Tolnai Népújság, 2017. június (28. évfolyam, 126-150. szám)
2017-06-13 / 135. szám
12 MEGYEI KÖRKÉP 2017. JUNIUS 13., KEDD „Megtagadott minden táplálékot, és biztosan megtört szívvel halt meg” Visszaemlékezés - Schmausser Mátyás: Inas, a hű kutyánk Schmausser Mátyás tavaly októberben a megyei könyvtárban tartott előadást Fotó: Makovics K. Schmausser Mátyást 1950- ben, 15 éves korában telepítették ki Bikácsról Németországba. A szülőfalujához máig ezer szállal kötődő idős úr „Inas, a hű kutyánk” című visszaemlékezését adjuk közre - szerkesztett formában. Hanoi Erzsébet erzsebet.hanol@gmail.com BIKÁCS - Te Kati, szeretnél egy kutyát? - mondta Reizinger bácsi, a szomszédunk. - No persze, örülnék, ha lenne egy, de neked honnan van? - kérdezte édesanyám. - A testvéremnek volt egy jó kutyája, és az nem akarja elhagyni a házat, ami már jó ideje üresen áll - válaszolta Reizinger bácsi. Egyedül lenni értelmetlen Ez 1947 őszén történt, amikor a második csoportot űzték el Bikácsról. Ők Kelet-Németországba kerültek. Inas gazdája az első csoporttal került oda. A kutyát akkor a Hollendonner család vette át, akik a közelben laktak, amíg aztán őket is elűzték, ez által Inas megint magára maradt. Édesanyám még aznap lement Reizinger bácsival a présházakhoz, ahol Inas otthona volt. Mikor Inas meglátta az érkezőket, örömmel köszöntötte őket. No, de most egy nehéz eljárás kezdődött: hogyan sikerül ezt a hű állatot elcsábítani? Édesanyám egy darab kenyeret és egy darabka húst vitt magával, hogy őt ezzel valahogyan meg lehessen győzni, és a házcserére rábeszélni. Inas 15-20 lépést eljött, de aztán megfordult, s visszafutott a házhoz. Röviddel később farkcsóválással előjött, és végül velük ment. Úgy látszik belátta, hogy egyedül, emberek nélkül nincs értelme a házban maradni. Elfogadta őket új gazdáinak Én jól ismertem őt, ugyanis mi, gyerekek nagyon szerettünk a présházak között „rabló és csendőrt” játszani, vagy bújócskázni. Mikor délben az iskolából hazamentem, meglepetéssel láttam Inast az udvarunkban, az öreg vágópad alatt, a folyosó végén feküdni. Rám nézett - azzal a feltűnően kék szemével -, de csak egy pillanatra, azután lehunyta szemét, s úgy látszott, hogy elgondolkozik. Örömmel kérdeztem Édesanyámat: - A kutya most a miénk lesz? - Édesanyám ebéd közben elmondta az egész kalandot Inassal. Ebéd után gyorsan kihordtam az újságokat (ebben az időben „rikkancs” voltam Bikácson), és mire viszszaértem, „a mi kutyánk” eltűnt. Késő délután Édesanyámmal elmentünk kutyát keresni, akit a honvágy újra visszahívott a megszokott házba. Mikor a ház elé értünk, örömmel ugrott Édesanyám oldalára, még egyszer visszafutott az udvarba, s újra kijött az utcára. Én a nevén hívtam és csalogattam. Végre továbbmenésre készülődtünk. Most néhány lépéssel jelőttünk futott, mintha ő akarna bennünket elvezetni. Ettől a naptól kezdve nálunk maradt Inas, elfogadott bennünket új gazdájának. A verebek a baj okozói . De most még egy problémánk volt: Frici. Egy szép fekete-fehér kandúr élt a háztartásunkban, akivel még meg kellett barátkoznia. Ez relatív gyorsan és súrlódásmentesen ment végbe. Akikkel nem tudott barátságot kötni, azok a szemtelen' verebek voltak, akik állandóan ide-odaugráltak. Egyszer a folyosón, egyszer a szemétdombon. Ha egy csoport közülük a szemétdombon, a tyúkok közt csipegetett, akkor mindig közibük. ugrott, és elzavarta őket. Egyszer szintén a tyúkok és a csibék közt vidáman hancúroztak a verebek, mire Inas észrevette őket. Mintha pisztolyból lőtték volna ki, úgy ugrott a verebek és a tyúktársaság közé, ezáltal egy csibét elgázolt, amely elpusztult. Ezért Édesanyám megbüntette, éspedig úgy, hogy egy kissé a bundáját megcibálta. A mi Inasunk most aztán meg volt sértődve. Két napig tagadott minden eledelt. Semmilyen biztatás, simogatás itt nem használt, ő a helyén, a vágópad alatt, a folyosón maradt, és szomorú kék szemeivel maga elé nézett. És milyen szomorúan tudott nézni! Inas tényleg egy hű, okos és érzékeny állat volt. Ha délben az iskolából hazamentem, Inas és Frici már vártak rám az udvar alsó ajtajánál, ahol egy tenyérnyi széles hézag volt. Inas ezen dugta ki a pofáját, Frici pedig kint az ajtó ívén állt. Mindketten igyekeztek örömükben egymáson túltenni. A kutya hátsó