Tolnai Népújság, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)

2018-03-03 / 53. szám

MmnL helyorseg 7 [S ortre A SZÜNTELEN MOZGÁS FÁZISAI - CSURKA ESZTER KEPEIRŐL Gulyás Gábor Mit látunk? Az nemcsak attól függ, hogy mire irányul a tekintetünk, hanem attól is, honnan és hogyan nézünk. Ha egy csillagászati táv­csővel nézzük például a Holdat, egészen más kép tárul elénk, mint a szabad szemmel megfigyelhető sárga pötty. Ha mikroszkóppal né­zünk egy tárgyat, jó eséllyel feltá­rulnak az anyag apró összetevői, s ha elég nagy teljesítményű a mik­roszkópunk, azt is láthatjuk, hogy a mindaddig szilárdnak érzékelt anyag folyamatos mozgásban van. A képzőművészet egy olyan eszköz, amely révén olyasmit érzékelhe­tünk a világból, amelyet egyébként nem. Kicsiny elmozdulásokat, ösz­­szefüggéseket, hálózatokat, réteg­ződéseket. A szilárd anyaggá szer­veződő mozgásokat. A művészet történetének évszá­zadokon át visszatérő problémája volt a mozgás, a folyamatszerű­ség megjelenítése. A keresztény ikonográfia hagyományában kez­dettől fogva jelen volt a különböző időpontokban történt, de eszka­­tológiai szempontból összetartozó események egyetlen képi kompozí­cióban történő ábrázolása, de ezek inkább tekinthetők evangéliumi illusztrációnak, mint az időbeliség művészi kifejezésének. Az áttörés a zseniális Leone Battista Alberti nevéhez fűződik, aki olyan bűvös lámpást épített, amelynek segítsé­gével a festett képeket vászonra le­hetett vetíteni, mégpedig úgy, hogy azzal a mozgás illúzióját is fel lehe­tett kelteni. Miután elterjedt a fény­képezés, majd a mozgófilm, sokáig magától értetődőnek tűnt, hogy a klasszikus művészeti ágak helyett a mozi az, amelyik képes megjele­níteni a mozgást - lényegében úgy, ahogyan az az életben is történik. Mit látunk, amikor filmet nézünk? Fázisképeket - másodpercenként tizenhatot vagy akár huszonnégyet: ezek egymásutániságát érzékeljük a nézőtérről mozgásként. Csurka Esz­ter (1969) Munkácsy-díjas magyar képzőművész festményein mintha a fázisképeket bontaná tovább, hogy az illúzióval nem törődve láthatóvá tegye az emberi mozgást. A pályája kezdetén filmezéssel is foglalkozó alkotó festményei olyas­mit mutatnak meg, ami szabad szemmel nem látható: utakat, me­lyeket az egyes testrészek megtesz­nek. Mintha egymásra halmozná a különböző időpillanatok képeit, hogy láthatóvá váljék a pőre mozgás és mozgatás. A folyamatlét. A képe­ket szemlélve érzékeljük a hústestet: egy ismerős, mégis rejtélyes, sötét anyagot, amely a mindennapi élet­ben nem tárul fel számunkra. Mint­ha egy másik dimenzióban lennénk. Másfajta időben, másfajta térben. Mintha bekerülnénk a vérbe: az élet forrásába. Abba a különös, szent anyagba, amely a testért felel. De a vér felel a lélek vágyakozásáért is. A bíborba hajló, pirosló nagy vász­nak témája vérbő emberek árulkodó mozdulata: esetenként a legyűrhe­­tetlen vágy megjelenése. Rögzíthe­­tetlen, mégis ott van mindegyik ké­pen. Hiába a szigorú, sőt szabályos mozdulatok, a mozdulatokban min­dig van valami ellenőrizhetetlen, ősi és vad momentum. Mint a tenger hullámverése, amely szabályosan ismétlődik, mégis kiszámíthatatlan. Csurka Esztertől távol áll a ha­mis eszményítés. Hatalmas vász­nainak emberalakjai sokkal inkább szenvednek önnön vágyaiktól, le­­gyűrhetetlen testi késztetéseiktől, mintsem feloldódnának bennük. Kényszerpályán járnak, amely kije­löltetett számukra; a figurák moz­gása kijelöli az aurájukat. A tét nem más, mint tetten érni az emberi ta­pasztalatok