Tolnai Népújság, 2012. április (23. évfolyam, 78-101. szám)
2012-04-30 / 101. szám
kajak-kenu Másfél éve még csak tervben volt a megalapítása, ma pedig már mindenütt sikeres egyesületként emlegetik a Jámbor Attila által alapított Szekszárdi Kajak-Kenu Klubot KAJAKOS PARADICSOM A HÍD LÁBÁNÁL Zajlik az élet a Szekszárdi Kajak-Kenu Klubnál, a Palánki híd lábánál. A környék, a főhadiszállás szépül, egyre jobb hírek érkeznek az egyesület háza tájáról - a múlt héten meglátogattuk őket. Rónai Gábor Ül az ember Palánkon, a Sió partján és irigykedik. Irigyli a szekszárdi kajakosokat, akik nap mint nap ebben az idilli környezetben készülhetnek. Iszonyatosan tűz a nap, egy-egy sugár kacéran végigfut a vizen, majd eltűnik a közelben lévő híd alatt. Néhány horgász a bajusza alatt mormog a közelben, amúgy minden csendes. Olyan a hely, amilyet Jámbor Attila annak idején megálmodott. Az ember nem is gondolná, amikor a Palánki úton hajt, hogy néhány tízméteres kitérő, és ebben a csodás környezetben találja magát. Jómagam is több százszor, sőt több ezerszer elhajtottam az úton, ám egyszer sem jutott eszembe, hogy kitérjek, letérjek, ha csak egy röpke séta, vagy levegőzés erejéig is. Jámbor Attila nem így tett. Az egyik legjobb magyar maratoni kajakos, aki három világbajnoki címet is szerzett, már régóta kiszúrta a helyet. Eveken, évtizeden át ő is naponta tette meg a Szekszárd és Tolna közötti utat, amikor még aktív versenyzőként edzésekre utazott az Alois Dallmayr-Tolnatext KKSC- hez, a jó öreg tolnai Duna-holt- ágra. Neki már akkor feltűnt, hogy milyen jó kis környék is bújik meg ott lent, az út alatt, palánki Sió-híd lábánál. Aztán amikor végképp letette a lapátot, gondolt egy merészet, és klubalapításra adta a fejét. Szekszárdon örömmel vették az ötletet, a kezdeményezést, így a gondolatokat viszonylag tettek követték. Rövid időn belül megalakult a Szekszárdi Kajak-kenu Klub - éppen ott, a Sió-híd lábánál, ahol Jámbor Attila annak idején megálmodta. Talán fél napot is elüldögélne az ember a Sió-parton, nézné a vizet, a szitakötők táncát, naphosszat figyelné, ahogy a kis halak piruetteket mutatnak be - mintha cirkuszi közönség látná a produkciót. Egyszer csak egy motorhang megtöri a csendet. Begördül az ügyvezető, az edző, Jámbor Attila. Betessékel a „birodalomba”. Túlzás nélkül állíthaJámbor Attila és a gyerekek. A fiatalok felnéznek az egykori világbajnokra, ma már több mint hatvanan tartoznak a szekszárdi kajakklub kötelékébe tó: irigylésre méltó körülmények fogadják a látogatót. Térkövezett hajőház, a kajakok rendezetten sorakoznak a tartóvason, a hullámkötények a fogason lógnak, mindenkié pontosan ott, ahol a helye van. Sehol egy eldobott papírzsebkendő, még csak egy kóbor gyík sem szalad be oda, ahova számára nem illendő. „Amikor ezt az egészet elkezdtük, amikor megálmodtuk a feleségemmel, hogy létrehozzuk itt a szekszárdi klubot, nem kevés akadállyal kellett megküzdenünk. Akkoriban egy használt konténer jelentett mindent számunkra - kezd bele a történetbe Jámbor Attila. - Az első hajókat Paksról, az Atomerőmű SE-től kaptuk, hét kajakkal indultunk - mutat a kajakokra. Huszonöt versenyzővel kezdtünk, így az elején nem is jutott mindenkinek hajó. Aki vízre szállt, evezett, a többiek pedig a parton ülve várták ki a sorukat, hogy ők is vízre szállhassanak.” Akkor még nem volt egy iroda sem, ahová be lehetett volna invitálni a vendéget, a támogatót, a szponzort (rengetegen segítettek, ki pénzzel, ki természetbeli adománnyal, amiért Jámbor Attila százszorosán is hálás nekik). Ma már nem így van. Egy előkelő városi negyedben is megállná a helyét az a kis helyilanul lógnak az érmek. Külön azok, amelyeket hazai, és környékbeli kisebb versenyeken nyert meg, és külön azok, amelyeket a világkupákon, a világ- bajnokságokon, és az Európa- bajnokságokon szerzett. „Szinte mindegyik kedves számomra, nincsen olyan, hogy ez, vagy az a kedvencem, mindegyikhez köt valami kaland, mindegyikhez