lábaira állva, visszafelé ugrált előttem, míg a kandúr szlalom menettel a lábaim között bujkált, ahogy erre megtanítottam. Ha az udvaron a nyugágyban a körtefa árnyékában feküdtem, ekkor Inas is sziesztázott a nyugágy vége alatt, Frici pedig a lábaimnál dorombolt. Három év után: búcsúzás így, ebben az egyetértésben három nyáron át voltunk együtt, míg aztán 1950. augusztus 10-én eljött a búcsúzás ideje. Egy forró nap volt, amikor csomagoltunk. A rokonok és a szomszédok segítettek. A bútorok, a ruhák, az edények, az élelmiszer, a két malac, a tyúkok, a kacsák, a libák. Ezeket mind el kellett ajándékozni, mert mi csak ötven kilogrammos csomagot vihettünk személyenként. A kutya és a macska is érezték, hogy a mi együtt töltött óráinknak vége. Búcsúzásul mindegyik állat egy nagyon finom ebédet kapott, egy nyalánkságot, de egyikük sem érintette meg. A kandúr az asztal alatt, a tányérja előtt feküdt és az ürességbe bámult. Inas félig kinyújtózva, a fejét a két mellső lába közé fektetve feküdt és vonyított. Az állatokat el kellett ajándékozni. Fricit a Reizinger család vette gondozásba. De Inas! Őt Kovács Ottó barátomnak ígértem, aki a falu szélén, az Angeron lakott. Csalogatással és előtte való futással nem jutottam sehová, az eredmény a nullával volt egyenlő. Inas egyszerűen nem volt hajlandó elhagyni a házat. Pórázra vettem, és megpróbáltam, hogy együtt menjünk, de hiába. Sok csellel és biztatással sikerült végül a kutyát Kovácsékhoz vezetni. Néhány ismerős kikísért a vasútállomásra, és utánunk integettek, mi meg a Blázer Lizivel, aki velünk utazott, furcsa érzéssel visszaintegettünk. Szomorú szemekkel nézett Miután írtam a barátiamnak Bikácsra, 4-5 hét múlva szomorú hírt kaptam hű kutyám haláláról. Ő megtagadott minden táplálékot, és biztosan megtört szívvel halt meg. Sohase fogom elfelejteni szomorú kék szemét, amelyekkel rám nézett, mikor Ottóhoz vittem. Ő biztosan sejtette, hogy ez a búcsú végleges. Végül aztán 1950. augusztus 10-én eljött a búcsúzás ideje Első osztálya szíve csücske maradt az akkor kezdő tanárnak Régi diáktársak találkoztak Múzeumok éjszakája a Paksi Képtárban PUSZTAHENCSE Gyorsan szálltak a percek, órák hétvégén a pusztahencsei iskolában, hiszen régi diáktársak találkoztak. Ötven éve búcsúzott az iskolától, egymástól Jakab Ervin osztálya, amelynek ma élő tagjai szinte hiánytalanul ott voltak a találkozón. A tanár úr friss diplomával a zsebében került Pusztahencsére, ennek a tanulócsoportnak az élére, nem véletlen hát, hogy örökre megőrizte őket az emlékezetében, első osztálya szíve csücske maradt. Nemrégiben szintén az ő kezdeményezésére már tartottak egy jubileumi összejövetelt: 2013-ban annak ötvenedik évfordulóját is megünnepelték, hogy egy csapattá váltak. Lengyel Jánosné Mosonyi Éva számolt be arról, hogy remekül sikerült a mostani találkozó is, órákat töltöttek el a kedves emlékek visszaidézésével, régi csínytevések felemlegetésével. A találkozónak ünnepi hangulatot adott, hogy egykori diáktársuk, Szabó Istvánná Kiss Margit a tanár urat Róth Mária: Kezedbe teszem a könyvet című versével köszöntötte. A kötetlen beszélgetés a közös ebéd alatt és után is folytatódott. V. T. A szerző felvétele Szinte hiánytalanul eljöttek a találkozóra PAKS Különleges programokkal csatlakozott ebben az évben a Paksi Képtár a múzeumok éjszakája országos kezdeményezéshez. A látogatók választ kaphattak egyebek között arra, hogy merre repülnek Klee sárga madarai, hová rohan Picasso bikája, mik szállnak Kandinszkij kék egén? Miután a Festménymesék elnevezésű kreatív alkotóműhelyben a résztvevők a művészet és a mesék varázslatos világába nyertek betekintést, következő programként a Rutkai Bori Banda mesekoncertje várta a gyerekeket sok játékkal, tánccal, bábokkal. Leber Veronika, a Pro Artis Alapfokú Művészeti Iskola növendéke játékos tárlatvezetést és alkotóműhelyt tartott, a Mesélő festmények program keretében pedig Bernát András festőművésszel nyílt lehetőségük az érdeklődőknek beszélgetni a Paksi Képtárban rendezett kiállításáról, illetve művészi pályájáról. Ahogy az elmúlt években már megszokhattuk, úgy idén is Prosek Zoltán képtárvezetővel és Korpácsi Ferenc gyűjteménykezelővel lehetett késő este kalandozni a képtár képzőművészeti raktárában. Vida T.
