Tolnai Népújság, 2016. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
2016-01-02 / 1. szám
Nagy Viktor, a kapus Akit fel kell 14 SPORT 2016. JANUÁR 2., SZOMBAT idegesíteni- Van recept arra, hogyan kell elérni ezt a fajta eksztázist?- Korábban azt hittem, igen, de már nem hiszek benne. Két gyerek mellett egyébként is lehetetlen lenne mindig ugyanúgy készülni a meccsekre. Az biztos, hogy a mérkőzés előtti napon már nem védek teljes intenzitással, mert tudom, hogy másnapra iszonyatosan fel kell pörögnöm. Érdekes, de sokszor a külső körülményeknek köszönhetem a jó formát.- Mire gondol?- Az elmúlt szezonban és a jelenlegi idényben is volt két mérkőzés, amelyen csak egy gólt kaptam, és mindkét találkozó előtt felidegesítettek. Lehet, ez a recept, de hát azt mégsem kérhetem a környezetemben lévőktől, hogy minden meccs előtt hozzanak ki a sodromból!- Mivel lehet felidegesíteni?- Mostanában már sokkal kevesebb dologgal, de mondjuk a cigifüsttel elég könnyű. Amíg Budapesten éltem, több sofőrnek is gyakran sikerült, a sokadik sztorim után a csapattársaim nevetve mondták, hogy engem mindig megtalálnak az idióták. De összességében a parton sokkal nyugodtabb vagyok, mint a vízben.- Mindig ilyen volt? Sosem volt bulizós korszaka?- És a csajozós korszak?- Nemigen volt, de nem is igen vágytam rá, mert húszévesen megismertem a feleségemet.- Nyugodt, vidám természetű embernek tűnik, de árulja el, mi segítette át élete egyik legnehezebb időszakán, amikor kétezernyoicban kimaradt a pekingi olimpiára utazó válogatottból?- Több tényező miatt is nehéz volt. Blankának volt egy betegsége abban az évben, egy évig kezelésekre járt. Ő az egészségéért küzdött, én pedig az olimpiáért. Én az utolsó pillanatban kimaradtam, de neki sikerült. Fájt a kapitány döntése, ám egy percig sem volt bennem kétség, hogy az olimpia másodlagos Blanka állapotához képest. Emellett azt is beláttam, hogy akkor nem voltam elég kemény, márpedig a válogatottnak stabil cserekapusra volt szüksége. De bíztam benne, hogy később eljutok majd az olimpiára, és egyébként is abban hiszek, hogy minden okkal történik, és mindenből tanulnunk kell.- Volt egy kemény nyaram, amikor nem volt semmilyen válogatott esemény, amúgy évente egy, maximum két bulit vállalok be. Nem szeretem a másnapokat, szeretem hasznosan tölteni a szabadnapokat. Hiába tetszett neki, ha a kapus érzelemmentesen védett, be kellett látnia, ő akkor van elemében, ha elmennek otthonról... A társak is szeretik, ha Nagy Viktor tombol a hárítások után, ám a parton, két gyermek apjaként már sokkal nyugodtabb arcát mutatja a Szolnok és a magyar vízilabda-válogatott kapusa. Babják Bence kozpontiszerkesztoseg@mediaworks.hu- Szóval egy sérülés kellett, hogy a kapuba kerüljön?- Orvosi tanácsra kezdtem el úszni, majd tízéves koromban a szüleim levittek a BVSC-be vízilabdaedzésre, az ottani közeg pedig beszippantott. Ám kezdőként a labda még új volt nekem, az egymás elleni játéknál pedig a „rutinosak” élveztek előnyt, vagyis akik már legalább egy éve játszottak, a többi eknek pedig a reszerep jutott. Aztán az egyik edzésen megsérült a kapus, én pedig beugrottam a helyére. Nem a poszt vonzott, csak szerettem volna a faltól kicsit beljebb kerülni, bíztam benne, hogy idővel a mezőnybe is kimehetek. Végül annyira jól ment a vétottam a kapcsolatot, ők segítettek pótolni a tananyagot, de ami a közösséget illeti... Az más világ volt. Inkább nem részletezném, mit láttam, de egyáltalán nem találtam vonzónak. dés, hogy az edzők nem engedtek ki a kapuból, és mivel a sikerélmény sem maradt el, onnan már egyenes volt az út.