Tolnai Népújság, 2018. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
2018-01-20 / 17. szám
2 imr{i helyőrség próza MADÁRKA Viola Szandra Lakodalmasok, 1971 Madárkának dús begye volt, nagy, szárnyszerűen verdeső szempillája, és gyakran hordott tollal díszített fejdíszt vagy ékszereket. Édesanyját Görögországból hurcolták a birodalomba rabszolgának, Madárka már itt született. Nem emlékezett pontosan, hogy nevét mikor, mely tulajdonsága miatt kapta, de szerette ezt a kedves elnevezést. A latin szó jelentését ugyan nem tudta biztosan, csupán sejtette, a hangalak csengése azonban tetszett neki. Madárkának egy különös foglalkozás jutott: tálca volt. Quintus Hortensius Hortalus lakomáiról az egész birodalomban dicsőítő himnuszokat zengtek, hiszen az attrakció részét képezték a fiatal női testen felszolgált ízletes fogások is. E foglalkozás viszonylag könnyűnek számított a rabszolgák körében, nem járt ugyanis nehéz fizikai munkával, a maradékból pedig maguk a felszolgálók, rabszolgák is kedvükre fogyaszthattak. Quintus Hortensius arról is híres volt, hogy óriási kertjének platánfáit aszály idején borral locsolta. Ezen az estén épp consullá avatásának évfordulóját ünnepelte, s az alkalom különleges ínyencségeket kívánt meg. Előételként felszolgálták a szokásos osztrigát és homárt, némi szarvasgombával és császárgombával, valamint könynyebb, fehér húsú tengeri halakat, majd a kakukkfűillatú bárány következett. Ezután került sorra a legzsírosabb falat, a sertéssült. Az asztalnokok a malacpecsenyét fiatal süldőből készítették, amelynek húsa könnyen megpuhul és omlóssá válik, de kellő háj fedi már a combokat és lapockákat. A malachúst a fiatal lány testén elosztva tálalták: az orcára és a szájra egy kis főtt fejhúst, köldöke alá a kocának a méhét téve, szemérme fölé mézzel csurgatott szűzpecsenyét helyezve, a lábakra pedig egy egészben sült, kisebb malacot. A vendégsereg tapssal és éljenzéssel fogadta, amikor két rabszolga óvatosan lépdelve az asztalra terítette az ételekkel telerakott Madárkát. Madárkának eközben énekelnie kellett, és mindvégig mozdulatlanul feküdnie, esetenként öt órán át, ameddig a lakoma tartott. Ez' gyakran kegyetlen feladatnak bizonyult, hiszen a forró húsok meg-megégették a bőrét, az ételgőzök okozta viszketés pedig szinte elviselhetetlen volt. A vakaródzás, mozgolódás, netán felugrálás azonban halálos bűn lett volna, ha ilyen gusztustalankodással vagy botránnyal zavarja meg a főúri méltóságok lakomáját, minden bizonnyal fejével fizetne érte. Egy szobor mozdulatlanságával feküdt hát, s közben édes kis dalokat énekelgetett. (Bevett szokás volt, hogyha a vendég szeretné, hogy a rabszolganő abbahagyja vagy ismét elkezdje az éneklést, kissé megszúrja villája vagy kése hegyével.) Sorban jártak hát az éneklő, élő tálca csodájára a hivatalnokok, tisztek, hadvezérek és consulok, a cursus honorum által szigorúan méghatározott sorrend szerint. Hortalus maga ült az asztal mellé és osztotta szét a javakat az elé járuló méltóságoknak. Ahogy fogyott a dúsan megrakott asztalról az étel, úgy vált egyre több láthatóvá a meztelen női testből. Hortalus először egy darab tarját vágott le a questoroknak, a magistratusok csodálattal hajlongtak a húscafatok előtt. A jelen lévő két tribunusnak a szűzpecsenyéből vágott hártyavékony szeletet, akik mintha valódi selyemkelmét tapintanának, hordozták végig a társaság előtt a tenyerükre fektetett