Tolnai Népújság, 2012. október (23. évfolyam, 230-255. szám)
2012-10-06 / 235. szám
2012. OKTÓBER 6., SZOMBAT PORTRÉ 5 kovács József Egészen más érzés belépni egy kapun, mint magad mögött becsukni azt. Negyvennégy évet dolgozott, most vissza szeretne adni valamit szeretteinek abból a sok jóból, amit évtizedeken át ellenszolgáltatás nélkül kapott. Most rajta a sor! JÓL CSAK A SZIVÉVEL LAT AZ EMBER Kölcsönvettem egy idézetet, s címmé tettem. Nyugdíjba vonult a gazdász-bankár, Kovács József, az OTP Bank szekszárdi igazgatója. Viccelődtünk a szépkorúak életlehetőségeiről, hallgattam, s közben erősödött meg bennem: jól csak a szívével lát az ember. Ettől kifejezőbb megfogalmazást aligha találhattam volna arra az útra, amelyet maga mögött hagyott. Lejegyeztem a beszélgetésünket. Lengyel János Egészen más érzés belépni egy kapun, mint magad után becsukni azt. Amikor az OTP-be jöttem, a kíváncsiság mellett félelem, szorongás volt bennem. Most pedig megnyugvás. Felnőttek körülöttem azok, akikre jó érzéssel rábízhatom a bankot. Hatvanhárom évesen új útra lépek, házastársként, leendő nagyapaként szeretném élni a mindennapjaimat, hogy visszaadhassak szeretteimnek abból a sok jóból, amit évtizedeken keresztül ellenszolgáltatás nélkül kaptam tőlük. Most rajtam a sor! Örülök, hogy megélhettem ezt a kort. Saját akaratomból megyek nyugdíjba, de soha nem gondoltam volna, hogy a búcsú is lehet nehéz. Időnként nagyokat nyelek, a köny- nyeimmel küszködöm, pedig nem vagyok érzelgős típus. Negyvennégy évet dolgoztam, ebből tizenhetet az OTP-nél, több mint két évtizedet a volt Hőgyészi Állami Gazdaságban. Bejártam ott minden lépcsőfokot. Voltam főkönyvelő-helyettes, főkönyvelő, igazgatóhelyettes, általános igazgatóhelyettes, megbízott igazgató majd igazgató. Hát? Mégis a gyerekkorom jut először az eszembe. A Heves megyei család hatodik gyermekeként korán megismerkedtem a munkával. Máig hálás vagyok a nővéremnek, aki még kukoricakapálás közben is igyekezett lelket önteni belém. Amikor végzett a saját sorával, visszafordult velem szembe, hogy ne adjam fel. Pedig igyekeztem gyorsan haladni, s időnként bizony még a kukoricát is kivágtam, hogy előbb kiérjek. Örökre hálás vagyok a szüleimnek. Éppen a minap hallgattam a rádiót. Arról beszéltek, hogy vakvágányra mehet az a gyerek, akire a szülők ráerőltetik az akaratukat. Hát nálunk nem ez volt. Amióta az eszemet tudom állatorvos akartam lenni. Konokul. Édesapám viszont azt mondta: olyan helyre menjek már középiskolába, ahol adnak szakmát, hogy pénzt is kereshessek, ha ők már nem tudnak taníttatni. A műszaki dolgok soha nem érdekeltek, a számok vonzottak, s ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek köz- gazdasági szakközépiskolába. Ha könnyen tanulok, akkor megyek tovább, ha nem, akkor keresek valami munkát. Akkor még nem gondoltam végig: így bizony soha nem lesz belőlem állatorvos. Maradt az akkori nevén Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem. Ez eleve eldöntötte a sorsom. Bár ott is volt választási lehetőségem, hiszen a második évfolyamon szakosodni kellett. Ott pedig mindenki diplomata, vagy külgazdasági szakember szeretett volna lenni, volt néhány ipari, meg belker szakra jelentkező, s néhány hóbortos, aki a tanári pályát választotta. De értetlenül álltak a választásom előtt: agrárszakra megyek, vissza a mezőgazdaságba. Hiába, vonzott a falusi élet. Dr. Csizmadia Ernő, dr. Vági Ferenc fémjelezte a