Tolnai Népújság, 2018. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
2018-01-13 / 11. szám
6 .sfjJüni' helyőrség imgEHtiiaiiBig Partmann Tibor (Tamási) Restaurálás (21. századi gondolatok a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának kilenc pillanatára) (A világosság és a sötétség szétválasztása) Kilenc hónapig voltam társas magányban, a sötétség szívhangjai óvtak. Örök éjszakában ébredezett tudatom, mikor kínzó gyötrelmek közt tompa feketeséghez szokott szemembe mart valami éles, valami új... amit fénynek hívnak - már tudom. S azóta is vágyom az éjt, ott vagyok otthon, s még ma is ott látok csak igazán. (A Nap, a Hold és a növények teremtése) Még ma sem tudom, miért kell síkba préselni a szerves kiterjedéssel teremtett valóságot - de éjt és nappalt szorítva egy gyűszűnyi sürgetésbe készítettem el azt a préselt növénygyűjteményt. Néha már úgy éreztem, én is gyökeret verek abban a pillanatban, amikor a hold és a nap még éppen egymásra kacsinthat... s lám, még ma is emlékszem rá - lehet, akkor tényleg elindultak a hajszálgyökerek... (A víz és a föld szétválasztása) A partról néztem, ahogy a tóba ugrott, láttam, hogy veszi birtokba a víz a testét. Már az elrugaszkodása szintidőn kívül lehetett, számomra mégis ő volt minden világ bajnoka. Alattam a homok finoman puha, kacéran nedves és nyár-barna volt, épp, mint a bőre (ismétlődő metaforák) - talpalatnyi szárazföld a jövő feszített víztükrű, behajózatlan tengerein. (Ádám teremtése) „Fiú” - mondta az orvos. Nem különösebben sírt, inkább érdeklődve figyelte a szülőszobányivá szűkült világot. Elvágták a köldökzsinórt, élete első igaz kapcsolódását - s a jövőben mennyi szakad még... Hossz centiben, majd súly, hisz az embert is csak dekára mérik, az elején legalábbis. Végignéztem, végigéltem, s mégis olyan volt, mint egy másnapos álom. (Éva teremtése) A mellettünk lévő szülőszobából is szólt egy hang: „Gratulálok, lány.” - ő nem volt csendes, beleordította múlt, jelen s jövő minden fájdalmát a gépek és a jelenlévők lélegzetének monoton zajából született csendbe, aztán náluk is jöttek a megszokásba burkolt procedúrák, majd a mi gyermekünk mellé fektették. Rögtön elkezdte piszkálni a kezét - már akkor tudta, a nő mozgatja a világot... Vékony Lászlóné (Zalaegerszeg) Örök kékség Valami szívet bizsergető, Ajkat kacagtató, Vad táncra csábító szellő érintett meg, Itt fújdogál bennem, Lelkemben, véremben, agyamban száguld, Végigsimítja szunnyadó szívem, Lábam táncra perdíti, És úgy érzem, repülök a széllel, Sebesen száguldók a napfénnyel, A fák, bokrok úgy ontják illatuk, Hogy már nem is érzem lábamat a földön, Valami lágy kar átölel, A zöld illat körülfog, mint zsákmányát a pók, És húz, repít egy ismeretlen tájra, Hol csak a fű, a virág illatát érzem, Ahol nincs felhő az égen, Csak kékség, kékség, örök kékség! Valami szívet bizsergető, ajkat kacagtató, Vad táncra csábító szellő érintett meg... És itt fújdogál bennem az örök kékség! (Bűnbeesés és kiűzetés) Semmi közöm Almához... Persze, dehogynem volt, és nem kellett hozzá növényhatározó. Beleharaptam jonatánízű bőrébe, mire ő felkacagott. Ekkor haragló villámszavakkal felrikoltott az ég, mintha megdorgálna minket, de akkor ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. ...aztán később ismét a viharban találtam magam, az ismeretlen felé űzetve. (Noé áldozata) Majd ötvenezret költöttem az új ruhatáramra egy plázában... Hát igen, a fogyásnak ára van - csak azt nem értem, ha a fogyókúra karcsúsítja a pénztárcámat, a hízás miért nem dagasztja? Na mindegy. Épp hazafelé siettem a négy megtömött