Tolnai Népújság, 2017. október (28. évfolyam, 230-254. szám)

2017-10-25 / 249. szám

www.magyaridok.hu

VÉLEMÉNY 11

VESZPRÉMY LÁSZLÓ BERNÁT

Külföldön tudják, hogy hazánk biztonságos hely a kisebbségek számára

így járatnák le Magyarországot

Történészként megannyi történeti fórumon jelen vagyok a szociális médiában, ahol igyekszem megosztani cikkeimet, reagálni és tartani a kapcsolatot a történelem iránt érdeklődő olvasókkal. A minap egy ilyen - elsősorban zsidó történelemmel foglalkozó - zárt fórumon lettem figyelmes arra a bejegyzésre, mely eme cikk témáját képezi. Egy facebookos bejegyzés alapvetően nem lenne hatással a magyar közéletre és hazánk imázsára, de mivel a médiáról van szó benne, és a jelenlegi magyar rendszerrel kapcsolatos alaptalan vádakról, így olvasóim számára is fájóan jelentős a történet.

Egy újságíró hölgy, aki egy neves huszadik százados magyar történész felesége - és a szocialista kormányzás során komoly politikai kommunikációs megbízásokat is kapott - a következő bejegyzést tette közzé ebben a csoportban: „Egy amerikai dokumentumfilm-készítő produkciós irodának dolgozom. November elején Magyarországra jönnek, és szeretnének pár zsidó származású interjúalanyt is megszólaltatni. Olyanokat keresnek, akik úgy érzik, hogy az antiszemitizmus probléma ma itthon, és esetleg volt is negatív élményük. Angolul nem kell tudni az interjúhoz, és a filmet itthon nem fogják sugározni. Viszont nagy segítség lenne, ha valaki(k) vállalnák az interjút, és ezzel is segítve azt, hogy objektív képet lehessen kialakítani az itthon lévő dolgokról.” A bejegyzés alá érkezett hozzászólásokból egyértelművé vált, hogy a kérdéses munkát az amerikai PBS-en, vagyis az ottani közszolgálati televízión készülnek leadni.

Lényegtelen, hogy ki tette fel a kérdést, és hogy kik jelentkeztek rá (merthogy voltak ilyenek szép számmal). A bejegyzésből és annak szóhasználatából ordít az a koncepciózus módszer, amellyel hazánk lejáratása zajlik nemzetközi fórumokon. Külön meglepő, hogy az anyag az amerikai közszolgálati televíziónak készül: úgy néz ki, a demokrata meggyőződésű emberek még mindig szoros kontroll alatt tartják az amerikai állami szektort is. A feltett kérdésben pedig megmutatkoznak a „független” újságírás „elvei”, melyek természetesen inkább jelentenek egyfajta demokratikus mázba áztatott elvtelenséget. Az interjúalanyt kereső újságírónő „objektív képet” akart kialakítani Magyarországról, ehhez pedig előre meghatározta, hogy milyen eredményt akart kapni: azaz teljességgel szembement az objektivitás elvével.

Az újságírói objektivitás ugyanis konkrét és definitiv dolog. A Médiakutató folyóirat egy cikke szerint „az objektivitás követelménye rutinszerű eljárást jelöl, amely magában foglalja az igazságosságot, a pontosságot, a tárgyszerűséget, a semlegességre vagy pártatlanságra való törekvést, a másik fél megkérdezését, az állítások bizonyítását, a tények és a vélemények szétválasztását, valamint az újságírói összeférhetetlenséget”. A Beszélő folyóirat szerint pedig objektív újságíróként törekedünk az „igazság és a relevancia”, illetve „a kiegyensúlyozottság és a semleges prezentáció” aspektusaira. A fentieknek az előre válogatott nézeteket képviselő interjúalanyok keresése, a más véleményekre és tapasztalatokra való zártság és a sunyiban (egy nem nyilvános fórumon) beismert részrehajlás nem felel meg.

