Tolnai Népújság, 2018. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

2018-01-12 / 10. szám

2018. JANUÁR 12., PÉNTEK SPORT 15 Szeles Mónika mindenben tudatosan építette fel magát Tökéletes egyensúlyban Szeles Mónika szerint az a legfontosabb, hogy általában jól érezzük magunkat Fotó: Tumbász Hédi Szeles Mónika nem szereti a hideget. Az M4 Sport - Az év sportolója-gála vendége, a ki­lencszeres Grand Slam-győz­­tes, újvidéki származású egy­kori teniszlegenda fázósan húzza össze kabátját a belvá­rosi szálloda előtt, amíg elké­szül róla néhány fotó. Ennek ellenére profin mosolyog, de hát tényleg profi, aki 44 éves korára megélt már mindent. Bálint Mátyás szerkesztoseg@mediaworks.hu- Hibátlanul tud felszólításra mosolyogni.- Ó, megtanítottak rá - mo­solygott Szeles Mónika. - Ami­kor egy amerikai celebtáncos show-műsorban szerepeltem, belém nevelték, milyen a töké­letes kameramosoly.- Nem félt, hogy béna lesz a par­ketten?- Dehogynem, és aztán bé­na is voltam. Nem éreztem az ütemet. De ki kell lépni olykor a komfortzónából.- Az interjúkkal hasonló a hely­zet? Szereti őket?- Megszoktam - volt rá időm tízéves korom óta. Meg aztán ha valamiről úgy érzem, már nem szeretem csinálni, akkor úgyis abbahagyom.- A tenisszel is így volt?- A szervezetem nem bírta már profi szinten. Ám mindig imádtam teniszezni, ez a leg­fontosabb. A fiataloknak min­dig azt mondom, maguk miatt csinálják, azért, mert élvezik, ne a szüleik vagy bármiféle el­várás miatt. Közben semmi­képp se hanyagolják el a tanu­lást, mert ha harminc évig ját­szanak, akkor is jön még leg­alább harminc év utána, ami­kor nem fognak.- Mit élvezett a teniszben?- Az elején azt, hogy apu­kámmal lehettem közben - so­káig az volt a fő motivációm, hogy őt megverjem. Pedig le­hettem volna műkorcsolyázó is, jártam is Újvidéken korizni, de ötkor kellett kelnem hozzá, hideg is volt - és nem is lettem volna ilyen sikeres benne. A te­nisz jobban illett a személyi­ségemhez, ott csak rajtad mú­lik, mit érsz el. Műkorcsolyá­ban meg az is számít, milyen országból jössz, mit gondolnak rólad a bírók... Jobb volt ez így.- Azzal együtt is, hogy mennyi áldozatot kellett hoznia?- Sok sportoló panaszolja, hogy nehéz volt a gyerekkora, hiszen mindig korlátok között kellett maradnia az edzések, a versenyek és az iskola három­szögében, de én élveztem. Le­het, hogy azért, mert tizenegy évesen már Floridában talál­tam magam Nick Bollettieri akadémiáján, és nem is igen tudtam, hogy élhetnék más­képp is - szerettem, amit csi­nálok, és jól éreztem magam.- Már az elején sem lehetett könnyű elszakadnia a családjá­tól és átkerülni Jugoszláviából az Egyesült Államokba.- Egy ideig laktam előt­te Németországban, edzettem Olaszországban is, tehát nem volt annyira drasztikus a vál­tás. De azért mikor másfél évig nem láttam a szüléimét, sok este sírtam tele a párnámat, és vártam az egy alkalmat havon­ta, amikor bedobáltam egy cso­mó negyeddollárost a telefon­ba, hogy öt percet beszélhes­sek velük. Viszont éreztem a támogatásukat, a szeretetüket, és tudtam, hogy meg akarok nyerni minden labdamenetet.- Sosem gondolkodott rajta, mi­ért lett magányos típus?- Létezik ilyen ember is, olyan is - én éppenséggel ilyen vagyok. Szerettem magamban lenni, egyedül csinálni a dolgo­mat - csapatsportokban nem is vittem volna semmire. így is rengeteg élmény ért, ahogy felnőttem a teniszben: jöttek a versenyek, elkezdtem nyerni, elkezdtek odafigyelni rám, en­gem meg vitt a lendület.- Fel tudta mérni valamennyire tizenévesen, mi történik önnel?- Időm sem volt gondolkoz­ni rajta. Napi hat-hét óra edzés, négy-öt óra iskola, még két-há­­rom óra tanulás, hétvégéken versenyek, miközben minden­ki más is ezt csinálja körülöt­ted - csak futsz a mókuskerék­ben. Amikor pedig elkezdtem a felnőttek közt versenyezni, ak­kor tizenegy és fél hónapig tar­tott a szezon, de élveztem, hogy sikerélményem van.- Pedig a tenisz attól kemény sport, hogy a győztest leszámít­va minden tornáról mindenki a vereség élményével megy haza.