reklámszatyorral (a nejlonfülekben dolgozott a másodlagos kötés), amikor az egyik mellékutcában megpillantottam egy vöröskeresztes ruhagyűjtő konténert, és akkor én... szóval azóta is a régi kinyúlt, bő ruháim hordom... (Az özönvíz) Már vagy negyven perce esik az eső... elmossa ezt a szombat délutánt is. De legalább a garázsfelhajtót - ahol most a pótkocsin trónoló motorcsónak parkol - megtisztítja az olajfoltoktól valamelyest. Bár a (káros) anyag nem vész el, csak átalakul; így az esővízzel együtt szivárog be a talajba, ha szerencsém van, nem hal ki a felhajtó előtti fű. (Noé részegsége) Nincsenek nagy illúzióim a jövővel kapcsolatban... Bár ha jobban belegondolok, csak azok vannak (még ha nem is nagyok), de ezek a színes illúziódarabkák hasonlítanak egy bazalthegy-gerinc szikláihoz; nem tudom magamhoz mozdítani őket, így kell valami - az alkohol -, amely olyan, mint az erózió, segít fellazítani... Annak is jár egy kevés álom, aki a nap tizennyolc órájában éber, és a maradék hatban is csupán alszik - még mielőtt elszunnyadna örökre... Bognár István (Gyenesdiás) A szó, mi nem hozzád... A szó, mi nem hozzád, néked s tőled Való, üres és hiábavaló. A beszéd, mi nem téged mesél zúgás csak, mit fújhat a szél. A valós és képzelt kép, mi nem téged idéz, semmi az, mit az agy feledni kész. Mindig, és mindig, ha nem tudlak is, ha nem látlak is, ha most voltál is, ébredéskor s ha aludtál, • betegen s ha meggyógyultál, fázva, vagy izzadtan, fáradtan vagy frissen illatozva, ha vidám vagy, ha bánat gyötör, ha sírsz, ha szemed tündököl, mindenhol és mindegy, hol: kellesz, akarlak! Bujáki Lívia (Dunaújváros) Emlék Jó érezni bőrömön, hogy itt vagy, akkor is, ha nem vagy már enyém, eljövök, de megmarad az illat, mint a hó a rózsafák hegyén. Minden perc egy újabb nap felé visz, ám az emlék makacs egy dolog, elillan a pillanat, de mégis, kik visszanéznek, újra boldogok. Ezért aztán emlékezni jó lesz, rágondolni zsémbes teleken, akkor is, ha szerelemről szól ez, akkor is, ha mégsem szerelem. Dombi Tinódy László (Tolna) A téli vendég Ablakot nyitok, függöny lebben, pihék táncolnak égtengerben. Szélfüttyre járják, párjuk nincsen, fiúk, leányok ruhája libben. Az ősi táncba mind beleszédül, A légben forgott, lent fehérül. Székemen pihen, fátylas vándor, végtelent mesél, szép szava lángol. Nagy János (Szombathely) Játszik a fiam... Játszik a fiam a fiával. Ilyen szépet ritkán nézhetek - A szőnyegen ül a két gyerek, mindennapi gond a sarokban. Meserétek tarka lepkéit kéz a kézben, játszva kergetik, és lábukban manó lépte dobban. Játszik a fiam a fiával, s velük táncol minden kis öröm, a fénysugár szemük tükréből gyöngyként gurul szét a szobában. Majd forog, mint szédült körhinta maga körül apa és fia, majd a picit az ölében láttam. Játszik a fiam a fiával, s megnyílik felettük az égbolt, valódi meséből egy régvolt óriás a szőnyegre lábal. Fel-felröppen az apaölből, égre szállt madárként tündököl fönn a fiú tündérszárnyával. Játszik a fiam a fiával... A pillanat örökkévaló, hajgat a lovas, vágtat a ló, kíséri játszi férfidal. Keresik új titkok világát, szellő ringatja így virágát este tájt ágbogas karjaiban. Játszik a fiam a fiával... ...közéjük lépdel emlék-lovon a messze múltból gyermekkorom: igaz játékra sokszor vágytam, újra érzem, játszani volna jó, együtt három generáció, összefonódva egy gondolatban. Prajda Mihály (Nagyvenyim) • • Öngyilkosság Kilépve magadból a végtelen, ölelése kövületté magasztosít. Nincs többé visszatérés a mába -a természet mindenféle anyagot hasznosít. IRODALMI -KULTURÁLIS MELLÉKLET 2018. január ►