Az itt lejáratott újságírói elvek mellett érdemes kitérni a konkrét vádakra is. Az újságíró hölgy feltételezése, hogy Magyarországon ma az „itt lévő dolgok” közé tartoznak „a negatív élmények”, melyek az „antiszemitizmus problémából” fakadnak. Feltételes módnak, a jóindulatú kételynek, a megismerésre való törekvésnek nyoma sincs. Az igazság azonban az, hogy - ha csak nem talál olyan alanyt, aki valamilyen friss atrocitás élményét elhallgatta - sok beszámolnivalója nem lesz a jelentkezőknek. Itt hadd tegyem azt a kitérőt, hogy az egyik interjúalanynak jelentkező személy Facebook-oldalán hatalmas képként virít egy szovjet katona, kezében a tömeggyilkos diktatúra zászlajával. A demokráciáért való műaggódáshoz, úgy tűnik, a totalitárius eszmék hívei is megfelelnek.

Magyarországon ugyanis, ellentétben Nyugat-Európa nyílt társadalmaival, nincsen komoly antiszemitizmus sem kulturálisan, sem szóban, tettek terén pedig már évtizedek óta nincs. A Magyarországot két ciklus óta vezető kormányzat mindig deklarálta, hogy zéró toleranciát képvisel a zsidógyűlölettel szemben. Ha valós atrocitások történnének, természetesen elsőként mondanám, hogy meg kell írni, beszélni kell róla. De ilyesmiről nem lehet beszámolni napjaink Magyarországán. Hogy a társadalomban egykor jelen lévő egészségtelen reflexek teljesen eltűntek-e, azzal kapcsolatban vannak kétségeim. Ám a helyzet sokkal biztatóbb, megnyugtatóbb és békésebb, mint megannyi más európai országban. Hazánkból fekete bárányt csinálni ezen téren nem más, mint aljas csúsztatás.

Különösen igaz ez akkor, ha észben tartjuk, mi zajlik napjaink Amerikájában, vagy közelebbi perspektívában Nyugat-Európában. Amerikában, ahol eddig sosem volt komoly szerepe az antiszemitizmusnak, szélsőjobboldali felvonulásokon hangoztatnak effajta nézeteket. Eközben az amerikai szélsőbaloldalon is egyértelművé teszik: a muszlimokra tekintenek szövetségesként, nem a zsidókra. Bármelyik szélsőség erősödik is meg idővel Amerikában, az antiszemita incidensek száma csak nőni fog.

Cikkem írásakor hír, hogy egy francia zsidó lányt származása miatt súlyosan bántalmaztak Párizsban az osztálytársai. Nem tudjuk, hogy támadóit hogy hívták, de nagyobb összegben mernék fogadni rá, hogy inzultálóinak neve nem Pierre és Francois volt. Franciaországból az elmúlt években rekordszámú kivándorló érkezett Izraelbe, ugyanis a francia zsidókban tudatosult a tény, hogy a nyugati nyílt társadalomban immár nincsen helyük. Milo Yiannopoulos konzervatív amerikai újságíró találóan fogalmazta meg a tényt: a baloldal minden kisebbséget betuszkol egyfajta „elnyomási piramisba”, ideértve a nőket, a melegeket, a zsidókat és a muzulmánokat. Mindössze azt felejtik el, hogy a muszlimok az „elnyomási piramis” minden más szereplőjét le akarják igázni. Erről kellene beszélni, nem pedig a hazai nem létező antiszemita incidensekről cikkeket eszkábálni.

