Tolnai Népújság, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-03 / 53. szám
MmnL helyorseg 7 [S ortre A SZÜNTELEN MOZGÁS FÁZISAI - CSURKA ESZTER KEPEIRŐL Gulyás Gábor Mit látunk? Az nemcsak attól függ, hogy mire irányul a tekintetünk, hanem attól is, honnan és hogyan nézünk. Ha egy csillagászati távcsővel nézzük például a Holdat, egészen más kép tárul elénk, mint a szabad szemmel megfigyelhető sárga pötty. Ha mikroszkóppal nézünk egy tárgyat, jó eséllyel feltárulnak az anyag apró összetevői, s ha elég nagy teljesítményű a mikroszkópunk, azt is láthatjuk, hogy a mindaddig szilárdnak érzékelt anyag folyamatos mozgásban van. A képzőművészet egy olyan eszköz, amely révén olyasmit érzékelhetünk a világból, amelyet egyébként nem. Kicsiny elmozdulásokat, öszszefüggéseket, hálózatokat, rétegződéseket. A szilárd anyaggá szerveződő mozgásokat. A művészet történetének évszázadokon át visszatérő problémája volt a mozgás, a folyamatszerűség megjelenítése. A keresztény ikonográfia hagyományában kezdettől fogva jelen volt a különböző időpontokban történt, de eszkatológiai szempontból összetartozó események egyetlen képi kompozícióban történő ábrázolása, de ezek inkább tekinthetők evangéliumi illusztrációnak, mint az időbeliség művészi kifejezésének. Az áttörés a zseniális Leone Battista Alberti nevéhez fűződik, aki olyan bűvös lámpást épített, amelynek segítségével a festett képeket vászonra lehetett vetíteni, mégpedig úgy, hogy azzal a mozgás illúzióját is fel lehetett kelteni. Miután elterjedt a fényképezés, majd a mozgófilm, sokáig magától értetődőnek tűnt, hogy a klasszikus művészeti ágak helyett a mozi az, amelyik képes megjeleníteni a mozgást - lényegében úgy, ahogyan az az életben is történik. Mit látunk, amikor filmet nézünk? Fázisképeket - másodpercenként tizenhatot vagy akár huszonnégyet: ezek egymásutániságát érzékeljük a nézőtérről mozgásként. Csurka Eszter (1969) Munkácsy-díjas magyar képzőművész festményein mintha a fázisképeket bontaná tovább, hogy az illúzióval nem törődve láthatóvá tegye az emberi mozgást. A pályája kezdetén filmezéssel is foglalkozó alkotó festményei olyasmit mutatnak meg, ami szabad szemmel nem látható: utakat, melyeket az egyes testrészek megtesznek. Mintha egymásra halmozná a különböző időpillanatok képeit, hogy láthatóvá váljék a pőre mozgás és mozgatás. A folyamatlét. A képeket szemlélve érzékeljük a hústestet: egy ismerős, mégis rejtélyes, sötét anyagot, amely a mindennapi életben nem tárul fel számunkra. Mintha egy másik dimenzióban lennénk. Másfajta időben, másfajta térben. Mintha bekerülnénk a vérbe: az élet forrásába. Abba a különös, szent anyagba, amely a testért felel. De a vér felel a lélek vágyakozásáért is. A bíborba hajló, pirosló nagy vásznak témája vérbő emberek árulkodó mozdulata: esetenként a legyűrhetetlen vágy megjelenése. Rögzíthetetlen, mégis ott van mindegyik képen. Hiába a szigorú, sőt szabályos mozdulatok, a mozdulatokban mindig van valami ellenőrizhetetlen, ősi és vad momentum. Mint a tenger hullámverése, amely szabályosan ismétlődik, mégis kiszámíthatatlan. Csurka Esztertől távol áll a hamis eszményítés. Hatalmas vásznainak emberalakjai sokkal inkább szenvednek önnön vágyaiktól, legyűrhetetlen testi késztetéseiktől, mintsem feloldódnának bennük. Kényszerpályán járnak, amely kijelöltetett számukra; a figurák mozgása kijelöli az aurájukat. A tét nem más, mint tetten érni az emberi tapasztalatok