minden egyes részét át­ható áramlást, az idő egzisztenciális adományát. A képeket nézve kifür­készni a hullámzást, amely törvényt szab a természetnek. Csurka Eszter művészetének egyetlen nagy témája van: az ember teste. A művész nem ritkán elme­részkedik e roppant téma határáig: képei új perspektívát adnak a fizika törvényeinek, új utakat találnak az anyagnak, felszámolják az anató­mia banális határait. A klasszikus festészeti alkotásokon többnyire harmonikus testeket látunk, ame­lyek szépségük révén megváltást kínálnak. Csurka festményein vi­szont a megváltást szomjazó, meg gyötört testekkel szembesülünk. A művész sebezhető testű hús-v' emberei nem ritkán a nézőpont határozott elmozdítása révén ha nak. Ilyen módon az alakok köriL tér is testiesül. Érzékelhető a levegc anyagisága is. Némelyik képet koz­mikus hangulat ural - szinte tapint­­hatóvá válik valamiféle nyomasztó transzcendencia. Mintha a tér és az idő szinkronitása elcsúszott volna. Itt nem látszik remény. Kiszolgál­tatottság van, szabadjára eresztett érzelmek. A test realitása. Egyfelől. Egy másik perspektívából nézve viszont azt is mondhatjuk: ezeken a képeken élet van. Soha meg nem szűnő mozgás, folyamatos változás. Lapszámunkat Csurka Eszter Mun­kácsy-díjas festőművész 2016-2017- ben készült, cím nélküli munkáival (olaj, vászon) illusztráltuk. zene A FÁJDALOM LEGSZEBB MAGYAR HANGJA Hitték volna, hogy Szalóki Áginak nem volt még népzenei lemeze? Én bizony nem. Már csak azért sem, mert népzenei lemezen hallottam először összetéveszthetetlen hang­ját a kilencvenes évek végén. Az­óta is nagy kedvencem az Ökrös Bonchida, háromszor című mun­kája, rajta az akkor még tizenéves süldőlány énekével, hátborzonga­tó cigánykeservesével. A kétezres években aztán Szalóki Ági minden elképzelhető reményt beváltott: gyereklemeznek álcázott mester­műveken (Cipity Lőrinc, de főleg a Gingalló) házasította a földgo­lyó népeinek zenéjét jazzel, meg mindennel, amivel ízlésesen lehet. A vágy muzsikál címmel kiadta minden idők legjobb Karády Kata­lin-feldolgozáslemezét, aztán volt néhány feledhetőbb, kísérletező poppróbálkozása - de hagyomá­nyos magyar népzenei lemeze ed­dig tényleg nem. Jobban inspirálja ugyanis, ha új dalok bábája lehet, meg aztán félt az elvárásoktól. Attól, hogy hasonlítgatni kezdik majd ehhez-ahhoz. Úgyhogy nem is kezdem el hasonlítgatni, csupán közlöm: a Fújnak a fellegek címmel nemrég megjelent albumnak min­den magyar háztartásba el kellene jutnia. Zalától Csíkig - ahogy a rajta szereplő dalok is bejárják az egész magyar vidéket a Dunántúl­tól Székelyföldig. Magyarszováti­­val (Szántják az erdei utat...) indít a lemez - jó eséllyel a kilencvenegy éves korában februárban távozott Stumpf András legendás Kallós Zoltán gyűjtötte, ahogy a lemezvégi búzái dalt is. Hogy aztán most lemezre énekel­hesse őket egy érett hangú Szalóki Ági. Nem a bravúros énektechnika a lényeg - ez már húsz éve is meg­volt neki. Az egykor éteri hang vi­szont az évekkel mintha valóságo­sabbá vált volna, ám anélkül, hogy elvesztett volna bármit jellegzetes, intenzív, finom szövésű idegvibrá­lásából. A másik három „NBi-es” népdalénekesnőnk, Bognár Szilvia, Herczku Ágnes és Palya Bea is éne­kel a lemezen, de ha a kiszolgálta­tottság, az elhagyás, az igazságta­lanság sosem múló, évszázadokat sűrítő tapasztalatát kell adni, Sza­lóki Áginál számomra nincs jobb. A fájdalom legszebb magyar hangja. 2018. március IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents