Tolnai Népújság, 2017. november (28. évfolyam, 255-279. szám)
2017-11-25 / 275. szám
aror a Szaharában J ww m EROS VARUNK Demeter Szilárd A legvadabb Ceausescu-korszakban nőttem fel Székelyföldön. A Madarasi-Hargita lábához korán beszökött a tél, és akkoriban még kemény teleket éltünk, nemritkán másfél méteres hóval — csend volt, hideg, hó és áramszünet. Kezdeni kellett valamit a hosszú téli estékkel, és ez nem olyan egyszerű három átok kölyökkel egy kétszobás tömbházlakásban: ha nincs villany, akkor mi marad? Az éneklés. Sötétben minden ember énekel, álltunk tanítónő édesanyámmal és a húgommal az ablak előtt, megyen már a hajnalcsillag lefelé, népdalokat énekeltünk, a bátyám már nagyfiúként gyertyafénynél olvasott, édesapám aludt, esztergályos vasmunkásként neki hajnalban fújt a gyár, éjszakánként kihorkolta magából a dühét. Nem volt tévé, illetve készülék még akadt, fekete-fehér, lámpás - ha nagyon akartuk, napi egyórányi adást nézhettünk, híradót, többségi nyelven magyarázták, hogy milyen jó nekünk, annyira azért nem hittük el, akkor már inkább a könyvek. Mert a mozi is drága mulatság volt, heti egy filmet vetítettek román felirattal. Színmagyar településen nem igazán beszéltük a velünk szemben ellenséges államhatalom nyelvét. A katonaviseltek törték, olykor félhangos székely szinkrontolmácsolásban élvezhettük a mondanivalót nagy röhögések közepette. Mert a székelyek valóban szűkszavúak, moziba pláne nem beszélgetni járnak, pár szóban összefoglalták a sommás véleményt, ej, komám, az se százas, aki kitalálta, néztük a vásznat, a hátsó sorokban pedig ment az üzekedés. Nem ette meg az időnket a számítógép, mivel olyant még csak nem is láttunk, az internetet is akkoriban találgatták fel a világ boldogabbik felében. Székelyföldön annyi volt a világ, amennyit megéltünk, a valóság még brutálisan húsból és vérből állt. Meg abból, amit hozzáolvastunk, mert könyvet, azt lehetett kapni. Csatolt áruként adták az élelmiszerboltban, halfasírthoz Jókait. Minden lakásban ugyanazt a sorozatot láttad, és minden lakásban láthattad azt a sorozatot, a Kriterion Könyvkiadó az egyetlen értelmes dolgot csinálta: az állami könyvkiadás és -terjesztés magyar kiszolgálójaként hihetetlenül jó könyveket adott ki. Mindemellett a szomszéd városból odavetődött zenetanár hangszert adott a parasztgyerek kezébe — mert szülővárosom inkább falu, tömbházlakóként mi is kínlódtunk a hegyoldalban lévő nadrágszíjnyi pityókaföldünkkel -, száztagú kórus és ötvenfős zenekar kezdi 35 éve minden koncertjét Bach Parasztkantátájával; ez a Szentegyházi Gyermekfilharmónia, aminek fuvolásaként hamarabb játszottam Mozartot, mintsem hogy bármit is tudhattam volna a polgári kultúráról. Olykor költő érkezett városunkba, a kultúrotthonban még a csillárról is lógtak, és ha netán Kányádi Sándor adomázott, szayajt, .olvasott, hát melegedtek a tekintetek, versünnepet ültünk a javából. Ezekre az alkalmakra mindenki a legszebb ruháját vette fel, neve is volt: templomgenerációk bajárós. Éltük az irodalmat, éltük a kultúrát, mi magunk voltunk a kultúra. Ma már felvetődik a kérdés, hogy érdemes-e költőien lakozni. A diktatúrában semmi nem volt, ma minden van. Minden is. Állandó a zaj, véleményvezérek és divatdiktátorok mondják meg, hogy miről lehet beszélni és, hogyan, miről kell hallgatni, és ehhez mit vegyünk fel. Hogy megóvjanak szabadságunk vélt veszélyeitől, Facebook-buborékba zártak bennünket. Vagyis mentünk önként, nem kellett sokat noszogatni. Mellékletünk képijét arra, hogy