Tolnai Népújság, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)

2018-03-21 / 67. szám

2018. MÁRCIUS 21., SZERDA SPORT 15 Novák Miklós szerkesztoseg@mediaworks.hu- Személyesen ismeri Georges Leekenst?- Nem, de az életútját isme­rem.- S mit vár tőié?- Miért engem kérdez? Megvannak a felkent, úgy­nevezett szakírók, akik ki­nyilatkoztatják az igazságot. A szakmára ma már senki sem kíváncsi. S ez nem csak az én véleményem. Sir Alex Ferguson jó barátom, levele­zünk, a minap ő írta, hogy az edzői szakma is a show felé kezd elmenni. Szokták mon­dani, ma az a profi edző, aki jól tudja kezelni a médiát. Amin mindig jót mosolygok, mert ha valakinek zsinórban többször kikap a csapata, azt úgyis kirúgják. Bár az két­ségtelen, a jó sajtókapcsola­tokkal rendelkező edző ha­marabb kap új állást.- Hadd védjem meg Leekenst: eddigi szereplései alapján ki­mondottan jól kezeli a médiát. Sőt, mintha nem is kezelné, hanem őszintén beszélne ar­ról, amit gondol.- Ha megengedi, én előbb megnéznék egy-két meccset, mielőtt véleményt alkotnék. Mezey György nem Georges Leekenstől várja a csodát Edzők vagy csókkirályok Mezey Györgytől Georges Le­­ekens bemutatkozása apro­póján kértünk interjút annak kapcsán, hogy a korábbi szö­vetségi kapitány milyen vára­kozásokkal tekint belga kollé­gája ténykedése elé. A beszél­getés alatt aztán persze elka­landoztunk; az immár 76 éves szakember már nem vágyik jelentős feladatra, azonban a mai napig foglalkoztatja, mi­ként lehetne ismét felvirágoz­tatni a magyar labdarúgást. Azt azonban elárulhatom, engem is meglepett. Többször elolvastam, jól látom-e, s va­lóban templomba készül a já­tékosokkal. Remélem, a sajtó­ban nem cikizik ki emiatt.- Leekens is úgy gondolhatja, újítani csak lélektani, taktikai apróságokkal lehet, hiszen lé­nyegében ugyanaz a keret, mint Szélesi Zoltán, illetve Bernd Storck alatt. Vagy ön örömmel látna másokat a vá­logatottban?- Minden attól függ, müyen rendszert akar meghonosítani. Kétségtelen, értelmetlen lenne lecserélni a fél keretet, inkább kis változtatásokkal lehet újí­tani. Hadd mondjak egy példát az én praxisomból. Kardos Jó­zsef egészen kiváló labdarúgó volt, ám a keringési rendszere nem tette alkalmassá arra, hogy a középpályán játsszon, mert egyszerűen nem bírta azt a terhelést. Hátrahoztam söp­­rögetőnek, azon a poszton volt ideje kicsit pihenni, regenerá­lódni, de a játékintelligenciája ott is érvényesült. Edzői kvali­tás kérdése, az adott keretből ki mit képes kihozni, remél­jük, Leekens kihozza a legtöb­bet a fiúkból.- S azt kijelenthetjük, hogy a mindenkori szövetségi kapitá­nyoknak sajnos egyre köny­­nyebb a dolguk a keret kijelö­lésekor, mert vészesen leszű­kült a válogatottban figyelem­be vehető játékosok köre?- A kiválasztásnak ez csak a következménye, nem a problémája. A gondok sok­kal korábban jelentkeznek. Sajnos ezt nem tudtam meg­értetni a magyar labdarúgás döntéshozóival.- És a kis Izland? Amelynek a válogatottja Angliát legyőzve Mezey György szurkol az új kapitánynak Fotó: Havran Zoltán a nyolc közé jutott az Európa­­bajnokságon.- Ismerem az ország labda­rúgását, sőt úgy általában a sportéletét. Izlandon a moz­gáskultúrát a nevelés kiemelt eszközévé tették meg, ott tényleg minden gyerek spor­tol. S a jó rendszer némi sze­rencsével ilyen váratlan sike­reket is magával hoz.