pályát, csodálattal néztem ezeket az agrárközgazdászokat. Negyvenhat éves koromig fogott a föld szaga. Nem akartam megváltani a világot, pusztán jól akartam érezni magam úgy, hogy azt csinálom, amit szeretek. Nem volt egyszerű. Amikor színtiszta magyarként a színtiszta magyar feleségemmel együtt Hőgyészre értem, csak ámultam-bámultam. Az utcán egy magyar szót sem hallottam. Úr Isten, mi lesz itt: mit mondunk majd a boltban? A sváb környezetben megtanultam, hogy a munka és a gyarapodás, a két érték nagyon szorosan összefügg. Ez az, ami motivál, ők azt nézik, hogy mi van a szomszédnak, s nem irigylik, hanem azért dolgoznak, hogy nekik több legyen. Ez nagyon jó útravalót adott. Talán el is svábosodtam egy kicsit, mindenesetre egy életre rögzült bennem, hogy becsületet a munka ad! Lehet, hogy gyáva ember vagyok. Soha nem mertem belemenni olyanba, ami nem szabályos, vagy éppen súrolja a törvényesség határát. Soha nem tettem meg. Persze voltak kísértések, rengeteg gázolajat használtunk, s abban az időszakban volt "divat" az olaj- szőkítés, majd ott volt a privatizáció... A privatizációkor azt éreztem, hogy nem a tudásom, hanem a pozícióm kell. Az állami gazdaság huszonhét községben gazdálkodott, 3500 hektáron 1200-1500 dolgozót foglalkoztatott. Hetven kilométeres körben mi adtuk a munkát, Lengyeltől Szakály-Ürgevárig. Soha nem azt néztem, kinek mennyi pénze van, hanem azt, hogy amit én magam megteremtek, azzal elégedett va- gyok-e. Mindig azt éreztem, eleget keresek ahhoz, hogy a családom biztonságban legyen. A nyolcvanas években kezdődött, hogy a munkabéreket bankba utaltuk. Megmondom őszintén, Hőgyészen nem volt jó benyomásom az OTP működéséről, ezért a takarékszövetkezetet választottuk. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a három betű lesz a sorsom. Volt egy keserű szakasz az életemben. A rendszerváltás idején úgy ítélték meg: a volt, 1989-ig tartó MSZMP tagságom megkérdőjelezi alkalKovács József: önként akartam távozni, emelt fővel Lokálpatrióta vagyok, engem Szekszárd és Tolna megye érdekel másságomat egy állami cég további vezetésére. Jött a biztos, aki éppen a helyettesem volt. Fél évig erőlködtünk, de nem ment. Főkönyvelőnek is hívtak, de eltört valami. Elváltunk egymástól. Ahol egyszer sas voltál, nem menj vissza oda verébnek! Hát ezért van kész válaszom arra kérdésre: miért megyek nyugdíjba, ha nem muszáj? Az akkori keserű pirula még mindig hat. Úgy kellett elsuny- nyognom onnan a kertek alatt. Akkor eldöntöttem: nem akarom úgy befejezni életem aktív munkavállalói szakaszát, hogy ne pozitív emlékem legyen, s a hátsó ajtón kelljen kiballagnom. A magam uraként, saját elhatározásomból akarok elmenni, pedig most tartóztattak, s a jelenlegi helyzet, a főnökömmel való viszonyom egy napon sem említhető a hőgyészivel. De akkor akarok menni, amikor jó megítélés alá esik a munkám, s azt mondják, rólam: sajnáljuk, de megértjük! így emelt fővel távozom. Eljött az idő. A feleségem 3 éve nyugdíjas, s eldöntöttük, hogy amit eddig nem tettük, azt megpróbáljuk pótolni. Utazunk, kirándulunk, s várjuk az unokánkat. Kiváltjuk a munkában elért örömöket. Az is tény, hogy kell egy kis átmenet. Ma is felkelek reggel fél hatkor. Begyújtok három cserépkályhába, ha kell majd havat lapátolok, megetetem a kutyámat, a macskámat. A bankba már negyed nyolckor ott voltam, hogy tudjam mi a kollégáim véleménye a napi munkáról, milyen gondjaik, örömeik vannak. Pedig