visszatérjünk saját kultúránk talajára. Ez az igény hozta létre az Előretolt Helyőrség Iróakadémiát. Élni akarjuk az irodalmat. Nem a szakmának, hanem hús-vér olvasóknak írunk. És ha sikerül olykor eloldanunk Önöket a hétköznapok gondjaitól, akkor már megérte. Idén két rendhagyó számot gondozunk, ezt az elsőt bemutatkozásképpen, valamint karácsony környékén egy ünnepi kiadást. De jövő év januárjától hétről hétre olvasható és élvezhető tartalmakat igyekszünk Önöknek, magunknak összeállítani. Egy nagyon okos filozófus azt mondta: nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van. Vagyunk, és ez rpaga a csoda,, Qphon lenni a csodában, otthonossá tenni a világot - ez a mi munkánk; és nem is kevés. TALÁLKOZÁSAIM EGY TÁRCAÍRÓVAL A tárcaíró a metrómegállóban állt. Piros esőkabát meg barna farmer volt rajta, és egy egyszerűbb fekete bőrcipőt viselt. Hátizsákja félig nyitva, az elromlott cipzárt sikertelenül pótolta néhány biztostűvel. Bal kezében zöld színű, foszladozó bevásárlótáskát fogott, a súlyától kissé meggörnyedve, így állt ott a tárcaíró, szemében a világgal, szatyrában az esti csirkemájjal. Egészen odaillett a megállóba, nem tűnt ki semmivel a várakozók közül, tekintete mégis nyilvánvaló tárcaírószerűséget tükrözött. Régről ismertem, így odaléptem hozzá és megkérdeztem, hogy van mostanság. Úgy nézett rám, mintha megzavarnám valami halaszthatatlanul fontosban. — Egy tárcán dolgozom - mondta, de ez nem lepett meg. — Na tessék! És miről szól? — Az egyetlenről, amiről egyáltalán írni érdemes - mondta, és némi fensőséggel nézett rám. - Az életről, természetesen. — Egyedül arról érdemes — biztosítottam rögtön, hogy meg ne sértsem a tárcaírót. — Ne gúnyolódj! — csattant fel ingerülten.- Tudod te, mennyi volt most a gázszámla? Még fiatal vagy, szinte gyerek, úgysem érted. Hogy a villanyról meg szó se essék! De mit számít neked az ilyesmi, csak tengsz-lengsz, értékvesztetten csapongsz. Meg a két gyerek különórái, az angol meg a ritmikus sportgimnasztika... — ahogy ezt mondta, remegni kezdett a szája széle.- Szóval jövő csütörtökig sürgősen írnom kell valamit az életről, különben nem fizetnek semmit, de talán sem az életről, sem egyéb dolgokról nem írhatok majd többet. Ez egy szigorú szerkesztőség! Rendkívül szigorú! Ezt mondta, aztán felszállt a metróra és eltűnt, egy gondterhelt tárcaírónyi űrt hagyva maga után. Két nap múlva, véletlenül ismét találkoztunk az utcán. A tárcaíró izgatott volt. Megkérdeztem, hogy halad az írásával.- Marcibácsi! Tegnap ihletem volt! A játszótéren voltunk a gyerekekkel, és néztem, ahogy a fiam rollerezik körbe-körbe, a hinta körül. Meg sem állt, csak rótta a köröket, mint a mérgezett egér. Úgy körözött, mintha üldöznék. És közben végig az aszfaltot nézte, mintha odaszögezték volna a tekintetét, nem is figyelt senki másra. És nem ilyen az élet? Üldöztetve vagyunk. Rójuk a köröket, nem törődünk mással, aztán meghalunk csendben. Kész! Volt, nincs. Mókuskerék, küzdelem és halál. Egy olyan történetre gondoltam, ahol a kisfiú rollerét ellopják, aztán szegény egész este keresi a parkban, de valahogy belefullad a mesterségesen kialakított dísztóba. Mondjuk, fölé hajol és beleesik. Vagy akár lökik. És nem ilyen az élet? A roller, mint az élet igenlése, és a fulladásos halál, mint ugye az élet inverze. Na, mit gondolsz? Ja igen, a mesterséges tó pedig a fojtogató konvenciók szimbóluma lenne, bár ezt lehet, hogy még átértelmezem. A magányosság talán... - tűnődött el a tárcaíró. Ezt mondta, aztán, még