- A profi léthez ez is hozzá­tartozik. A gyerekeknek min­dig elmondom, hogy csak egy Serena Williams, egy Marija Sarapova van, akik mindig ott tudnak lenni a csúcson, ám et­től még női teniszezőként ak­kor is meg tudod csinálni a sze­rencsédet, ha ötvenedik vagy a világranglistán. Csak el kell fo­gadnod, hogy nemcsak diadal és öröm létezik, hanem lesz­nek csalódásaid is. Én is utál­tam veszíteni, mindig nagyon a szívemre vettem, ha kikaptam, de talán ez is vitt előre.- Ha most lenne tizenöt éves, te­niszezne? Szerintem élvezném. A maiak már simán eljátsza­nak 35 éves korukig. Rövidebb a versenynaptár, sokkal profib­bak a körülmények, a táplálko­zás, az erőnléti munka, a rege­neráció - az én időmben elkép­zelhetetlen lett volna, hogy a sa­ját gyúróm velem utazzon, ket­ten voltunk az edzőmmel. Az is igaz, hogy kisebb volt a média­felhajtás, nem volt Twitter meg Instagram, most meg minden­ki mindig szem előtt van - ezt nehezebb lehet kezelni, bár cserébe az internetnek hála könnyebb tartani a kapcsolatot a szeretteiddel. Már nem kelle­nek a negyeddoUárosok...- Látszik, hogy még mindig sze­reti a teniszt. Nehéz volt elsza­kadni a pályától?- Inkább egy másik életrit­must megszokni volt nehe­zebb, ellenben azt nagyon él­veztem, hogy lett egy kis sza­badságom. Végre nemcsak a hoteleket és a teniszpályákat láttam a világ legszebb városai­ból, hanem turistáskodhattam is. Bárhol megvacsorázhattam, nem kellett félnem, hogy étel­­mérgezést kapok és másnap nem tudok játszani, sőt, har­mincegy évesen megittam éle­tem első kávéját is!- Játszik még rendszeresen?- Hobbiból még igen, bár saj­nos már elég gyengén, a moz­gásom nem a régi. Néhány já­tékost mentorálok, kikérik a véleményemet, a tanácsaimat, rendezek kisebb edzőtáboro­kat fiataloknak, eljárok tornák­ra vagy olyan rendezvényekre, mint ez a mostani gála.- És ez kitölti az életét?- Van más is. Imádok utazni, előadásokat, tréningeket tartok fitnesz, wellness, testi és lelki egészség témában. Van tapasz­talatom... Fiatalon jó formában voltam, aztán mikor visszatér­tem a támadás után, eléggé meghíztam, utána pedig renge­teget hullámzott a súlyom, és csak az utóbbi tizenkét évben vagyok egyensúlyban - most igyekszem segíteni másoknak, hogy ők is megtalálják ezt az egyensúlyt. Sokáig tartott eljut­nom oda, hogy jól érezzem ma­gam a bőrömben. Nekem is na­gyon jót tett volna, ha húszéves koromban valaki elmagyaráz­za, hogyan léphetek ki ebből, és hogy nem kell elveszítenem több mint tíz évet az életemből, nem kell küszködnöm a sú­lyommal, a rossz érzéseimmel.- Mennyire volt nehéz feldolgoz­nia, hogy amikor 1995-ben, a merénylet után két és fél évvel visszatért, már nem volt annyira sikeres, mint előtte?- Még akkor is csak huszon­egy és fél éves voltam, és nem is tudtam, mire számítsak. Há­rom hónappal azelőtt vettem először egyáltalán ütőt a ke­zembe, hogy lejátszottam az el­ső meccsemet a történtek óta... A testem talán még nem állt teljesen készen - alighanem túl hamar kezdtem újra verse­nyezni. De nagyon sokat hagy­tam ki, és nem volt kitől taná­csot kérnem, hogyan kell kezel­ni egy ilyen szituációt. A mai eszemmel már nem mindent csinálnék ugyanúgy, de az élet erről szól - mindenből tanu­lunk. Huszonegy évesen pró­báltam azt tenni, amit akkor a leghelyesebbnek tartottam.- Mikor jött rá, hogyan tudja le­küzdeni a démonait?- Amikor eldőlt, hogy 2004- ben a sérülések miatt hosszú időre le kell raknom az ütőt, és végre levegőhöz jutottam, nem kergettem a ranglistahelyezé­semet, nem szaladgáltam tor­náról tornára. Sokat gondol­kodtam magamról, tanácsot kértem más női sportolóktól, más generációktól is, és szép lassan megláttam a kiutat. Ezt szeretném megmutatni mások­nak is - hogy mindez lehetsé­ges, még ha hosszú folyamat is. Persze sosincs vége, nekem is oda kell figyelnem magam­ra most is, mert az életben bár­mikor jöhet egy újabb csapás - apukám, aki rákban halt meg, a legjobb példa erre... Vannak jobb és rosszabb időszakok - az a legfontosabb, hogy általá­ban jól érezzük magunkat a bő­rünkben, és akkor át tudjuk vé­szelni, tudjuk kezelni a nehéz­ségeket is.