a kezdetekben voltak álmatlan éjszakáim. A bank egy egészen más világ. Egy ágrárközgazdász szabadon él, más feltételek között. Az állami gazdaságban a szemem előtt nőtt fel egy új értelmiség, egyre több képzett szakember dolgozott a nagy értékű gépekkel, tenyészállatokkal. Az istállóban más nyelven beszélnek, mint a bankban, ahol az ügyfélnek mindig igaza van, s akkor is, ha nincs. Tehát nemcsak az a különbség, hogy a gumicsizmát nyakkendőre cseréled. A bankban elvárás, hogy mosolyogj, kedves légy. Szeretek mosolyogni, alapvetően vidám természetű vagyok, de ha arról beszélünk, hogy valakit a hitelezési helyzete ellehetetlenít, mert rossz döntés hozott, akkor bizony a mosolynak nincs helye. Kell az empátia, a megértés és az olyan megoldás, hogy közben a bank érdekei se szenvedjenek csorbát. Amikor a tamási fiókból a megyéhez kerültem, a vállalati és az önkormányzati terület volt az enyém. Nagyon jó iskola volt. A vállalti hitelezést éppen fejleszteni kellett. Testhez álló feladat, ráadásul Tolna agrármegye, ahol sok embert ismerek, bárkit meg tudok szólítani. Nem úgy megyek oda hozzá, hogy na, van egy nagyon jó hitelem, hanem beszélgetünk, s előjönnek azok a problémák, amelynek a megoldásához segítséget tudok ajánlani. Nem vagyok unalmas szövegdaráló, nem ügynökösködtem, mégis sikerült komoly ügyfélkört építeni. Büszke vagyok rá, hogy 1997-98 óta a nagyvállalati körben 50 millió forint fölötti hitel nem bukott be nálunk. Ez azért van így, mert a kollégáim is elfogadták, hogy hiába van a banknál hitelezési szabályzat, amit persze be kell tartani, s a hitelhez kell a tárgyi fedezet, de a lényeg mégis az ember. Az az ember, aki elmondja, hogy mit akar, hogyan látja megvalósíthatónak az ötletét és az mennyire reális. Egy tárgyi eszköz a piacon gyorsan leértékelődhet, elavul, de az ember ott marad. Mert van tartása, küzd és harcol, s ezért az értéke sem veszik el. A bank minőségét az ügyfelei adják. Olyan emberek, akik a szakmájukban, a munkájuk által el- és közismertek. Büszke vagyok rá, hogy partnernek tekintettek és bevontak saját problémáik megoldásába. Partner voltam, s az is maradtam. A kollégáim ezt látták tőlem. Ez a példa lehet olyan ragadós, hogy a ráhatásom nélkül is így működik majd a rendszer. Büszke vagyok a szekszárdi kitüntetésemre. Talán azért kaptam, mert igyekeztünk tenni a pénzügyi kultúra fejlesztésért a kamarákkal, az iskolákkal Szívügyemnek tekintettem, hogy támogassuk a megye egyetlen felsőoktatási intézményét. Lokálpatrióta vagyok, engem Szekszárd és Tolna megye érdekel. Azért gondolkodtam úgy. hogy hozzuk ide, amit csak lehet. Jó ügyet szolgáltunk, a fiatalok körében is népszerűek maradtunk. Amikor az ember úgy érzi, hogy már sok mindent rutinból csinál, és fogy az aktivitás, akkor el kell gondolkodni azon, hogy meddig szabad dolgozni. Elgondolkodtam, s arra jutottam: vigyék tovább a fiatalok. Örülök annak, hogy nálunk sok okos ember dolgozik, dicsérik őket Pécsen, Pesten. Úgy éreztem, hogy nekem a koromnál fogva sem kell a pozíciómért harcolni, ezért is nyugodtam támogattam a tehetségéket, egyengettem az útjukat. Felkészült emberek lesznek az utódaim. Nem várok tőlük hálát, az lesz majd az igazi bizonyíték, ha jobban viszik a bankot, mint ahogy az én időmben ment. Mert emberek nélkül nem lehet eredményt elérni. Szükség van a munkájukra, óriásit téved, aki kisajátítja az eredményeket. A számok mögött mindig emberek állnak. k I 4 I