ételt. Közben fizetett kórus éljenzett és tapsolt, a szolgálólányok pedig a bor körbekínálását is megkezdték. Hortalus a sült-főtt testrész egységét, kivehetőségét és ennélfogva perverzitását még őrző darabokat metszett ki. Hol késsel vágott, hol a kezével marcangolta a zsíros ravatalra emlékeztető élő sültes tálat. Hortalus valóságos kegyosztóként tündökölt lakomáján, s minden ínyencségnél jobban élvezte az őt körülvevő csodálatot, egy-egy mondat erejéig még gasztronómiai jártasságát is fitogtatta: „A far felőli részen, a gerinc alatt és mentén található hosszúkás hús a szűzpecsenye, amit gyakran egyszerűen csak szűznek neveznek, de hívják tüskepecsenyének is, érdemes a szájban forgatni, lassan rágni, míg a nyelv alatt elolvad, akár a kezdetben tüskés szűz leány...” A vendégek elégedetten cuppogtak, kezüket pedig mind Madárka selymes, dús, rozsdabarna hajába törölték. A praetoroknak a szaftosán elkészített veséből és méhből mert, azután a consulnak a mézes pecsenyéből és az egészben sült malacból: „Itt található a felsál, majd a rózsa, mindkettőből finom frissensült készíthető, de csak kisebb érméket érdemes kikanyarítani belőlük, ám nem egyforma ízű az érme két oldala...” Noha a fizetétt kórus szüntelenül éljenzett és tapsolt, érezni lehetett, hogy a bortól elálmosodott vendégsereg körében kissé leült a hangulat. Az ételosztás legvégén a senator következett, rang szerint neki jártak a legjobb falatok, ezért Hortalus különösen szeretett volna kitenni magáért.: „A csülök legporhanyósabb, legfinomabb része a »madárka«, amit az első csülkök lapockához közelebb eső húsrészeinek a találkozásánál kell keresni” - mondta, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kissé mélyebbre eresztette a kést, és belevágott a mozdulatlanul fekvő lány húsába. Madárka nem mert moccanni, csak kissé szomorúbb dalokat énekelt. Hortalus a friss vértől pirosló darabot átnyújtotta a senatornak. A teremben ujjongás tört ki, a csőcselékek felélénkültek: „Nyisszants, nyisszants!”- kiabálták. Hortalus érezte, hogy sikere van, ezért lekanyarított egy darabot a rabszolganő combjából, és azt fektette az ezüsttálcára. Eközben a teremben álló két őr a fájdalomtól félájult Madárkát erős fügepálinkával itatta. A lány - talán azt hitte, még mentheti életét- bódulatba zuhanva tűrt és énekelt, akár egy haldokló hattyú. Hortalus - akinek már a könyökén folyt a zsír és a vér - azonban részeges és diadalittas mámorában csak vágott és szúrt és metszett és magyarázott: „Ez itt az oldalhús, egyben sütve túlságosan rágós, de...” Időnként megnyalta ujjait vagy beleharapott az élő húsba, ahogy beszélt, messzire fröcsögött szájából a véres nyál. „Ez itt jó körmöcske, levesbe vele” - s próbálta letépni a lány körmeit, mivel azonban ez nehéz és aprólékos feladatnak bizonyult, hamar elvesztette türelmét, s inkább tőből rántotta ki Madárka ujjait. Azután egyre nagyobb szeleteket vágott, és egyre mélyebbre eresztette kését a vergődő testben. „Ez itt a hosszúkaraj - ordította kakukkfűvel fűszerezve kiváló, erdeigomba-mártás illik hozzá... ez a dagadó, fügével töltve jó... ez pedig itt a szív, semmire sem jó.” tarca NYAKIG BENNE Középiskolások beszélgetnek a reggeli személyvonaton. A környékről járnak be a város iskoláiba. Szakiskolások lehetnek, ahogy szavaikból kiveszem. Arról megy a szövegelés - olykor agyafúrt székely élcelődésekkel megcifrázva -, hogy milyen irdatlan marhaságokat vetettek papírra az írók, költők. Mármint akik az irodalomtankönyvekben szerepelnek. Másfélék - ne adj’ isten kortárs fiatal alkotók - művei nem jönnek szóba. Üres óráikban ilyesmikkel nem kényeztetik magukat. Idézetek hangzanak el, többnyire pontatlanul. Jókat röhögnek rajtuk. A szöveg egészéből kiragadva tényleg furán hangzanak a kipécézett idézetek. Mintha csupa álomvilágban élő, a valóságtól elrugaszkodott széplélek elmeszüleménye volna. Mintha az irodalom legjobb esetben is naiv, jó szándékú, de teljesen haszontalan firkálmánytömeg lenne. Fennkölt stílusban megírt, a köznapi élettel köszönő viszonyban sem álló izé, ami csak arra jó, hogy tanáraik ezzel nyomorítsák őket. Pedig kizárt, hogy ezek a fiatalok ne lennének néha szerelmesek. Vagy ne találkoztak volna a halál élményével, ha csak kedves hozzátartozóik halálán keresztül is. Vagy olykor ne csodálkoztak volna rá egy különös alakú fára, furcsa szögben megroggyant házra, régi szerszámra. Vagy soha ne bosszankodtak volna egy hatalmaskodó potentát vagy egy álnok hazudozó kapcsán. Vagy soha ne gondolkoztak volna el Istenen. Mert ha mégis felmerültek bennük valaha, akkor tudtukon kívül nyakig ülnek az irodalomban. Mert az ilyesmiről szól. Meg minden egyébről is, ami szép, ami csúf, ami komoly, ami nevetséges, ami megszokott, ami szokatlan. Voltaképpen az életről, az életünkről. S úgy általában mindenről. Belefér az egész világ, s még a róla formált vélemények, meglátások is. Le lehet élni az életet, és egyszer sem tenni fel a kérdést: hohó, végtére miről is van szó? Kérdezni tanít az irodalom. El lehet menni érdekes és szép vagy meghökkentő és felkavaró dolgok mellett vakon. A látásban segít az irodalom. Aztán, gondolom, ezek az iskolások olykor el is szeretnék mondani az általuk tapasztaltakat, élményeiket, kétségeiket, vágyaikat, reményeiket. Meg lehet tenni ezt a nyelvben előforduló ötszáz leggyakoribb szó segítségével is. Ahogy távoli, egzotikus vidékek bennszülöttei kommunikálnak a fehér emberrel a pidzsin-angol segítségével. „Én lenni törzsem főnök fia, te adni nekem szájam bele rágógumi.” Csak valahogy Molnár Vilmos jobban megy a dolog, ha több szóval és árnyaltabban fogalmaz az ember. Talán még több rágógumit is kaphat. Arany János állítólag kétszázezer különböző szót használt a verseiben. Pedig nem is rágógumiért tette. A vicces az, hogy a vicinálison ülő fiatalok ízes székely szófordulatait, jópofa élcelődéseit hallgatva Tamási Áron írásai jutnak eszembe. Ezt a beszédmódot ő is élvezte volna. A megfogalmazás módja, stílusa akár az ő Ábeléé is lehetne. Mondom: ezek a fiatalok tudtukon kívül nyakig ülnek az irodalomban. Talán csak valakik elfelejtették ezt közölni velük. Meg még azt is, hogy a házi olvasmányok kötelező volta miatt kiváltott ellenérzésen túl, az olvasás nyelvművelő hasznán is túl, és még a könyvek gondolatébresztő szerepén is túl, olvasni igen szórakoztató és izgalmas elfoglaltság. U k, nrs I anaaaaaaa«| I I l aaaaaaaaaHÍ ■ ■ w aaaaaaaaaaa kárpát-medencei tehetséggondozó nonprofit kft. Főszerkesztő Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Éva, Farkas Wellmann Endre, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Zalán Tibor • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Mohácsi László Árpád • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg n kmtg.hu, postocim: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2018. január í k