- Tudatosan figyeli saját magát?- Évente néhányszor meg­kérdezem magamtól: „Mónika, szereted, amit csinálsz, jófelé megy az életed?” És ha úgy ér­zem, valami nem stimmel, ak­kor változtatok. Annyiból per­sze szerencsém van, hogy a te­nisznek köszönhetően megen­gedhetem magamnak, csak az­zal foglalkozzak, amivel való­ban szeretnék. Leküzdötte a démonokat Szeles Mónika tizenhét éve­sen, 1991-ben már világelső volt, tizenkilenc évesen meccs közben hátba szúrta egy őrült ellenrajongó, két és fél év el­teltével visszatért, és úgy nyert Australian Opent és olimpiai bronzérmet, hogy közben fo­lyamatosan küzdött a merény­let miatti démonaival, és imá­dott édesapját is elveszítette. Utolsó profi meccsét 29 éve­sen, 2003-ban játszotta, ezt követően sikerült megbékél­nie saját magával és a vele tör­téntekkel, leküzdenie étkezési zavarait és elkezdeni a tenisz utáni boldog, kiegyensúlyozott életet. Azóta pedig minden idők egyik legjobb teniszezőjé­ből lefegyverzően kedves, mo­solygós, kiegyensúlyozott, köz­vetlen hölgy vált, aki inspirá­cióul szolgálhat mindenkinek arra, hogy az életben minden nehézségből van kiút. JEGYZET Tekintélyt szerezni Takács Zoltán jegyzet@mediaworks.hu Olimpiai ciklusokban mér­jük az időt, márpedig Rio már távol, Tokió még messze van. Brazíliában nem szur­kolhattunk magyar kézi­labda-válogatottnak, Japán­ban kettőt is szeretnénk lát­ni. így, bár nem kvalifikál olimpiára, mégsem telj er sen tét nélküli a megfiatalí­tott magyar csapat számára a ma kezdődő horvátországi férfikézilabda-Európa-baj­­nokság. Egyrészt a dánok­kal és a spanyolokkal ne­hezített és a még leginkább verhető csehekkel dúsított csoportból való továbbjutás a könnyebb majdani vébé­­selejtezős ellenfél miatt fon­tos lenne. Másrészt három újabb mérkőzést jelentene a középdöntőben, így több idő lenne a Vranjes-gárda tekin­télyének a megalapozására. Abban ugyanis nincs vi­ta, hogy ez a torna egy új korszak kezdete, s ha nem is a nulláról indulunk, azt azért szögezzük le: minden más lesz Nagy Lászlóék nél­kül. Utóbbi a világ egyik legjobbjaként minden mér­kőzésen meghatározta a vé­dekezést, és ha kellett, ak­kor támadásban is magára vállalta a főszerepet. Tekin­télye volt a pályán, az ellen­félnél, a bíróknál is. Mos­tantól már nem lehet tő­le várni a jó megoldást a döntő pillanatban, mások­nak kell elvállalni a rizikós helyzetet. Ehhez kell kurá­zsi, és nemcsak a nagy sze­zont futó Lékaitól, hanem a néha némi önbizalomhiány­nyal küzdő nagy lövőktől is Ancsintól Bodóig. A svédek elleni felkészü­lési meccsekből nagy kö­vetkeztetéseket levonni hi­ba lenne, de úgy tűnik, hogy a csapat most képes lehet komoly ellenállásra a legjobbak ellen is. (Ugye, még élénken emlékszünk Talant Dujsebajev erőteljes fiatalítási kísérletére, ami­nek csúnya vége lett.) Most egészségesnek tűnik a ruti­nosak és az ifjú titánok ará­nya, jó a csapategység, és a töretlen küzdőszellemnek is vannak jelei. Sokat elárul egy csapatról, ha az utolsó másodpercig a gólszerzésre törekszik akkor is, ha már csak az eredmény szépítése lehet a cél. Az új nemzedék­ből hiányzik ugyan Győri és Faluvégi, de a Lemgo fiatal magyarja, Bartók Donát be­törhet a köztudatba. Mikler és Borbély a kapuban ké­pes a bravúrokra, persze kérdés, hogy miként segíti őket a magas, de még kissé összeszokatlan falunk. Ha a védekezés összeáll, abból jöhetnek a gyors indítások, ez a Vranjes-taktika alapja. Magyar szurkolóból Va­­rasdon nem lesz hiány, még a drága jegyek is elfogytak a csoportmeccsekre. Már csak azt kell elérnie a csa­patnak, hogy megalapozza a tekintélyét a nemzetkö­zi mezőnyben. Hogy aztán majd Tokióban is sok ma­gyar szurkolhasson a válo­gatott meccsein.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents