Tolnai Népújság, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-03 / 29. szám
helyőrség ezt írtak a maavar koito •• •• •• A KOLOZSVÁRI SÉTATÉRRŐL, KÜLÖNÖSEN A SETATERI TOROL Szőcs Géza rovata A park [olaj, vászon, 2013) Kezdjük rögtön a legfelső szinten. Miről írt a magyar költő nyolcvankét éve - akkor épp 29 évesen tehát 1936-ban? Előbb a Pásztortűzben, majd az Angyalok citeráján című, már halála utáni kötetében. Miről írt? Húsz-huszonöt évvel ezelőtt a véleményemet kérdezték a tíz legszebb mágyar versről. Válaszomban A tó tavaszi éneke című Dsida-versről azt írtam, ez biztosan egyike a tíz legszebbnek. íme: Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke Be jó is volt, míg jég födött: csend jég alatt és jég fölött, nagy hallgatás volt mindenütt - Ma minden kis nesz szíven üt. Hó- s jégtakarta volt a part és engem is nagy jég takart, vastag, páncélos, szürke jég, közömbös, mint a téli ég. Nem bántott semmi bántalom, nem ártott semmi ártalom A szél a jégen elszaladt, nem borzolt fel a jég alatt. A kő a jégen fennakadt, nem ütött meg a jég alatt. Áldott, kit ily nagy csend födött, csend jég alatt és jég fölött. Elment a jég jaj, mindenütt s ma minden kis zaj szíven üt - vagyok mezítlen kék elem és testem-lelkem védtelen. Belémtekint a cipruság, borzol a szél, szomorúság, a nap is bennem sistereg, kővel dobál a kisgyerek. Ma minden bennem él, mulat, a pillanat, a hangulat s akár hiszik, vagy nem hiszik, minden madár belémiszik. Fáj az eső, a szép idő, a surranó szitakötő, minden zavar és fölkavar és minden csupa zűrzavar. Ha csillagoktól csillogok, vagy elbújtak a csillagok, egyszerre fáj már estetájt minden, mi sok-sok este fájt. Ó, emberek, nem alhatok! Fájdalmam a fájdalmatok, itt tükrözik keresztetek, és borzadok és reszketek. (így hóolvadáskor talán különösen időszerű.) Nem tartozik a vers észtétikájához, legfeljebbebb a filológusokat érdekelheti - meg néhány kolozsvárit -, hogy Dsida kőhajításnyira lakott a sétatéri tótól, közepén a szigettel, megannyi városi legenda színhelyével. (A költő a tóparti szomorúfűz alatti pádon készített interjút a költővel is, önmagával.) Nem hinném, hogy akadna versértő, versszerető kolozsvári, aki elhinné, hogy Dsidát valamely más tó ihlette volna e vers papírra vetésére. Vagy a Tóparti könyörgés megírására: [...] Ez itt a park s ez itt a tó. Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel, fáradt vagyok, a padra fekszem, -nézd: a megtestesült betegség, gigász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne, hogy könnyes kínja elapad tán S te csak magad vagy, édesem. Van-e szerszámod; mely kivágná e duzzadó daganatot? Tedd a világot orvossággá és add be az emberfiának! - meleg felhőkből adj kabátot a széthulló, szegény betegre, ki betegen is csak barátod teremts neki tavaszt, ha tudsz, ezer virágzó virágméccsel s készíts teát a parki tóból, ha fuldokolva felköhécsel, bodzateát a parki tóból, csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek kavicsos-öblű, tiszta medre, és facsarj hűs citromlevet, savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött ring-leng és bágyadtan barangol, s a mesebeli hószín hattyút, mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón, mint fehér, édes kockacukrot... (Megjelent a Nagycsütörtök c. kötetben, 1933-ban.) Milyen édeskés, sőt negédeskés kép ez, nemdebár? A hattyú, mint olvadó fehér cukor... Az ám, de jussanak eszünkbe egy másik költeménye, A sötétség verse utolsó sorai a sír leheletéről, a sírszagról, amely beléd ivódik, „mígnem egy lucskos, barna esten az olvadásig itat át, hogy édesítsd valamely isten sötét keserű italát”. A cukor édességébe valamilyen fanyar metafizikai íz vegyül. Reményik Sándort is megérintette, hogy Dsida óriási szürke póknak mondja magát, aki „sejtelem-fonalakból” szövi hálóját, „A házunk előtti öreg akáctól a sarkcsillagig.” Mert hát ilyen akácfák is nőnek a Sétatéren (de legalább egy biztosan), amelyeket titokzatos szálak kötnek össze a Sarkcsillaggal, az Acturusszal, az Aldebaránnal és a Lyra csillagképpel. A tó egybevegyül kamaszkora tavával, amelybe egykor kavicsot dobott, s gyerekkora kertje (Elárul, mert világít), melyben a hideglelős éjszakában elindul a kerti pádon felejtett könyvért, talán összeér a Sétatér fáival. „Nem jó éjjel kijönni mégse, miért is jöttem éjszaka ki? ...Ott, a pádon ül valaki.” Dsida Jenő, a nagy szürke pók írt egyszer egy verseskötetről is, ilyen címmel: Séta egy csodálatos szigeten. Abban a recenzióban írja a helyről, amelyre álmában vetődött (ez a sziget valójában nem más, mint maga a verseskötet): „...otthon érzem magam ezen a szigeten, mintha réges-rég látott szülővárosom környékén bolyonganék, és születésem előtti emlékek ébrednének bennem. Álomvilág, bűvölet birodalma, költők világa, egyetlen szépség és egyetlen igazság”. Azt is mondja: a varázslók szigete. (Megtörtént az elmúlt években, hogy a Sétatér aranyesőbokrait nagypénteken még hó fedte, de húsvét hétfőjére már „ezer virágzó virágméccsel” világított a bokrokról az arany fénye.) De hogyan írt a magyar költő a Sétatérről 1828-ban? A címlapon ez áll: NÉP-KERT - Kelemen János által. Május 1-re 1828. Kinyomtattatta B. Bornemisza Leopold. Kolo’svárt A Királyi Lyceum betűivel. Részletek: De mindenütt a’ föld-tekén [...] Lám maga is a’ természet Nyugalomra hajladoz, Mihelyt a’ sárga enyészet Reá zordon telet hoz: Bézárja szent tárházait, Keblét öszvekapcsolja, ) Hogy tavasszal áldásait Újulva sáfárolja. Kolosvár! te töményedet [= tömjénedet] Rakd égő oltárodra Azokért kik ilyen helyet Nyittattak meg számodra! [...] Hol a’ folyam kanyargása Ezüst habbal játzodoz, S a’ tollas nép’ hangozása Mélodián fáradoz; Hol zöld bársony boltok fednek [a lombok zöld boltívei] A’ rekkenőség elől, ’S sok ösvények tekerednek Középre minden felől [...] Sétaterünk a Heszperidák kertjét idézi, de Ceylont is, az Indiai-óceán igazgyöngyét Kelemen János költeményében, bárki volt is. Csak e szöveg szerzőjeként tartom számon. Nem mintha a legszebb tíz magyar vers egyikének gondolnám. És itt időzzünk el egy percre Nagy Mór (1850-1910) versénél is, 1890- ből: A sétatéri padokon nemcsak rémületes, sötét alakok mozdulnak meg éjjeli órán, más hangulatú élmények is fűződnek hozzájuk. Miről írt a magyar költő 1969-ben? Szilágyi Domokos Napforduló című versében olvassuk (a Búcsú a trópusoktól című „haláltánc-szvit” egyik legfontosabb darabjában -, a költő sátánnal kötött fausti egyezségének lejártakor fogalmazott nagymonológban, a gyűjtőnéven Ifjúságnak és Boldogságnak nevezett értékektől való búcsúzás pillanatában): „Boldog voltam, igen. És fiatal mindvégig, és vidám és küzdő kedvű és győzedelmes, és csalódott, és mindig újrakezdő, örökké nyughatatlan. Becsvágyó és becsületes, remélhetőleg. Jó volt, sok minden jó volt. Örvendeni egy csóknak is. Megfogalmazni egy megfoghatatlan dallamot. Vagy csak ülni a parkban, egy pádon, valakivel, s szoknyája alatt kutakodni. S ami legfontosabb: nem is hinni, hogy vége sose lesz, csak megfeledkezni róla. Pontosabban: nem gondolni rá.” Néhány verssel arrébb, az Ami kell című, ugyancsak összegző - nevezzük úgy - mérlegversben meglepő sort olvasunk: „...élve, holtan / mint valami Földre szállt Holdon.” (folytatjuk) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. február