minden egyes részét átható áramlást, az idő egzisztenciális adományát. A képeket nézve kifürkészni a hullámzást, amely törvényt szab a természetnek. Csurka Eszter művészetének egyetlen nagy témája van: az ember teste. A művész nem ritkán elmerészkedik e roppant téma határáig: képei új perspektívát adnak a fizika törvényeinek, új utakat találnak az anyagnak, felszámolják az anatómia banális határait. A klasszikus festészeti alkotásokon többnyire harmonikus testeket látunk, amelyek szépségük révén megváltást kínálnak. Csurka festményein viszont a megváltást szomjazó, meg gyötört testekkel szembesülünk. A művész sebezhető testű hús-v' emberei nem ritkán a nézőpont határozott elmozdítása révén ha nak. Ilyen módon az alakok köriL tér is testiesül. Érzékelhető a levegc anyagisága is. Némelyik képet kozmikus hangulat ural - szinte tapinthatóvá válik valamiféle nyomasztó transzcendencia. Mintha a tér és az idő szinkronitása elcsúszott volna. Itt nem látszik remény. Kiszolgáltatottság van, szabadjára eresztett érzelmek. A test realitása. Egyfelől. Egy másik perspektívából nézve viszont azt is mondhatjuk: ezeken a képeken élet van. Soha meg nem szűnő mozgás, folyamatos változás. Lapszámunkat Csurka Eszter Munkácsy-díjas festőművész 2016-2017- ben készült, cím nélküli munkáival (olaj, vászon) illusztráltuk. zene A FÁJDALOM LEGSZEBB MAGYAR HANGJA Hitték volna, hogy Szalóki Áginak nem volt még népzenei lemeze? Én bizony nem. Már csak azért sem, mert népzenei lemezen hallottam először összetéveszthetetlen hangját a kilencvenes évek végén. Azóta is nagy kedvencem az Ökrös Bonchida, háromszor című munkája, rajta az akkor még tizenéves süldőlány énekével, hátborzongató cigánykeservesével. A kétezres években aztán Szalóki Ági minden elképzelhető reményt beváltott: gyereklemeznek álcázott mesterműveken (Cipity Lőrinc, de főleg a Gingalló) házasította a földgolyó népeinek zenéjét jazzel, meg mindennel, amivel ízlésesen lehet. A vágy muzsikál címmel kiadta minden idők legjobb Karády Katalin-feldolgozáslemezét, aztán volt néhány feledhetőbb, kísérletező poppróbálkozása - de hagyományos magyar népzenei lemeze eddig tényleg nem. Jobban inspirálja ugyanis, ha új dalok bábája lehet, meg aztán félt az elvárásoktól. Attól, hogy hasonlítgatni kezdik majd ehhez-ahhoz. Úgyhogy nem is kezdem el hasonlítgatni, csupán közlöm: a Fújnak a fellegek címmel nemrég megjelent albumnak minden magyar háztartásba el kellene jutnia. Zalától Csíkig - ahogy a rajta szereplő dalok is bejárják az egész magyar vidéket a Dunántúltól Székelyföldig. Magyarszovátival (Szántják az erdei utat...) indít a lemez - jó eséllyel a kilencvenegy éves korában februárban távozott Stumpf András legendás Kallós Zoltán gyűjtötte, ahogy a lemezvégi búzái dalt is. Hogy aztán most lemezre énekelhesse őket egy érett hangú Szalóki Ági. Nem a bravúros énektechnika a lényeg - ez már húsz éve is megvolt neki. Az egykor éteri hang viszont az évekkel mintha valóságosabbá vált volna, ám anélkül, hogy elvesztett volna bármit jellegzetes, intenzív, finom szövésű idegvibrálásából. A másik három „NBi-es” népdalénekesnőnk, Bognár Szilvia, Herczku Ágnes és Palya Bea is énekel a lemezen, de ha a kiszolgáltatottság, az elhagyás, az igazságtalanság sosem múló, évszázadokat sűrítő tapasztalatát kell adni, Szalóki Áginál számomra nincs jobb. A fájdalom legszebb magyar hangja. 2018. március IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
