Tolnai Népújság, 2018. április (29. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-14 / 86. szám
4 m roza Szente Anita Halröptetés- Kismadaram - mondta a halnak. Közelebb repült. - Pici virágszirmom, ezentúl hozzám tartozol!- Magával ragadta. - Ismerem, hogyan működsz. - És kikapta a vízből. Alacsonyan repült, hogy vízhez juthasson halbarátunk. Eleinte minden percben. Később már óránként.- Tudom, hogy mi jó neked. Vigyázat, kapd fel az uszonyod, szikla! Megmentettem az életed. Halbarátunk nem volt hálátlan, csodával töltötte el minden, ami a nagy kékségen túl mutatott. Korábban elképzelhetetlen képeket látott. Repülhetett, még ha nem is vágyott erre eddigi rövidke életében. Az a kis szél is jólesett neki, ami a kopoltyúst csiklandozta. Egyre magasabbról figyelhette a lakhelyét, már nem félt. Biztonságban volt a nagy fehér has ölelésében. Hogy mi van afelett, arra nem gondolt. Élvezte azt is, ahogy a hátúszója leszárad. Először csak a bognártüske veszített tartásából, majd szépen lassan elvált testétől, és az alattuk folydogáló patakba zuhant. Picit megijedt a csobbanástól, de hát már úgyse veszi hasznát. Mindenesetre jól jött az a kis vízcsepp.- Ó, ne haragudj, túl közel repültem. Vizes lettél! - És felrepültek egészen a fenyőfákig. - Annyira örülök, hogy vagy nekem, még soha senkivel nem éreztem magam ilyen jól. A pikkelyek egyenként kezdtek potyogni, de soha nem a levegőbe, hanem minden emelkedésnél egyenesen a nyelőcsövön át a begybe. Hölgyeim és Uraim! Megérkezünk az úti célunkhoz. Kérem, mindenki szíveskedjen lecsatolni a protézisét. Termálvíz Bazi nagy vízilovakkal fürödtem. Akkorák voltak, hogy majdnem megfulladtam. Igazán kár lett volna értem. Ülök nyugodtan a gyógyvízben, kicsit büdös, kicsit koszos, de állítólag jót tesz a derekamnak. Látok néhány akármit úszkálni, de hát végül is a földből jön. S amúgy is elég drága volt a belépő ahhoz, hogy elhiggyem: ez maga a paradicsom. Már-már megbarátkozom a vízből kikandikáló, zöld, moszatos furcsaságokkal. A kezem kicsavart mosogatóronggyá változik. Kezdek ellazulni, pontosan úgy, ahogy a tévében láttam. A fejem is pirosodik, és akkor észreveszek egy férfit, hájas fenekét, és a hozzá tartozó testet, az asszonyát. Gondolom, nincs, aki szóvá tegye nekik, hogy kicsi a bugyi, hogy kilátszik az, ami nem kéne, illetve hogy undorító. De hát nem az én bajom, és különben is, láttam már ennél rosszabbat. Folytatom, amit elkezdtem, ránézek a faliórára, hátravan még tizenöt perc. Betartom én a szabályokat, ki van írva, hogy egészségügyi szempontból fél óra ajánlott. A félóra az félóra. Nem kockáztatom a jólétem. A jólét kockáztat engem, mellém ülnek. Csusszanok öt centit jobbra. Nem férnek. Billegek tízet előre. Ismét nem férnek. Hátravan még tizenkét perc, ennyit mégiscsak kibírok. - Mutassak egy fityiszt? - kérdezi Viola férjétől. Hajói értettem, így hívják.- Mutass!- Idenézz: „Kinyitom a ládát, Kiveszem a rongyot. Becsukom a ládát, Ráteszem a rongyot” - és Viola fityiszt mutat.- Ez nagyon vicces, hol tanultad?- kérdezi a férj.- Ja, hát még az óvodában.- Vagyis ötven évvel ezelőtt.- Igen, megfoghatom a hasad?- érdeklődik Viola. A víz egyre forróbbnak tűnik. Megéri az árát.- Szia, Violának hívnak. Nagyon fiatal vagy. Egyidős lehetsz az unokámmal. Látom, sebhelyes a bőröd. Megégetted valamivel? Egyre több moszat került a víz felszínére. Ez valóban a földből jöhet, nem kamu, és az is biztos, hogy nagyon mélyről.- Túlságosan sebes mindened, tűzvész ért? Egyébként egyedül érkeztél? A családod? Testvéred? Tanítok egy mondókát: „Kinyitom a ládát, Kiveszem a rongyot. Becsukom a ládát.”- Akkor tedd rá, és hagyj békén! Kiléptem a vízből, megtörülköztem. Az utolsó öt perc menjen a fenébe. Majdnem megfulladtam, kár lett volna értem. Delfinterápia Ebben az akváriumban nincs talajtisztító porszívó, pengés algatisztító vagy víztisztító oldat. Csupán egy lyukas háló, mellyel a felületi koszt és egy-két oda nem illő elemet sikerül néha eltüntetni. Nyúlás Madonna (1910 - olaj, vászon) Lubickoló delfinek laknak itt, akik gondosan vigyáznak arra, hogy az évek során felgyűlt iszap ne tegye zavarossá a felületet. Megtanulták, hogy az uszonyaik kevesebb erőfeszítéssel is segítenek. Kevéske lüktetés, aprócska mozdulat is képes arra, hogy elkerüljék a süllyedést. De akkor, és csakis akkor, hogyha ez a folyamat soha nem ér véget, egy véget nem érő lendület. Egy delfinkerék. Senki nem kíváncsi arra, hogy mi van odalent, nem szükséges tudni, hogy mennyire koszos a víz. A lényeg, hogy senki ne kavarja fel. Maradjon olyan, amilyen, és ez már valami. Delfinpapa és delfinmama zajjal tájékozódik ebben az akváriumban. Delfinkicsik jól tudják, hogy a vízben el kell kerülni azt a pontot, ahonnan visszaverődik a hang, mivel mellkasukkal fogják fel a hanghullámokat. Ezeket a hullámokat magukba szippantják, minden apró neszt elraktároznak. Megtartják a kellő távolságot, majd továbbúsznak. Egészen addig, míg az üveghez nem csapódnak. Delfinkicsik nagyon tanulékonyak. Örömmel fogadnak minden jutalmat. #- Hé, kisdelfinek! Ha kiugrótok, akkora halat kaptok, amekkorát el se tudtok képzelni! - szólal meg az akváriumtulajdonos. Lendület, ugrás. Egyik delfin, másik delfin. Át a karikán! Tapsvihar. Nehéz testüket képesek farokúszójukkal fenntartani a vízen, kiváló egyensúlyérzéküknek köszönhetően. Igazi delfinterápia! Csak remélni tudom, hogy az a tál, amit az akvárium szélén látok, nem nekik van előkészítve. • • Önmagát mászó hegy Jelentem, a hegy önmagát mássza. Állítása szerint mindez egy furcsa vággyal kezdődik, megnevezésére képtelen. Összefüggéstelenül beszél türelmetlenségről, akaratról, keresésről és kíváncsiságról. Annak ellenére, hogy ketten vagyunk, ő nincs önmagánál, én pedig egyedül létezem.- Itt elegánsan viselhető a gond, szagolni lehet a fájdalmat, és jóízűen haraphatóak a könnyek.- Hogyan? - kérdezem csodálkozva. Kérdésemre nem kapok választ, hiszen rögtön belekapaszkodik a legelső ágba, majd a következőbe, és halad egyenesen fölfelé.- Érzem az apró kavicsokat a talpam alatt, és a levegő egyre frissebb, és minden egyre meredekebb. Megváltozik a környezet. Tudom, hogy az esés halálos lehet. Mászom önmagam, érzem, milyen, amikor minden izom dolgozik - folytatja mondandóját. Ebben a helyzetben én már semmit nem értek. Látok egy hegyet, aki önmagát mássza, figyelem, hogyan kapaszkodik az ágakba, és türelemmel várom, milyen lesz, amikor végre a csúcsra ér. Addig is élvezem a friss levegőt, maradok kívülálló útitárs. Követem minden lépését, hálás lehetek, hogy egyáltalán magával visz.- Majd odafent megpihenhetünk? Kifújhatom magam? Beszélgetni fogunk? - teszem fel kérdéseim, és kapkodom a levegőt. Egyre csak gyorsít a tempón, gyorsulok vele, beleszédülök a rohanásba. Fokozatosan haladunk fölfelé. Ott egy hágó! Ott a csúcs!- Nem ülhetek le? Legalább elszívhatnánk egy cigit. Hová rohansz? Végre felértünk. Legalább nézz körül. Készítsek rólad egy fotót? - kíváncsi vagyok mindenre. Ő csak rohan egyenesen a kanyarjelző tábla felé, felkapja, mintha könnyű kis zászló lenne. Nem veszi magához, lazán a földre dobja. A kanyar teljesen kimerít, talán fáradtabb vagyok, mint amikor felfelé haladtunk. Szomjazom.- Tudod, mit? Én inkább leülök és mégvárom a holnapot. Úgyis visszajössz. Mindennap ezt teszed. Megmászod önmagad, rohansz a csúcs felé, és mikor végre itt vagy, hála nélkül megfordulsz, újrakezded. zene GÁTSZAKADÁS Nemhogy külföldit, de még olyan hazait sem akartam, amelynek a szövege angol. Ebbe a rovatba nem. Szó sincs róla, hogy a „magyar égre magyar ufót” mottó alapján élném az életem. Temérdek külföldi előadót hallgatok, de ha már van itt hetente néhány sornyi hely, az legyen a magyar dalkultúráé. Hogy mitől magyar egy dal? A zene, noha a Kárpát-medencében edződött idegrendszerek teremtik, általában angolszász, nemzetközi hagyományba illeszkedik. A válasz tehát: a szövegtől. A Hobo Blues Band például a magyar dalkincset gyarapítja, ám amikor magyar ember énekel amerikai bluest angolul, az nem. Lehet remek, piacilag lehet magyar termék, de nem idevaló. Gondoltam eddig. Most viszont gondban vagyok. Vagy vagyunk. Mind. Talán először fordul elő a magyar poptörténetben, hogy az ifjabb nemzedék jó része szinte kizárólag angolul énekel. Az őket megelőző generáció dalai (Tankcsapda, Kispál, Quimby) még magyarul szóltak, noha a Quimby angolul kezdte, de nekik váltaniuk kellett. Szerencsénkre. Tehát ha kizárom innen magyar előadók angolul írt műveit, a mai húszas-harmincas nemzedék legjobbjainak jelentős részét száműzöm. Ivan and the Parazol, Jónás Vera, Harcsa Veronika, a friss Fonogram-díjas Kőváry Péter és a Royal Rebels - mind angolul írják remek dalaikat. Régi dilemmám ez, ám a gátszakadás most történt, s egy friss lemez okozta. A The Qualitons harmadik korongja, az április elején megjelent Echoes Calling. Olyan színvonal, amely mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Mit szó nélkül! Hozsannázás nélkül. S persze angolul van ez is. Gyönyörű angolsággal, meseszép dallamokkal és vokálokkal. De vajon miért? Hogyhogy nem anyanyelvűnkön jutnak eszükbe a szövegek ezeknek a szerzőknek? Hiszen ez a nyelv már a kezdetek kezdetén, 1965-ben is képes volt közvetíteni bármilyen tartalmat angolszász beatzenéi köntösben. Aligha van zenekar, amely ezt jobban tudja a Qualitonsnál. Az együttes tíz éve éppen arra jött létre, hogy a hatvanas évek beat- és soulzenéjének hangzását teremtse újra, aztán jött a „Kovács Kati-korszakuk”: 2009-ben és 2010-ben a legendás énekesnő régi repertoárját játszották vele együtt tucatnyi koncerten, eredeti hangszereléssel. Magyar dalokat tehát. A saját dalok előbb instrumentálisak, utána angol nyelvűek lettek. És most, a harmadik lemezre világszínvonalúak. Kompromiszszummentesek (kilencperces dalok is vannak a hét szerzemény között), de sosem öncélúak. Egységes hangzásúak, mégis változatosak. G. Szabó Hunor nemcsak az egyik legegyedibb és legzeneibb dobos, de csodálatos énekes is - nem véletlen, hogy a Red Hot Stumpf András Chili Peppers tagjainak is tetszett a produkciójuk. Jellemző persze, hogy a szélesebb magyar közönség akkor hallott először a Qualitonsról, amikor nevezett szupersztárok 2016 augusztusában hirtelen feltűntek utcai koncertjükön a hallgatóságban, és megsüvegelték a zenekart, de ugye saját haza, próféta... Mindenesetre ez a kiérlelt, letisztult, csodálatosan kevert, gyönyörű beatpszichedélia, az Echoes Calling sokkal jobb, mint a legutóbbi RHCP-lemez volt. Igazság szerint a Wilco vagy Sufjan Stevens szintjén van. Bárki meggyőződhet erről: a zenekar honlapján végig lehet hallgatni az egész albumot. Nálam 10-ből 10. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2018. Ól