- Azt gondolom, Magyarorszá­gon sokan beérnék ennyivel.- Ez a fő gond! Én annak ad­nám a legmagasabb állami ki­tüntetést, aki meg tudná mon­dani, s még inkább megvaló­sítani, miként lehetne helyre­állítani a jelenlegi társadalmi viszonyok mellett az egykor csodálatos magyar futballkul­­túrát. Mert azt sajnos elvesz­tettük. Megszakadt a generá­ciók közötti láncolat, és senki nem tudja, hogyan lehetne ösz­­szeforrasztani. S ma már nem­csak a digitális kütyükkel kell versengeni, hanem például a rövid pályás gyorskorcsolyá­val is, amely szintén elcsábít­ja a gyerekeket. Hadd mond­jak ismét egy példát! Teófilo Cubillas, az egykori nagysze­rű perui labdarúgó kiváló ba­rátom. Ő mesélte, ugyanazt csinálja ma, amit ötven-hat­­van évvel ezelőtt. Lemegy Li­mában a köves, homokos pi­actérre, és focizik. Csak ma már ő az idősek közé tar­tozik, akik beveszik ma­guk közé az ügyes gye­rekeket, s akiknek játék közben megtanítják a futball csínját-bínját. Ez alapján engem nem lep meg, hogy Peru ismét ki­jutott a világbajnokság­ra. Nálunk ezzel szemben olyan állapotban van a futball kultúrája, hogy egy utánpótlásedző csókolózik a barátnőjével, miközben játszik a csapata. Láttam, megtörtént. S ami a leg­szörnyűbb: nem akad senki, aki örökre kitiltaná a futball­­pályák környékéről.- Messze jutottunk Georges Leekenstől és a magyar vá­logatottól. Mit vár a pénteki mérkőzéstől?- Gyökeres változásokra nem számítok. De ha annak a hitnek csak a nyomait fel­fedezem a játékban, amelyről a kapitány beszélt, akkor már nem leszek csalódott. A mai keretből csak hárman játszottak négy évvel ezelőtt a kazahok ellen Még nagyon csekély a közös múlt Varga Roland a megmaradt hírmondók egyike Fotó: MTI VÁLOGATOTT Sok tintát nem emésztene fel a magyar­­kazah mérkőzések krónikájá­nak a megírása: a két ország válogatottja most pénteken es­te másodszor találkozik egy­mással. A közös múlt már csak azért sem nyúlhat sok évtized­re vissza, mivel Kazahsztán 1991. december 16-án nyer­te le a függetlenségét, a lab­darúgó-szövetségét bár már 1914-ben megalapították, az csak 1994-ben csatlakozott a FIFA-hoz, és csak azóta szere­pel önálló válogatottal a nem­zetközi porondon. Sőt, nyolc évig Ázsiához tartozott, 2002- ben lépett át az UEFA-ba, de sem vb-, sem Eb-selejtezőkön nem hozta össze a sors a ma­gyar válogatottal. Ha nagyon megerőltetjük, azért találunk olyan szálakat a kazah futball rövid történe­tében, amelyek így vagy úgy kapcsolódnak magyarokhoz. Az első közvetett kapcsolat az előző szövetségi kapitányunk, Bernd Storck. Ő 2008-ban lett a Kajrat Almati vezetőedzője, még ugyanabban az évben megkapta az ország U21-es, majd felnőtt válogatottjának az irányítását. Utóbbi poszton két évet töltött, aztán a csapat gyengén szerepelt a 2012-es Eb selejtezőin, ezért 2010. októ­ber 16-án menesztették. Egyik utódja az a cseh Miroslav Be­rnnek volt, aki 2007-ben baj­nokságot nyert itthon a Debre­cennel, őt pedig az orosz Jurij Krasznozsan követte, aki ko­rábban rövid ideig Dzsudzsák Balázs edzője volt az Anzsi Ma­­hacskala együttesénél. Ezeknél közvetlenebb szál, hogy az országban két ma­gyar kerettag is játszik: Klein­heisler László tavaly június­ban szerződött az Asztaná­­hoz, amellyel bajnoki címet nyert az év végén, Elek Ákos néhány hónappal korábban, 2017. március 5-én lett a Kaj­rat Almati futballistája, bajno­ki ezüstéremmel és a kazah kupa megnyerésével büszkél­kedhet. Azt az eddigi egyetlen mér­kőzést 2014. június 7-én ját­szotta egymás ellen a két vá­logatott. Az akkori szövetségi kapitány, Pintér Attila nem számíthatott az idegenlégió­­sokra, ezért ez volt a kezdőcsa­pat a Puskás Ferenc Stadion­ban: Rózsa - Heffler, Lang, Korcsmár, Korhűt - Zsidai, Vé­­csei, Nagy D., Gyurcsó - Pris­­kin, Varga R. Csereként szó­hoz jutott Kovács L, Simon K., Kalmár, Futács és Nikolics is, a magyar csapat 3-0-ra nyert Priskin (26. perc) és Varga Róbert (63.) találataival, va­lamint Konstantin öngóljá­val (91.). Közülük csak Lang Ádám, Varga Roland és Niko­lics Nemanja tagja a mostani keretnek. JEGYZET Hatvannégy Bódi Csaba jegyzet@mediaworks.hu Hatvannégy évesen kipu­colt futballcipőben gyep­re futni nem nagy kunszt. Az előző 52 év is így telt. Igaz, fél évszázada nem­hogy három, egy „normá­lis” csukája is alig akadt a szenior csúcstartónak. Ma meg a táska aljában három minőségi lábbeli is lapul. Egyik sem arany, ezüst vagy bronz, mégis nagy becsnek örvend. Viselője érzést vitt a bőrbe, miként tette azt a fekete lakkcipővel. A tán­­colóval. A talpak mocorog­tak is, midőn emberünk a parkettre lépett. Hiába no, akit a mozdony füstje meg­csapott, akarom mondani a mozgás öröme ennyire a ha­talmába kerített, annak ez játszi könnyedséggel megy. Élvezni a játékot, örülni a labda rúgásának, a társak­nak, a közösségnek, annak, mennyi boldogsághormon szabadul fel, amikor újra gyerek lehet a felnőtt, mi több, a nagypapa korú fut­ballista. Hatvannégy évesen meccsre készülni (láb)ujj­­gyakorlat. A régi beideg­ződések persze csak akkor működnek, ha az inger is­mételten megerősítést kap. És miért ne kapna? Azért, mert egy-egy meccs után két napig a mozgás is ne­héz? Vagy mert a nézők kö­zött mindig akad, aki nem hagyja szó nélkül a „nyug­díjas” sporttárs jelenlétét? Netán amiatt, mert a mun­kából adódóan az egész éj­szakás ébrenlétet követő néhány óra alvás jelent csupán közvetlen ráhango­lást a mérkőzésre? No nem, ezek egyike sem lehet kifo­gás. Mint ahogy nyafogás sincs. Hatvannégy évesen, ge­rincműtét és vastagbélrák után sok mindent másképp lát az ember. Mint ahogy másképp éli meg, ha lehe­tősége nyílik azt művelni, amiről az egész élete szólt és szól. Mert eltérő edzőként a partvonal mellől vezényel­ni, és különböző belülről, já­tékosként cselezni, kapura rúgni és biztatni a fiatalabb társakat. Akik azért partne­rek, mert „emberünk” hite­les. Meccset eldöntő gólt sze­rez, gólpasszt ad, miközben úgy csinálja a biciklicselt, hogy a láncnak esélye sincs leesni. Hatvannégy évesen a bisztróba betérve a kortár­sak java része meglehető­sen lepusztult állapotban mereng szokásos kisfröccse felett. A kávé lefőtt, a pálin­ka ütős hangszer, a sör csak a pocakot puffasztja. Marad a múltidézés, annak emle­getése, ki mekkora tehetség volt és mire vihette volna. Eközben 64 éves bará­tunk hétvégéről hétvégére a pályán kisuvickolt cipő­ben mutatja meg, mit jelent a sportág iránti alázat, a tár­sakkal szembeni felelősség, az életbe vetett hit. A gyermekévek rég el­múltak, nincs visszaút, ám ahogy a játék öröme örök, úgy emberünk tisztelete is maradandó.

Next

/
Thumbnails
Contents