- A délelőtti edzések miatt idővel magántanuló lett. Nem zavarta, hogy némileg kiesett az iskolai közösségből?- A státusom ellenére a reggeli edzések előtt és után azért bejártam az órákra, tudtam, hogy otthon sokkal nehezebben venném rá magam a tanulásra. Három-négy sráccal tarAz apaszerep előnyei A szabadidő Nagy Viktorék- nál is a két gyerek, Sámuel és Olivia körül forog, de adódik a kérdés: az apaság menynyiben változtatta meg a kapust? „Korábban elég szétszórt voltam, sok mindent elfelejtettem. Sajnos néha még most is előfordul, de már jóval ritkábban. Amióta megszülettek a gyerekek, megtanultam jobban odafigyelni bizonyos dolgokra, rendszerezettebben élni. Ez egyébként kihat a védésre is, nem va- . • gyök mar annyira hebrencs, mint korábban, és a társak is nyugod- tabbak, ha stabil, kiegyensúlyozott kapus tapos mögöttük.” A válogatott kapusa tombol a hárítások után, ezt társai is nagyon szeretik. Ám a kétgyermekes apa a parton mindig sokkal nyugodtabb- A pólós közeg menekülést jelentett?- Nem volt az menekülés, inkább egyfajta családot jelentett számomra. Érett fejjel pedig úgy gondolom, a szüleim korai válásának feldolgozásában is segített, hogy naponta edzésre jártam, jó közegbe kerültem, sikereket értem el.- Az ellenfelek cukkolása, a védések utáni őrjöngés már az ifiben is jellemző volt önre?- Igen, de később volt olyan időszakom, amikor zavart. Tetszett ugyanis, amikor a kapus védett, majd érzelmek nélkül, fapofával tette tovább a dolgát. Ám be kellett látnom, hogy nekem ez nem megy, és csak akkor tudok jól védeni, ha elmennek otthonról. Egyszerűen ilyen vérmérsékletű vagyok.- A társai és az edzői sosem szóltak emiatt a stílus miatt?- Volt olyan meccs, amelyen a kapusedzőm a találkozó közben jelezte, hogy túlzásba viszem az őrjöngést, átestem a ló túloldalára. Tényleg elérkezik a pont, amikor ez már nem hozza, hanem viszi az energiát, ráadásul ha már az első percekben eksztázisba kerülök, benne van a pakliban, hogy a meccs végére lemerül az akkumulátor. A csapattársaim egyébként szeretik, amikor megőrülök. Póta Georgina életében mindig az asztalitenisz volt az első, bár akadtak hullámvölgyek is az évek során Pingpongütős kabalaliba repítette a csúcsra Régen tényleg minden más volt? A világ legjobbjai közé tartozó, Európa-bajnok asztaliteniszező, Póta Georgina eleveníti fel gyerekkori emlékeit versenyekről, iskoláról, szülői háttérről. „Még az anyukám hasában voltam, amikor kapcsolatba kerültem az asztalitenisszel. Ő is pingpongozott, és hat hónapos terhesen játszott. Sportos családból jöttem, így szinte biztos volt, az lesz a célom, hogy jó sportoló legyek. Kiskoromban mindig mentem anyuval az edzésekre az ESMTK-ba. Ötévesen mondtam, hogy szeretném kipróbálni az asztaliteniszt, de akkor még csak játszogattam, ütögettem, fel sem értem az asztalt. Hatévesen kerültem a Statisztikába, akkor kezdett el körvonalazódni, hogy igazán bejön a pingpong, és testhezálló is számomra. Szerintem a lehető legjobb sportágat találta meg anyu, hiszen a koncentráció, a szituációk felismerése, a gyorsaság és a reflex az, ami a leginkább fontos, és nekem éppen ezek az erősségeim. Sokat pingpongoztam anyuval, a játékstílusom hasonlít is az övére. A Statisztikában régen pörgető játékosokat