kapcsolódik valamilyen feledhetetlen történet - folytatja. - Persze azok, amelyeket a vébéken és a kontinensviadalokon szereztem, értékesebbek, hisz ott mégiscsak a legjob- bakkal versengtünk.” Szakály Viktor evez rajta. Az 1998-as dél-afrikai világbajnokságról való. A két fiú akkor mindenki megdöbbenésére világbajnoki aranyéremmel tért haza a fekete kontinensről. Aztán a következő évben, Győrben ismételtek, immáron hazai közönség előtt szereztek aranyérmet. Jámbor később Saiga Istvánnal is világbajnok lett, 2003- ban, Valladoliban e cikk szerzőjének árgus tekintetétől kísérve ért fel újra a csúcsra. A kontinens legjobbjainak vetélkedését 2001-ben és 2003- ban nyerte meg - ugyancsak párosban. Utóbbi volt pályafutáaz a korosztály, amelyik esetleg képes lenne megismételni a nagy elődök produkcióját. Jámbor Attila most azért dolgozik a szekszárdi klubnál, hogy az itteni gyerekek közül kikerüljön a jövő nagy bajnoka. „Ma hatvanöt gyerekkel dolgozunk - kezd bele a szakmai részbe. - Mintegy harmincán tartoznak az úgynevezett versenyzői csopothoz, és ugyaneny- nyien alkotják a szabadidős csapatot. Iskolaidőben heti hat edzésünk van, amikor pedig szünet ség, amely ma Jámbor Attila, a „főnök” főhadiszállása. Amúgy pedig a kis szobában minden a keze munkáját dicséri, amit lehetett, ő csinált -nem volt rest fűrészt, vagy csípőfogót ragadni. A polcon roskadásig sorakoznak a kisebb-nagyobb serlegek, emlékplakettek, a falon két oldalon megszámlálhatatA falon, az íróasztal fölött egy szürke fotó, látszik rajta, hogy nem ma készült: Jámbor Attila, és első társa, a tolnai sa legsikeresebb éve, hiszen az El> és a vb-arany mellett egyéniben két ezüstérmet is szerzett. Mostanság nincs minek örülni a szakágban, a nagy generáció után még nem érett be Vannak fiataljaink, akik még hallatni fognak magukról. van, akkor tíz-tizenkét gyakorlás is belefér. Naponta húsz kilométert eveznek a srácok. A szabadidősök kevesebbet edzenek, de természetesen náluk is van egy kialakult rendszer. Sok a tehetségünk, van magyar bajnokunk, és vannak olyan fiataljaink, akik még hallatni fognak magukról. Neveket azonban nem szeretnék mondani.” Halkan azért hozzáteszi, hogy legtitkosabb álma egy olimpiai bajnokot kinevelni. Tizennyolc kilométer Medináig, és ugyanennyi vissza. Amikor versenyre készülnek, hetente nem egy alkalommal teszik meg ezt a távot a Szekszárdi Kajak- Kenu Klub fiataljai. S velük együtt Jámbor Atttila is. Mert az edző, az ügyvezető sem tette le a véglegesen a lapátot, ahogy ideje engedi, rögvest hajóba pattan, és irány a Sió. Hiába no, az egész élete a kajakozásról szólt, ez az örök szerelme - ezzel pedig a legnehezebb szakítani. „Nagyon jó a víz - mondja Jámbor Attila. - Sokan fanyalognak, hogy keskeny a Sió, hogy ilyen helyen nem lehet evezni, de ez nem így van. Amikor pedig arról kérdezem, hogy hiányzik-e neki a versenyzés, azonnal rávágja: „Számomra most már a gyerekek, a gyerekekkel való foglalkozás áll az első helyen, annyit pedig mindennap evezek, amennyi jólesik. Edzésben vagyok, ha végigcsinálnék egy kilenchetes felkészülést, nyugodt szívvel rajthoz mernék állni a magyar bajnokságon. Ám ez most már nem rólam szól!” Mielőtt elköszönök, még bedobok egy varázsszót: Manuel Bus- to. A spanyolok világbajnok kajakosának neve hallatán felcsillan Jámbor szeme. „Hatalmas csatákat vívtunk, ő volt a legnemesebb ellenfelem. Néhány éve még tartottuk is a kapcsolatot, de mostanra kicsit ellaposodott minden. Már régóta tervezem, hogy felhívom, elújságolom neki, hogy itt, Szekszárdon csináltunk egy kajakklubot, és az is előfordulhat, hogy meghívom ide hozzánk, töltsön el itt nálunk néhány napot, nézze meg, milyen munka is folyik itt” - zárja búcsúzóul. A gyerekek számára minden bizonnyal nagy élmény lenne találkozni vele - teszem hozzá. Az meg maga lenne a csúcs, ha a két egykori klasszis hajóba pattanna, és megmérkőzne. El Medináig, és vissza. Nekik ma sem lenne megerőltető...
