Tolnai Népújság, 2012. december (23. évfolyam, 281-304. szám)
Vasárnapi Tolnai Népújság, 2012-12-02 / 46. szám
2012. DECEMBER 2., VASARNAP INTERJÚ 7 KOLTAi Róbert A színpadon a pillanatot, a filmben a maradandóságot szereti. Nyolc játékfilmet készített, ezt csodaként éli meg. Nagy ajándéknak tartja, hogy felfedezte és meg is mutathatja színpadon Móricz Zsigmond legmélyebb titkait. „SZÍNHÁZ NÉLKÜL NINCS ÉLETEM” Koltai Róbert arra a legbüszkébb, hogy estéről estére mindig jobbat akar, a filmcsinálásról pedig azt mondja, nagyon fárasztó és harcos, de még mindig nem fáradt bele, sőt új filmterve is van. Egy kevéssé ismert Móricz-regény az alapja, mostanában ugyanis Móricz számára a boldogság. Fábos Erika A kritikákkal hogy van? Nekem nemigen van szükségem kritikára, mert vannak olyan barátok a szakmából, akik mindig kemények és őszinték, nem is kell semmit mondaniuk, egy nézésükből tudom, ha valami nincs rendben. Ráadásul nemcsak néznek, hanem mondanak kíméletlen dolgokat is olykor. Sajnos, nem tartozom azok közé, akik nem olvassák a kritikákat, én elolvasom. Itt jegyzem meg, hogy bizonyos online termékek kulturális uszítóit nem tekintem kritikusnak. Nekik csak indulataik vannak, és fő motivációjuk a gyűlöletkeltés. Ezek szerint, ha rosszat írnak Önről, az bántja? Ha van értelme és alapja, akkor elfogadom, jó példa erre a Magyar Narancsban megjelent kritika a Magic Boysról, amely igen kemény szavakkal indul, hogy aztán a filmben rejlő értéket, a jót is észrevéve, életem egyik legszebb filmkritikájává váljon! Miközben nincs benne lelkesedős, szépelgős ajnáro- zás. Ez nem bánt. Az igazságtalanság viszont nagyon is. Mi kellene ahhoz, hogy újra közönségsiker lehessen egy magyar közönségfilm? Sok minden, de legfőképp az, hogy újra legyen pénze az embereknek. Amióta én filmet csinálok, soha nem tapasztaltam ekkora válságot a mozikban. Manapság, ha egy család megengedheti magának, hogy eljusson moziba, akkor még egy átlagos amerikai filmnek is nagyobb az esélye, mint egy magyar filmnek. Jelen esetben a James Bonddal kellett versenyeznünk, ami magasan az átlag fölötti film, óriási hírveréssel. Az a világ elmúlt, hogy pl. az Egészséges erotikát egymillió ember látta, nem is érdemes hasonlítgatni a mai és a régebbi viszonyokat. Külföldön hogy fogadták a filmet? Remekül. A megnyitó napján hajnalban telefoncsörgésre ébredtem. Bunyik Béla, a Los Angeles-i magyar filmfesztivál igazgatója hívott az éjszaka közepén, hogy imádják a filmet a nézők, teltház van, és hogy a poénok egymás után robbannak. Jiri Menzel egy időben azért hagyott fel a filmezéssel, mert elege lett a pénzügyi kiszolgáltatottságból. Ön nem ábrándult ki? Névjegy: BUDAPESTEN SZÜLETETT 1943. december 16-án. 1968-BAN VÉGZETT a SzínhÓZ- és Filmművészeti Főiskolán. pályáját a kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdte, de játszott a pécsi és a budapesti Nemzeti Színházban és a veszprémi Petőfi Színházban is. 146 SZÍNPADI BEMUTATÓJA volt színészként, 22 rendezőként, több mint nyolcvan filmes alkotásban játszott. FŐBB FILMSZEREPEI: PÓkfod (1976) Indul a bakterház (1979), Csók, Anyu! (1986). Filmjei: Sose halunk meg (1993), Szamba (1996), A miniszter félrelép (1997), Ámbár tanár úr (1998), Csocsó, avagy éljen május elseje! (2001), Világszám! (2004), Megy a gőzös (2007) Magic Boys (2012) felesége Pogány Judit, fiuk Gábor 1972-ben született, három unokájuk van. „Legfőbb támogatómban sosem csalódtam: a közönségben.” Dehogy. Bár mindig őrüle- tesen nehéz, hatalmas munka egy film, mégis egy csoda. Ahogy azt is csodaként élem meg, hogy én ennyi filmet csinálhattam, melyet eddig kétmillió-háromszázezren néztek meg magyar mozikban, és most a rengeteg tv-ismétlésről nem is beszélnék. Melyik kedvesebb terep, a film vagy a színház? Mindegyik varázslat. A színházban az azonnali visszajelzés, a jelenidő jelenti a kábítószert, míg a filmben a mara- dandóság a legvonzóbb. A filmnek talán annyi előnye van, hogy át tud lépni még a nyelvi korlátokon is, több emberhez képes eljutni. A színházban a jelenidejűség a csodálatos, hogy abban a pillanatban, mikor elkezdődik az előadás, már nem a rendező vagy a színész számít, hanem együtt az egész, s mindennek a legfőbb kovásza a nyitott szívű, kíváncsi, élményekre váró közönség. Alapvetően történetkitaláló ember vagyok, szeretek mesélni: filmre és színházra is igaz ez. Hogyan születnek ezek a történetek? Mindegyik film másként. Minden filmemben vannak személyes történetek, van, amelyik nagyon belőlem és a telkemből fakad, és van, amelyik kevésbé. A Sose halunk meg, a Szamba, a Csocsó és a Világszám mélyen belső indíttatású, de ugyanolyan fontos, hogy a kimondottan szórakoztató célzatú filmek is (pl. Miniszter félrelép), mívesen és ízléssel legyenek elkészítve. Itt jegyzem meg, a Magic Boys fantasztikus képi világát, ifj. Seregi László lenyűgöző munkáját az Ön által „kritikusnak” nevezett magyar dolgozatírók egyike sem említette meg. Említette, hogy sokat változtak a viszonyok, amióta a pályán van. A mostani viszonyok között is ezt választaná? Amikor én kezdtem, akkor sem volt könnyű. Kaposváron indultam, az akkoriban száműzetésnek számított. Kaposvár szép lassan nőtte ki magát azzá, amivé vált. Amikor én voltam fiatal színész, sokkal könnyebb volt a kiválasztódás, mert rengeteg tv-film készült, amelyekből kiderült, ki menynyire tehetséges, sokkal több embert kipróbálhatott a szakma. Manapság annyira drága egy film elkészítése, hogy nagy felelősség a szereposztás. Mondogatják, hogy ugyanaz a tucatnyi színész szerepel mindenhol. Igen, mert a rendezők nem mernek ekkora tét mellett kísérletezni. Valószínűleg többet kellene színházba járniuk és előadásokat nézniük, hogy bátrabban merjenek döntéseket hozni. Ön jár és figyeli a fiatalokat? Kevesebbet, mint szeretném, de azért igen, figyelem őket. Szabó Kimmel Tamás például nagy kedvencem, élete első filmfőszerepére a Megy a gőzösben kezdőként esett rá a választásom, nagyszerű volt benne. A Sose halunk meg színpadi, musicalváltozatában, Szolnokon és a József Attila Színházban ő játszotta Imikét, én meg a vállfás Gyu- szi bácsit..Óriási öröm volt számomra, hogy minden egyes játékötletet, amit adtam neki egy-egy jelenettel kapcsolatban, a következő előadásra minden várakozásomat felülmúlva, fényesen teljesítette. Nem véletlen, hogy ma a Nemzeti Színház egyik kiemelkedő, fiatal színésze. De beszélhetnék Király Adriánról, Szirtes Balázsról, akikkel jelenleg, a Száguldó Orfeum keretein belül a Lulu című zenés vígjátékban rendezőként és színészként dolgozom együtt. És nagy öröm látni fejlődésüket, előadásról előadásra. Szeretem átadni, amit tudok, ezért is örültem nagyon, amikor a Színművészeti Egyetemen 7-8 éve rendezhettem egy osztályvizsgát. Az „Én és a kisöcsém” című darabot csináltuk meg, ami a Körúti Színházban azóta is megy, már a sokadik szerep- osztással, de mindig fiatalokkal, és ugyanakkora siker. Ezek szerint azt jobban szereti, amikor valami már megvan és a sajátja, mint az újdonságokat. Igen, ez nálam színészként így van. Nehezen próbálok, pláne nehezen tudok egyedül otthon szöveget tanulni, nekem kell a jó próba, a partnerek. Pályám elején néha sírba kergettem a rendezőimet ezzel a munkatempóval. Előfordult, hogy igazából csak a közönség jelenléte mentette meg egy-egy alakításomat. Persze, elismerem, rendezőként nem