Tolnai Népújság, 2009. július (20. évfolyam, 152-178. szám)
2009-07-29 / 176. szám
2009. JULIUS 29., SZERDA - TOLNAI NÉPÚJSÁG SOROZAT 5 AFGANISZTÁNI KÜLDETÉS 6. „Az európaiaknak órájuk van, nekünk meg időnk” (Afgán mondás) Szubjektív útinapló Camp Pannóniából, Baghlan tartományból A NŐK UTCÁRA SE MEHETNEK EGYEDÜL SOROZAT Munkatársunk, bán János egy hetet töltött Afganisztánban a Magyar Honvédség katonai táborában egy újságíró- küldöttség résztvevőjeként. Tapasztalatairól folytatásokban számolunk be. Afganisztánban a nők és a gyermekek helyzete elkeserítő. A háborúk sorozatából eszmélő országban az évszázados alávetettség, és a szigorú, iszlám törvények miatt többnyire nem tanulhatnak, nyilvánosság előtt csak az egész testet fedő burkában mutatkozhatnak, otthonukat is csak családi kísérettel hagyhatják el. Vida Szűcs Hajnalka főtörzsőrmester a Pol-e Khumriban állomásozó magyar Tartományi Újjáépítési Csoport (PRT) civil- katonai kapcsolatok munkáján belül kimondottan a nők és gyermekek helyzetével foglalkozik. A téma oly kiemelt, hogy 2009- ben az amerikaiak a nőkre, nők jogaiért folyó harcra helyezik a fő hangsúlyt Afganisztánban. De mit tehet a nők helyzetének javításáért egy magyar hölgy?- Tartományi újjáépítési csoportként működünk, főként épületek, iskolák, intézmények, gátak, hidak helyreállításával, megépítésével foglalkozunk. A nők, gyermekek helyzetét minden féléves váltásban egy-egy megbízott kolléga segíti.- Hogyan lehet a több évszázados szokásokat megváltoztatni? Van erre egyáltalán esély? — Immár a hatodik féléves váltás dolgozik Afganisztánban, és a magam részéről azt látom, hogy az ország szépen fejlődik. Eleinte csak egy női szervezet volt, most már öt működik. Óriási a behoznivaló, hisz az írástudatlanság a nők körében döbbenetesen magas. A nők jelenleg délelőtti, délutáni kurzusokon varró-, hímző-, horgolótanfolyamra járhatnak, sokan összeállnak számítógépes tanfolyamra, vagy Vida Szűcs Hajnalka a Pol-e Khumri nőiskolában. A legrászorultabb intézményeket végiglátogatva gyűjti össze az igényeket, mire van szükség a tanításhoz éppen megtanulnak pékségben dolgozni. Van, aki csirkekeltető tanfolyamon vesz részt. Mi persze azt szeretnénk, hogy ne csak a tudást szerezzék meg, hanem képesek is legyenek megélni abból a tudásból, elsajátított ismeretből. Előfordult korábban, hogy néhányan varrógépet kaptak, de miután elvégezték a var- rótanfolyamot, a férjeik kijelentették, hogy nem engedik ki őket a lakásból, nem dolgozhatnak. — Láttunk női iskolát, árvaházat. Európai szemmel elképesztő körülmények között zajlik ott az oktatás... — Legrosszabb helyzetben az árvaházak és a női börtönök lakói vannak, de szörnyű intézmény még az özvegyek háza is. Afganisztánban, ha meghal a férj, és nincs fiú, aki eltartja az anyját, akkor mód van rá, hogy az özvegyek házába menjen. Ugyanis nem dolgozhatnak, nem tudnak miből megélni. A sorsuk elkeserítő. Jártam Deh Sallahban egy ilyen kb. negyvenfős özvegyek házában, ahol gyerekekkel élnek együtt az asz- szonyok. A helyi shura (idős, tekintélyes helyi képviselő) bérel számukra egy épületet. — Hogyan lehet leküzdeni a társadalmi idegenkedést az újtól? Főképp úgy, hogy katonák hozzák az újat... — A fejlődés szerintem elkerülhetetlen. Hadd hozzam példának a varrótanfolyamot. Elképesztően szép, minőségi horgolásokat, hímzéseket készítenek az itteni asszonyok. Ezek a ruhák bárhol a világon megállnák a helyüket, a kecskegida szőréből készült kendőket egyedül itt, Afganisztánban készítik. Ezekkel kereskedni lehetne, ráadásul a nők többsége nagyon komolyan veszi a munkát, és tud is dolgozni. Szorgalmasabbak, mint a férfiak. Szeretnének fejlődni, és a maguk részéről nem látnak más kiutat. Csak hagyni kellene őket, hogy dolgozhassanak.- De hogyan lehet erről meggyőzni a férfiakat?