Tolnai Népújság, 2014. november (25. évfolyam, 255-278. szám)
Vasárnapi Tolnai Népújság, 2014-11-02 / 42. szám
8 msms INTERJÚ 2014. NOVEMBER 2., VASÁRNAP halottak napja A többség otthon, a szerettei körében szeretne meghalni, de kevesek sorsa ez. Az elmúláshoz való viszonyunk a családban dől el. A halál, igaz túl későn, de valóban élni tanít. „HALÁLUNKBAN BENNE VAN AZ ÉLETÜNK” Muszbek Katalin tapasztalatai szerint az emberek döntő többsége nem tud élni, és ezért fél olyan irgalmatlanul a haláltól Félelem. A legtöbb embernek ez jut eszébe a halálról. Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány igazgatója évtizedek óta foglalkozik haldokló, daganatos betegekkel. Azt mondja: aki nem fél a haláltól, teljesebb életet élhet. S aki értékes életet él, könnyebben szembenéz az elmúlással. Fábos Erika- Sokat találkozik a halállal. Fél tőle?- Valóban, sok haldoklót látok, ezért talán nagyobb meggyőződésből mondhatom, hogy nem. Ugyanakkor tapasztalom, hogy az emberek gondolnak valamit egy helyzetről, de egész másként élik meg, amikor valóban belekerülnek. Nekem szép és intenzív életem van, ezért az elmúlástól nem félek, és attól sem, hogy egyedül maradok a halálomban. A szenvedéstől és | a kiszolgáltatottságtól már inkább.- Mit tapasztal, az emberek többsége mitől fél?- Az ismeretlentől és az elmúlástól félnek legtöbben. A halálhoz és az elmúláshoz való viszonyunk a családban dől el, de az nagyban függ egy társadalom hozzáállásától is. Az európai kultúrkör és a fogyasztói szemlélet nem kedvez ennek. A saját múlandóságunkkal igyekszünk nem foglalkozni, a halállal kapcsolatos témákat elhárítani, elfojtani.- A mai kultúrának része egyáltalán a halál?- A halál a mai ember számára az egyik legnagyobb tabu. Mert miről szól ma a világ? Az életről: a mának élünk, az örök fiatalságban, és ezzel talán az örök életben reménykedünk és túlfogyasztunk. A keleti emberek hogy nézik az életet? Úgy, hogy minden a halállal kezdődik. Ma már a nyugati ember kulturális felfogása szerint minden véget ér a halállal, az ember akkor mindent elveszít. Ezért van, hogy a többség teljesen el is idegeníti magától az elmúlást. Legtöbben hol találkoznak a halállal? A tévében, filmekben öntik ránk, de úgy, hogy abban semmi életszerű nincsen. Ezért van az, hogy amikor a veszteség és az elmúlás közvetlen közelről érint minket, nehezen tudunk szembenézni vele.- Azt mondja ma már. Mióta?- Viszonylag gyorsan alakult ez át. Hosszú évszázadokig még az európai embernek is sokkal természetesebb viszonya volt az elmúláshoz és a szeretteinek elveszítéséhez. Magyarországon az ’50- es, ’60-as években kezdődött ez a folyamat. Addig, amíg a nagycsaládok együtt éltek és az unokák gyermekkorukban szemtanúi voltak annak, hogy a nagyszülők elmennek, jobban érthették az emberek a halál természetét. Amikor még a nők otthon voltak és ellátták a családot, gondozták a beteget, ápolták a haldoklót, láthatták a gyerekek, hogyan és miért múlik el egy élet. A nagycsaládok szétesésével ez teljesen megváltozott, és a folyamat oda vezetett, hogy az emberek nagy része ma egyedül, elszigetelve, kórházban hal meg, elszakítva a szeretteitől. így tehát, legnagyobb baj az, hogy nem tanuljuk meg, mi a halál.- Meg lehet egyáltalán tanulni?- Szókratész mondta, hogy halni tudni annyi, mint élni tudni. Élni kell megtanulni. Sajnos azt tapasztalom, hogy az emberek döntő többsége nem tud élni, és ezért fél olyan irgalmatlanul a haláltól. Az életvéggel való szembenézés nagyon nehéz. Szomorú és fájdalmas, főleg ha ezt valaki magára hagyottan kénytelen átélni. Segít, ha sikerül megtalálni mindazon értékeket, élményeket, amelyekre visz- szatekintve a haldokló úgy érezheti, hogy az élete értékes és megismételhetetlen volt. Ahogy az életünkben benne van a halálunk, úgy a halálunkban benne van az életünk. Azt látom, hogy a hívő embereknek ez sokkal köny- nyebb.- Ön mit tanult a haldoklóktól?- Az időhöz fűződő viszonyom és az értékrendem is változott. Megtanultam lelassulni és nemet mondani. Én is más lettem és a környezetem is más lett ezáltal. A férjem onkológus professzor, én a hospice kapcsán kerültem kapcsolatba a daganatos betegekkel. Amikor este hazajött a lányom az iskolából, és mondjuk azt mondta, hogy kapott egy hármast, mondhattam volna, hogy ejnye. De amikor napközben valódi élettragédiákkal szembesül az ember, olyankor azt mondja egy hármasra, hogy „na és”. Haldoklók közelében sokkal tisztábban látszik, hogy mi a lényeges és mi lényegtelen az életben.- Miért választotta a hospice-t életfeladatának?- Személyes okokból. A férjem onkológusként dolgozott és pszichoanalitikusként többször kért meg, hogy foglalkozzak egy-egy betegével. Az onkológiai intézet akkori igazgatója, Eckhardt Sándor professzor európai tapasztalatai kapcsán felismerte, hogy szükség lenne a rákbetegek pszicho-szociális ellátására. Ennek köszönhetően (Mordban ismerkedhettem meg a hospice gondozással. Másrészt sok rákbeteg volt a családunkban. Édesanyám volt az első családtag, akit otthon ápoltunk és családi körben búcsúztunk el tőle. Sosem láttam ilyet előtte, és nagy megnyugvás volt még akkor is, ha évekig nem tudtam feldolgozni azt a veszteséget. Két hónap alatt veszítettük el őt. Később találkoztam Polcz Alaine-nel, és nem is volt kérdés, hogy tennünk kell valamit, 1991-ben létrehoztuk a Magyar Hospice Alapítványt.- Mi a hospice lényege?- A hospice az élet utolsó időszakát kívánja megkönnyíteni, a humánus kezelést és az emberi méltóság megőrzését tartva elsődlegesnek. Célunk a fájdalom csillapítása és a betegekhez való szeretetteljes odafordulás, amely tartalommal töltheti meg az élet utolsó szakaszát. A hospice a halált az élet részének és olyan folyamatnak tekinti, amelyet sem megrövidíteni, sem mesterségesen meghosszabbítani nem szabad. A betegek fizikai segítéséről gondoskodunk, de a családok lelki ellátásáról is. Elveszíteni valakit éppen annyira nehéz, mint egy halálos betegséget viselni. Amikor már nincs több közös beszélgetés, karácsony, mindenkinek eszébe jutnak a mulasztásai, ezeket a veszteségeket nehéz feldolgozni. i'*v' A'i 1'xyl- Akinek mulasztásai vannak az elhunyt családtaggal, annak nehezebb a gyász?- Feltétlenül, igen. És azoknak is, akik nagyon szimbiotikus kapcsolatban éltek egymással. Élőző esetben az a jellemző, hogy hárítja az illető, ami történt, és a veszteséget is késleltetve éli át és dolgozza fel. Az idős embereknél, akik pedig sokat éltek együtt, inkább az, hogy benne akar maradni a gyászban, mert így tudja megtartani magának a kapcsolatot. Mindkét eset mélyíti és megnehezíti a gyászt.- A Hospice alapítvány létezése óta többet és nyíltabban beszélünk a halálról. Változott valami a tevékenységüknek köszönhetően?- Annyi biztosan, hogy egyre több család vállal otthonápolást. Korábban ez inkább vidéken, kis közösségekben volt jellemző. Ez azért nagyon fontos, mert a kutatásaink szerint a megkérdezett emberek 14 százaléka mondja csak azt, hogy kórházban szeretne meghalni, a többség otthon, a szerettei körében, mégis csak az emberek 35 százalékának sikerül ez.- Nyilván más erről elviekben gondolkodni és más, amikor közel kerül az ember.- Ez így van. Nem egy olyan esetünk van, ahol saját akaratukból jönnek a Hospice házba, akár egy-két napra, valóban meghalni. Egyikük azt mondta, azért döntött így, mert a családját akarta megkímélni. A családok egyébként gyakran éppen azért nem akarnak a hospice-ba jönni, mert úgy gondolják az a halállal egyenlő. Ez nem így van, és a betegség attól még halad, az viszont nem mindegy, hogy ami még hátra van, az milyen minőségben telik. A hospice éppen azokat a napokat hosszabbítja meg, amikért érdemes ebben a világban lenni.