a magamfajta színészeket kedvelem a legjobban. Az vígasztal, hogy nagy kedvencem, Bodrogi Gyula gyakran mondogatja: a világon a legokosabb a közönség, persze, szigorúan tilos csak a közönségre hagyatkozni. Volt egy olyan pillanat, amikor eldőlt, hogy színész lesz? 17 éves lehettem, amikor Tö- rőcsik Marit és Bodrogit láttam a József Attila Színházban, egy habkönnyű zenés komédiában, a Potyautasban. Bűbájos színészetet mutattak be, amitől hetekig a föld fölött jártam, és úgy éreztem, ezt akarom én is egyszer, ezt a boldogságot okozni sok-sok embernek. Van valami, ami mostanában ennyire boldoggá teszi? Van. A legbüszkébb a Mó- ricz-estemre, a Napló-szilánkokra vagyok. Most ez az én boldogságszériám. A Sanyi és Aranka Színházban játszom Ferencvárosban, a Mátyás utca 9. alatt. 2011 december 7-én mutattuk be, és pénteken, ugyancsak december 7-én tartjuk belőle a jubileumi, 50. előadást. Gyakorlatilag végig egy asztalnál ülök, és mégis életem egyik legfontosabb munkájának tartom. A művet Móricz: 1924-25-ös Naplója alapján B. Török Fruzsina hozta létre. A színpadra alkalmazásnál magam is bábáskodhattam. A napló azt az időszakot öleli fel, mikor Móricz beleszeret Simonyi Mária színésznőbe, a felesége pedig öngyilkos lesz. Móricz régi vagy új rácsodálko- zás? Hatalmas rácsodálkozás, hatalmas élmény. Amikor még csak a szövegkönyvet olvastam, olyan szívdobogásom volt tőle, olyan erősen hatott rám, hogy letenni sem tudtam. Egy csoda, hogy mi minden volt ebben az emberben. Film lesz még? Az önálló estem bemutatója óta született egy filmterv a Kamaszok című befejezetlen Mó- ricz-regénybó'l, mely Szekeres Dénes producernek felkeltette a figyelmét. Jelenleg a kezdet kezdetén tartunk, s ha összejön, reményeim szerint igazi nagy meglepetést okoz majd. Ebben a műfajban még nem próbáltam ki magam filmben. Ennél nagyobb, hódítóbb tervem nem lehet már. Olyan, mintha mindig attól félne, valamit kihagy, sokat vállal, túlhajtja magát. Mikor akar visszavenni a tempóból? Rájöttem, hogy akkor öregszem a leginkább, amikor nincs dolgom. Engem a munka éltet. Az a közeg, a kollégák és mindenekelőtt és felett a közönség. Lehet, hogy délután még fáradt vagyok, de este a színpadon röpködök és kiváló kondícióban érzem magam. Ennyi és ennyiféle szerep után van valami hiányérzete, valami, ami úgy érzi, elment Ön mellett? Szerepálom? Ennyi szerepet, ilyen pályát nem is mertem volna álmodni sem. De azért valami van, ami elkerült: Hasek Svejkje például egy olyan karakter, amit mintha csak rólam írtak volna, mégsem talált meg, pedig jó lett volna. ' Elégedett mindazzal, amit az elmúlt évtizedek alatt elért a pályán? Sikerre törekvő, sikerorientált művészember vagyok, aki nagyon sok mindennel megpróbálkozott. Azt azért nagyon szerényen elmondanám, így, az interjú vége felé, hogy volt Kaposváron egy darab, egy tragikomédia, melyet Nyikoláj Erdman írt és Ascher Tamás rendezett, még 1987- ben, s amely elnyerte abban az évben a legjobb előadás címet a színikritikusoktól, és a Magyar Színházi Fesztiválon, a mai POSZT, jómagam pedig ugyanezt a két díjat kaptam, mint férfi főszereplő. Emellett a mellékszereplőknek is díjak garmadát hozta. Abból a szereposztásból már szinte mindenki Kossuth-díjas, csak én nem. Egy ideig, elég sokáig, fájt, de ma már egyfajta belső derűvel veszem ezt tudomásul. Mert legfőbb támogatómban sosem csalódtam, a közönségben. Színház nélkül el sem tudja képzelni az életét? Azt, hogy egyszer meghalok - sose halunk meg -, azt el tudom képzelni, de azt, hogy nem játszom, sehol, semmit többé, hogy nincs színpad, azt nem. Színház nélkül nekem nincs életem, ez az egyetlen dolog, ami állandó bennem. \ A •v*