mielőtt bármit szólhattam volna, közölte, hogy rohan, mert még vennie kell teljes kiőrlésű kenyeret és laktózmentes tejet, a felesége nem megalkuvó típus, csak ilyet hajlandó inni, és most már, hála istennek, a gyerekek is csak ezt isszák. Azzal elviharzott. Meg sem lepődtem, mikor másnap a pékség előtti sorban ismét megláttam a tárcaírót. Arca beesett volt, szemein karikák éktelenkedtek, kabátja piszkos, cipőjén sárfoltok. A művész nem volt bizalomgerjesztőnek mondható, inkább züllött alaknak tűnt. A rollerről és a mesterséges tóról kérdeztem.- Végül elvetettem - mondta nagyot sóhajtva. - Azt hiszem, túlságosan posztmodern ehhez a laphoz, talán nem is fogadná be. De valahova azért majd ellövöm. Mert egyébként jó a szöveg. Nekem most valami olyasmi kéne, ami nem ennyire méta, érted. Ehhez még kicsik az olvasók — pislogott szerényen. — Kicsik még, nincsenek rá felkészülve. Most csak a kakaós csigára gondolok. Ahogy a kenyér és a kakaó egymással keveredik, és megbonthatatlan vagy nehezen megbontható elegyet alkot. Hm? A prima materia. A pék értő keze szabályos csigavonalakat formáz a tésztából, ahogy az Isten elrendelte. Hm? A kakaópor mint essentia, és a tészta mint logosz. Ezt értékelni fogják, ha nem is holnap, vagy holnapután, de legalább a halálom után. Leírok aztán néhány mondatot az evésről, mint a pusztítás, egyben a fennmaradás szimbólumáról, és ez már az örök visszatérés mint olyan. Ja, aztán a pék kimegy a piszoárhoz, és úgy lesz vége, hogy a falat nézi és sír. Ott rázza a zokogás a vécében. Na? Dupla fenekű szöveg, elismerem, de jutalom is Gorondy-Novák Márton egyben annak, aki érti. És én annak írok, aki érti. Aki érti, Marcikám, csak annak! Hm. Nem tűnik hülyeségnek. Ha ezt én írnám, a piszoárra nagyobb hangsúlyt fektetnék.- Igen, ez egyértelmű. És az egészben az a jó, hogy valahogy csiklandozza, ingerli az érzékszerveket. Nem? Ezt mondta, de látszott rajta, hogy maga sem hisz ebben az egész kakaóscsiga-dologban. Tűnődve bámult rám, arcán a fáradt megszállottság jelei mutatkoztak, és nem hittem, hogy mindennek a tárca megírása lesz a mellékhatása. Szinte természetesnek tűnt, mikor két nap múlva megint a tárcaírót láttam, ahogy a boltban válogat a polcoknál.- Hát te állandóan vásárolsz?- Az idő véges — mondta talányosán. — Na, ez is megérne egy tárcát — morfondírozott kicsit, hozzá aprókat nevetett. Azért látszott rajta, hogy örül nekem. Bal kezével egy ketchuposflakont szorongatott, jobbjával pedig hevesen bökdöste az összetételt részletező feliratot, még az ujja is majdnem kisebesedett:- Ez az! Ide figyelj, azt hiszem, én megtaláltam! A tárca a következő lesz: Száraz, melegtől védett helyen tárolandó. Felbontás után szobahőmérsékleten tárolandó! Ezt mondta a tárcaíró, és közben előre-hátra billegett, a flakont pedig hol elvette a polcról, hol visszarakta. Mikor újra levette, mindig gyanakvón rám sandított. Aztán aprókat csoszogva elvonult. Azóta nem láttam. TG KAjWtT-MCOCNCCI UMITSfGGOHOOZÓ MOWHOflT KFT ■■EnaaBomam BBBBBBBBGlEl BBBBBBBBBBB Főszerkesztő: Demeter Szilárd • Szerkesztőség Bonczidai Éva, Farkas Wellmann Endre, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Zalán Tibor • Tördelés, grafikai szerkesztés: Mohácsi László Árpád • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. [KMTG] Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma [Emmi] IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegn’kmtg.hu, postacim: 1054 - Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2017. november
