Tolnai Népújság, 2018. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
2018-01-06 / 5. szám
IRODALMI-KULTURALIS MELLEKLET 2018. január 6. 3 ASeuso-kincs Szőcs Géza rovata f Bemutatkozik nyomában - Kaposvár Debüt: Marcsák Gerqely 1 1 — / a Fővárosi / Nagycirkusz Fábián Julira emlékezünk Az orosz Elena Dzen Szabad szárnyalás című lovas produkciója a XI. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon n Fotó: Urbán Adóm Hogyan születik a cirkusz? Pál Dániel Levente Terít egy inget szemfedélnek fölém, s az Úrhoz átevez n ezervers Farkas Wellmann Éva Amit embertársadról szólnál „ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot” Minduntalan folyik a földön egymás sorsának tárgyalása - s míg szavaim egymásba öltöm, új felszínt ölt a képek mása. Az eredetit mint keresd meg, mikor szinte mindegyik árnykép? Hamis érvek egymásnak esnek, csak bár egy halvány pászmát látnék! A szavaidra jól vigyázzál, azok oldanak, kötnek bármit, mint keresztfonással a nádszál, puha szövésben erős kárpit. Amit embertársadról szólnál, mondd, mintha magadról beszélnél, mondataiba végzést pólyái mind, aki van vagy nincs eszénél. Almáskertedben ezer áspis, azt suttogják mind, hogy szeretnek, majd megvádolnak téged s mást is, perköltség jár csak a feleknek. Mit rád adott a földi ittlét, gyűretlenül s mielőbb vedd le. Esetleges, ki merre, mit lép -ne válaszolj a gyűlöletre. „Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék” - írja Peter Brook, a múlt század egyik legnagyobb hatású színházi rendezője Az üres tér című könyvében, majd így folytatja: „Mégis ha színházról beszélünk, nem pontosan erre gondolunk. Vörös függönyök, reflektorfény, rímtelen drámai jambusok, nevetés, sötétség - ezek zsúfolódnak össze abban a zűrzavaros képben, amelyet egyetlen közhasznú szóval illetünk: színház.” Ha a cirkuszról beszélünk, nagyon hasonló előítéletekkel találjuk szemben magunkat, gúzsba kötnek gyermekkori emlékeink. Kikiáltó, sátor, fűrészpor, állatok kavalkádja, bohócok, popcorn, vörös függönyök, reflektorfény, nevetés, sötét, ováció... és még folytathatnám azoknak a kulcsszavaknak a felsorolását, amelyek feltehetőleg mindenkinek azonnal eszébe jutnának a cirkuszról. És nagyrészt igazuk is lenne, ez a cirkusz. Ez is cirkusz. De valami más is. Megfoghatatlan, titokzatos, varázslatos, romantikája van, ahogyan tragédiája és komédiája is. Az elmúlt évtizedekben elindult valami a cirkusz világában - idén 250 éves az európai cirkuszművészet! -, amely alapjaiban kezdte újragondolni, mi is az, amire gondolhatunk, amikor cirkuszról beszélünk. Jobb szó híján újcirkusznak nevezték el, és ahol csak felbukkan, így hivatkoznak rá - szemben az évszázados hagyományokat folytató formákban, zsánerekben és előadói habitusokban gondolkodó klasszikus cirkusszal. Ugyanott születik a kettő, a sátrak mellett a porban, az artistaiskolákban, a gyakorlóterek izzadságában; ami a különbség, az egy súlyponteltolódás: a látványról és a fizikai teljesítményről (vö. élsport) a jelentésre, a lélekre került át a hangsúly (vö. színház). Az újcirkusz alkotójának már nemcsak teljesítménye, hanem mondanivalója is van. Ehhez pedig ugyanúgy elég egy üres porond, ahogy a színház megszületéséhez is. Tavaly a Magyar Nemzeti Cirkuszszál turnézott Magyarország-szerte a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál Ezüst-díjasa, az osztrák Rosi Hochegger és pettyes lova, Scout. Nem azt mutatták meg, hogy mire jutottak, milyen trükköket tud egy beidomított ló, hanem kettejük kapcsolatát emelték át a háttérből a porondra. Együtt töltött hétköznapjaikat, az idomítás munkafázisait, kettejük barátságát jelenetezték a nagyérdeműnek. Produkciójukban egyenrangú szereplő lett ember és állat, alá- és fölérendelés nélkül, önironikusan, nagy szeretettel és sok mókázással, humorral. Mondok egy másik példát is: tavaly márciusban a Művészetek Palotája színpadán lépett fel Daniele Finzi Pasca világhíres társulata. Darabjuk a rendező kedvesének, a súlyos betegségben fiatalon elhunyt Julie Hamelinnek állított emléket. Az egyik jelenetben két artistalány megállt cirkuszi számuk bemutatása közben, és beszélgetni kezdtek egymással arról, hogy éhesek, és mennyire ennének már valamit. Egyikük huncutul megkérdezte a másikat, hogy miért van annyi név olaszul a tésztára, társa pedig magyarázni kezdte, hogy természetesen azért, mert minden tészta más és más, majd büszkén sorolta a sok száz olasz kulináris terminus technicust, minden tésztafajtára volt egy konkrét szava. A másik türelmesen végighallgatta, majd megkérdezte, van-e arra szava, hogy ha valakinek meghalnak a szülei, őt hogy hívják? Árva, vágta rá a másik. És arra, hogyha a hitvese? Özvegy. És ha a gyermekei halnak meg? Arra nem tudott. És arra, ha a szerelme? Arra sem. És arra, ha a gyermekkori szerelme? Arra sem. És arra, ha a barátja? Ha a társa? Ha a kutyája? Ha a szomszédja? És csak kérdezett végeérhetetlenül, és a másik csak hallgatott, egyikre sem volt szava. Végül megkérdezte az egyik lány a másikat, hogy ha a tészta minden típusát elnevezte az emberiség, van rá ezer szavunk, akkor a szomorúság árnyalataira miért nincsen ennyi? Miért fontosabb a tészta, mint a gyász? Aztán folytatódott a cirkuszi előadás, én pedig nem bírtam viszszatartani a könnyeimet. Lélek mélyéig hatoló cirkusz született, és ehhez elég volt két artista, akik el merték mondani és meg merték mutatni a közönségnek, mi foglalkoztatja őket. Ennyi kell, hogy cirkusz szülessen, aztán persze jöhet a popcorn, a vörös függöny, a bohóc, a kikiáltó, a reflektorfény és a „show must go on”. Évindító lapszámunkban a Fővárosi Nagycirkuszról készítettünk összeállítást, amelyet a 6-7. oldalon olvashatnak.