- Mi az, ami erőt ad a munkájukhoz? Mi jelent sikerélményt?- Mivel alapvetően félelemmel közelítenek a munkánkhoz, azt feltételezik, hogy a halál csak kudarc lehet. Pedig a siker mindig attól függ, milyen célokat tűzünk magunk elé. Ha azt tűznénk magunk elé, hogy ezeket a végső stádiumban lévő betegeket gyógyítjuk, nem lehetne sikerünk. Ha csak a halált néznénk, akkor nem lehetne ezen a pályán megmaradni. Orvos vagyok, a gyógyításra esküdtem, nehéz volt elfogadnom és főleg kimondani, hogy az itt már nem lehetséges. De, amikor azt látom, hogy mennyit tudunk segíteni, hogy milyen változásokon megy keresztül egy beteg nálunk, akkor úgy érzem, hogy van értelme. Ha enyhülnek a szenvedései, csökken a fájdalma, hogy akit otthon már nem tudtak táplálni, pár nap után enni tudott, hogy aki hetek óta fekszik, ki tudtuk ültetni a teraszra, ezek a mi sikereink. És ez egy családnak hatalmas dolog, amiért nagyon hálásak. Ha azt látjuk, hogy segíteni tudunk abban, hogy valaki nyugodtan és méltósággal tudjon távozni az életből, az siker.- Létezik olyan, hogy szép halál?- Polcz Alaine gyakran írt a szép halálról, és amikor csak olvastam erről, furcsának is találtam. Ma már tudom, hogy létezik szép halál. Amikor a haldokló békében megy el és békességet hagy maga után. Persze, még az élet utolsó óráiban is előfordul, hogy valaki minden erejével küzd, és harag van benne a sorsa iránt, de ez a ritkább. A legtöbben az életük Névjegy: MUSZBEK KATALIN 1949.január 19-én született Budapesten. 1973-BAN végzett az Orvostudományi Egyetemen pszichiáterként. A magyar Hospice Alapítvány alapító tagja, igazgatója. A magyar Hospice és Palliativ Egyesület alapító elnöke. pszicho onkológia és hospice ellátás szakterületén az európai szervezet kelet-európai vezetője. férje onkológus professzor, két lánya van. amikor teheti, a család hétvégi házában, Buzsákon tölti az idejét. Szeret kertészkedni, szívesen csinosítgatja a környezetét, és nagyon szereti a falusi életet. Amikor pihenni akar, olvas és zenét hallgat. végén pontosan tisztában vannak azzal, hol tartanak. Azt már gyakrabban látjuk, hogy a családnak nehezebben megy az elengedés, és még a legvégén sem akarnak tudomást venni a valóságról.- Mit tehet a család és a hozzátartozók azért, hogy valaki szépen távozzon?- Azt, hogy figyel és alkalmazkodik: az utolsó hetekben, napokban segíteni kell úgy elbúcsúzni az élettől a szereltünket, ahogy neki jó. Nem szabad erőszakoskodni, hogy egyen, igyon, imádkozzon. Figyelni kell rá, beszélgetni, vagy hallgatni, ha azt szeretné. Sem az álvidámság nem jó, sem az, ha a hozzátartozók túlzottan terhelik a fájdalmukkal a beteget. A személyes jelenlét a legfontosabb. Hetente egyszer meglátogatni valakit a kórházban, az semmi, azt nem lehet jól csinálni. Minél többet ott kell lenni, és nem szabad hagyni, hogy a félelmeink miatt elidegenedjünk a hozzánktartozótól, mert az élethez az elmúlás is hozzátartozik.- Sokféle listát lehet arról olvasni, hogy a haldokló emberek mit bánnak meg az életük legvégén, és mit csinálnának másként, ha tehetnék. Ön mit mondana?- Sokfélék vagyunk, de az utolsó hetekben, hónapokban az emberek elcsendesednek. Egyfajta belső magány alakul ki, amibe nem sok ember fér bele. Nagyon kevés lesz a szó, és valóban valami csodát mutatnak meg magukból. Amit mi látunk, az az, hogy az értékrend alapvetően megváltozik. Az emberi kapcsolatok megítélése és a pénzhez való viszony az, amiről a legtöbb haldokló beszél. Felértékelődik az élet. Nálunk elég sok fiatal - 60 éy alatti ember - hal meg. Legtöbbjük a halálos ágyán szembesül azzal, hogy az anyagi dolgok körül forgott az életük, hogy minden a munkáról szólt. Nem törődtek a családjukkal eleget, nem éltek meg érzelmeket, nem volt magánéletük. Felértékelődnek az emberi kapcsolatok, és semmivé válnak a napi dolgok. A halál, igaz túl későn, de valóban élni tanít.