Végezetül pedig egy jellemző részlet. Sokat idézik az összefirkált Soros-plakátok példáját. Miközben Dániában zsinagógákban lövöldöztek, Párizsban idős zsidó hölgyeket dobáltak ki az ablakon, Amerikában pedig karlengető

tömegek masíroznak, idehaza falfirkák kerülnek a címlapra. Sajnálom, ha Soros Györgyben, a konzervatív nemzetállamok - köztük Magyarország - nagy ellenfelében bárki egyfajta zsidó világhódítás vagy valami hasonló képviselőjét látja. De egy marginális falfirka semmiképp sem mérhető a Nyugat-Európában tomboló fizikai atrocitások hosszú és sajnos rohamosan gyarapodó sorához.

Egy bizonyos szempontból azonban nem bánom, hogy ha levetítik ezt a filmet. Annak hatása ugyanis a baloldali narratíva teljes megdőlése lesz. Képzeljük el, hogy valaki Párizs-Ha valós atrocitások történnének, természetesen elsőként mondanám, hogy meg kell írni, beszélni kell róla. De ilyesmiről nem lehet beszámolni napjaink Magyarországán. Hogy a társadalomban egykor jelen lévő egészségtelen reflexek teljesen eltüntek-e, azzal kapcsolatban vannak kétségeim. Ám a helyzet sokkal biztatóbb, megnyugtatóbb és békésebb, mint megannyi más európai országban

ból rátalál az interneten erre a videóra! Kérdéses tévénézőnk utcájában minden bizonynyal katonák járőröznek, a lapokban meghiúsult és megvalósult merényletek hírei. Zsidó szomszédai többsége kivándorolt. A Magyarországról készült filmben pedig elhangzik, hogy valaki csúnya falfirkákat talált egy külvárosi buszmegállóban. Bárki, aki Franciaországból vagy éppen Angliából, Svédországból, Németországból, Belgiumból, Hollandiából vagy Spanyolországból nézi majd a filmet, tudni fogja: Magyarország biztonságos hely a kisebbségek számára.

A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa

Ha jól értem a helyzetet, a budapesti kulturális élet egyik meghatározó intézményének vezető alkotója, művésze, alakja mintegy ötven éve erőszakol, zaklat, aláz meg gyereklányokat, fiatal nőket. Vagy egy olyan szervezett hazugsághadjárat folyik ellene, amely még sokat látott közéletünkben is egyedülállónak tetszik. De ennek a valószínűsége minden egyes újabb áldozat felbukkanásával csökken. Mint ahogy az is csak napokkal ezelőtt tűnt túlzónak, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói az első nyilvános hírre petíciót indítottak Marton László felfüggesztése érdekében. Ez utóbbi

BOTOND BÁLINT___________________________

A tönkretett sorsok

és a hallgatás fala

tény azt erősíti, hogy a zárt szakmai nyilvánosságban ezek a tények nem képezték titok tárgyát. Hiszen az ellenkezője nem történt meg, volt osztályai, beosztottai, színészei, kollégái nem álltak ki mellette testületileg, nem jelentették ki, hogy velük ilyet nem csinált és vele kapcsolatban ilyen soha fel nem merült bennük.

Vagyis a budapesti színházi szakma egésze tudta, szinte bizonyossággal, hogy egy közismert, korszakokon át vezető beosztásokban regnáló személyisége miket művel, és ennek tudatában engedte meg azt - és nem csak eltűrte -, hogy az illető fiatalokat oktasson-neveljen, és a színházi szakmában

szokásos, szinte korlátlan intézményvezetői és művészeti hatalmat kontroll nélkül gyakorolja.

Attól tartok, nem csak hivatalból kell elborzadnunk egy olyan közegtől, amelyben ilyesmik évtizedeken keresztül megtörténhetnek. Mondhatjuk, közismert, hogy a színházi közeg, a nem hagyományos életmód, a rendezői szereposztói elképzeléseknek és esetenként az önkénynek történő kiszolgáltatottság, a sikertelenség állandó és ismétlődő lehetősége önmagában is olyan környezetet teremt, amelyben mindig mindenki - talán csak a „nagy nevek” nem - folyamatosan kénytelen kockára tenni mindent. A pályakezdők, az egyetemre sokadszorra be nem kerülők, a stúdiósok, a nem megfelelő, nem trendi külsejűek kiszolgáltatottsága sokkal nagyobb, mint a civil életben, pedig ott sem elhanyagolható. Általában olyan lelkialkatú emberek akarnak színészek lenni, akik érzékenyebbek, mint az átlag. Néhányan közülük hajlamosak a művészeti nagyságot és az intézményi hatalmat összetéveszteni az emberi nagysággal, az emberi tisztességgel. Ebben a közegben az alkotási folyamat nagyszerűségére hivatkozva eleve olyan viselkedéseket lehet megszabni, normává emelni, amelyet hagyományos környezetben elutasítanának az emberek. Ebben a világban a köznapi ember számára felfoghatatlan és talán átérezhetetlen kiszolgáltatottság - úgy látszik - a mindennapok része, hogy az elpusztított, tönkretett sorsok tucatjai sem tudják áttörni a hallgatás falát. A sok évtized alatt nem akadt egyetlen politikus, színházi híresség, neves pályatárs sem, aki nemet mert volna mondani? Aki megfegyelmezte, a dolgok súlyához méltóan megfenyegette volna azt, aki köztudomásúan ilyesmiket művel? Mint ahogy az is rejtély számomra, hogy egyetlen áldozat sem becsülte magát többre a karrierjénél? Egyetlenegy sem? Ezt nem tudom elhinni, több karakán ember van közöttünk, mint az örök pesszimisták hirdetik, sokkal inkább valószínű, hogy sok-sok rangban azonos szinten álló „barát”, netán tettestárs kellett ahhoz, hasonlóan a most kibukott amerikai példához, hogy az esetek nagy száma

ellenére ne robbanjon ki a botrány. Ne felejtsük, itt nem apró stikliket, hanem halmazaiban évtizedes szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekményeket titkoltak el.

És most szólni kell a férfiakról is, akiknek meg kellett volna védenie ezeket a lányokat, nőket. Akiknek vagy nem merték elmondani a szerelmeik, lányaik, hogy mi történt velük, vagy a férfiak bizonyultak gyávának. Arra nem is akarok gondolni, hogy a saját karrierjük érdekében hallgattak. Vagy igen? Itt nálunk vidéken (megnyomtam ezt a szót), ha valaki ilyesmit csinál, számolnia kell azzal, hogy nem húsz év múlva, egy Facebook-posztban találkozik legközelebb a tette következményeivel. Nem pártolom az önbíráskodást, de ha a nyilvánvaló bűn büntetlen marad, sokkal, de sokkal könnyebben történik meg újra. A családunk, a szeretteink sorsa személyes ügyünk, és van amikor az ő életük és becsületük a mi a sorsunknál is többet ér. Mikor, ha nem az ilyen esetekben?

Az áldozatokon kívül mindenki lapít egyelőre ebben az ügyben, mintha minden érintett tesztelné a nyilvánosság botrányt fokozó erejét, és abban reménykedne, hogy megúszhatja saját szerepének nyilvánosságra kerülését. Ez persze érthető, hiszen ha az intézmények érintettsége kiderül, vagyis az, hogy jelenlegi vagy korábbi vezetésüknek tudomásuk volt a történtekről, akkor sok további fej kerülhet veszélybe. A budapesti művészeti elit mindig is hajlamos volt olimposzi magasságokból tekinteni a pórnépre. Ez persze mindig is nevetséges és szomorú volt, de most már szánalmasnak is tűnik. Itt az ideje, hogy egy kicsit rendet tegyenek maguk között, és nem a szokásos belterjes módon, elkenve a felelősséget, hanem minden bűnt elkövető vagy csak félrenéző érintett megnevezésével.

Mindegyikük a karrierjével fizessen, ahogy az áldozatok közül sokan, mert csak így remélhetjük, hogy nem történik meg újra.

A szerző szociológus