neveltek szép mozdulatokkal, én meg éppen az ellenkezője voltam az agresszív, gyors fonák és tenyeres játékommal. Anyu sokat is veszekedett emiatt az edzőkkel. A meccseimen mindig ideges volt, mert nagyon szerette volna, hogy nyerjek. Akkoriban sok gyerek játszott a Statisztikában, mindig nagy volt a verseny azért, hogy ki vegyen részt a korosztályos Európa-baj- nokságon. Remekül éreztük magunkat együtt, emlékszem, nyáron hétfőtől péntekig naponta kétszer edzettem, a kettő között az edzők elvittek minket ebédelni, kártyáztunk a többiekkel, mindig volt valami közös program. Sokat beszélgettünk, nem úgy, mint a mai világban, hogy mindenki a telefonját vagy a tabletjét nyomkodja. Az iskolát nem volt egyszerű ösz- szeegyeztetni az élsporttal. Nyolc- osztályos gimnáziumba jártam, és hetediktől félig magántanuló voltam. A Szilágyi Erzsébet Gimnázi„Ha vesztésre álltam, mindig eltörött a mécses.” Póta Georgina ötéves kora óta játszik umban végeztem a tanulmányaimat, a sportiskola ki volt zárva, mert jól tanultam, és anyuéknak is fontos volt, hogy négyes átlagom legyen, amit sikerült is teljesítenem. Megbeszéltük az igazgatónővel, ha tudok, akkor bemegyek az órákra, és nem kell vinnem igazolást minden egyes hiányzásról. A nehézséget leginkább az jelentette, hogy mindig lemaradtam az anyaggal, és a matek esetében ez nem volt túl szerencsés. Úgyhogy heti kétszer különórára jártam. Fontosnak tartom a tanulást, de mindig a pingpong volt az első az életemben. Akadtak hullámvölgyeim, előfordult, hogy hazamentem edzésről, mert nem ment a játék, vagy nem jól sikerültek a versenyek. De gyerekkorom óta jöttek az eredmények, nem volt kérdés, folytassam-e az élsportot. Az első cikk a Nemzeti Sportban jelent meg rólam „Újonc a főtáblán” címmel. Imádok versenyezni, és utolsó éves újoncként meg akartam mutatni, hogy a felnőttek között is megállóm a helyem. Ahhoz, hogy indulhassak, meg kellett nyernem az egyik kor- osztályos versenyt,. Ez sikerült, így a Statisztikától azt kaptam jutalmul, hogy indítottak a felnőtt magyar bajnokságon, amin feljutottam a főtáblára. Ha visszagondolok az utánpótláséveimre, az jut az eszembe, hogy minden versenyre vittem magammal a szerencsehozó plüss libámat a kis ütővel a nyakában, és a meccseimen betettem az asztal alá. Meg nagyon sokat sírtam. Mindig nyerni akartam, és ha nem ment, vagy éppen vesztésre álltam, akkor eltörött a mécses. Nem hisztiztem, csak csendben magamba fordultam, kimentem az edzőhöz, és miközben ő mondta a taktikát, nekem folytak a könnyeim. A legbüszkébb egyébként arra vagyok, hogy kétszer nyertem ifjúsági Európa Top 12 bajnokságot, utolsó évesként meccset sem veszítettem. Másodévesként pedig egyesben győztem az Eb-n, de Csernyik Ildivel párosban és csapatban is rengeteg érmet szereztünk. A felnőttválogatottba fiatalon bekerültem, de meg is küzdöttem érte. Hogy ifjúsági játékosként mehessek az Eb-re, le kellett győznöm Bátorfi Csillát, Tóth Krisztit, Éllő Vivient és Fazekas Máriát, vagy legalább olyan jó teljesítményt kellett nyújtanom, mint nékik. Rengeteget tanultam tőlük, és ha nem is tettek be a csapatba, ott voltam, hallottam a taktikát, hogy ki ellen mit, hogyan kell játszani. Örülök, hogy abban a közegben nőttem fel, ami az asztaliteniszt körülvette. Sok osztálytársam bandázott, a bevásárlóközpontokban lógott. Nekem a sporttal rendszer volt az életemben, esély sem volt rá, hogy elkallódjak.” MW * I * < t