- Nehezen, az biztos. De végtére is, ez egyfajta kényszer. Nagyon alacsony az életszínvonal, és a nők munkájára óriási szükség van a családok eltartásában. Van, aki eleinte a szó szoros értelmében alamizsnáért jön gyerekestől. De olyan is akad, aki másnap már nem kenyérért jön vissza, hanem azért, mert munkát szeretne. Azt tapasztalom, ha nem kezdik el időben, 7-8 éves korban az oktatást, utána már nagyon nehéz dolguk van.- Hogyan fordulnak önhöz a helyi nők, asszonyok? Ide jönnek, a táborba?- Péntek kivételével minden nap jöhetnek, tolmács segítségével beszélünk velük. Nő egyébként csak nővel tárgyalhat, a burkát csak nő előtt vehetik le. Eleinte ebből gond volt, mert nem akarták engedni, hogy lefényképezzük a segítségért érkezőket. Sajnos a különböző visszaéléseket csak ezzel a módszerrel tudjuk kiküszöbölni. Nemrégiben azt kértem a helyi női szervezettől, hogy állítsanak össze egy listát, mely iskolák lehetnek szerintük a legrosszabb helyzetben. Nemrég a külső járásokban fordultunk meg, úgy láttam, ott is rengeteg a tennivaló. Például két menekülttábor működik a tartományban. Az egyik egyfajta minta „lakótelep”, szépen kiépítve: a legtöbb segítség értelemszerűen oda irányul. Legutóbb ötszáz száraz, tartós ételcsomagot, ruhát, egyebet osztottunk ki ott, és őszintén szólva nem ugyanazt az örömet láttam az arcokon, mint mikor az özvegyek házában néhány darab matraccal, párnával és szintén ételcsomaggal ajándékoztuk meg a lakókat. Ott nagyon örültek, mert oda nagyon ritkán vagy egyáltalán nem jutnak el a támogatások. — Érik-e fenyegetések azokat, akik tanulni kezdenek, vagy esetleg munkát vállalnak? — Nőnap után, amikor a helybéli női szervezet tartott egy ünnepséget, ahol 200-300 vendég is volt, készültek képek, melyeken a nők burka nélkül voltak, utána ezeket a hölgyeket fenyegették meg és nem engedték, hogy folytassák tanulmányaikat. Több lányiskoláról is tudok, ahol hasonló atrocitás érte a tanulókat illetve a tanárokat is. Mi a jelenlétünkkel igyekszünk demonstrálni, hogy megvédjük ezeket az embereket.- Érez-e félelmet, amikor ki kell mennie a városba, mondjuk meglátogatni egy iskolát? —Abszolút nem félek, tudom, mi a feladatom, katona vagyok. Azért vagyok itt, hogy nőkkel, gyerekekkel foglalkozzak, próbáljak rajtuk segíteni és vannak kollegák itt azért, hogy a munka közben az én biztonságomat garantálják. Előfordult persze, hogy mutogattak, megdobálták az autóinkat, de meg tudjuk védeni magunkat. Úgy érzem, jó a magyarokról, a PRT-ról a helyiek véleménye. —Hogyan került erre a posztra? Valamilyen speciális felkészülést igényelt ez a munka? — Nem ez az első misszióm, tudtam, hogy mit vállalok. Mindig is érdekeltek a különböző segélyszervezetek munkái, mint a Máltai Szeretetszolgálat, a Vöröskereszt vagy a Buddhisták tevékenysége. Nagyon szeretem, amit csinálok, az ad erőt, hogy látom az emberek arcán a boldogságot, amikor adtam, tettem értük. S akkor egy kicsit úgy érzem, már nem volt hiábavaló idejönnöm! Az árvaházi gyermekek között, a magyar iskolások ajándékainak átadásakor Amikor az egyetemista lányok még miniszoknyát is hordhattak készültek még a szovjet megszállás előtti időkben olyan fényképek, melyeken Kabulban egyetemista lányokat látni rövid szoknyában, fedetlen fővel - avat be minket néhány érdekességbe Bokor Bence főhadnagy, akinek szintén a civil—katonai együttműködés a szakterülete. - Vidéken természetesen mindig is zárkózottabbak, konzervatívabbak voltak a nők. A szovjetek elleni harc során, a 80-as években válaszreakcióként indult el a társadalom a szigorúbb, vallásilag merevebb irányba. a tálibok később ezt a folyamatot még erőteljesebbé tették. Mostanság főként burkát viselő nőket lehet látni Afganisz- tán-szerte. Persze sok minden függ a népcsoportok, törzsek helyi szokásától, hagyományától. Például Baghlan tartomány (itt van a magyar PRT) délnyugati részen a nők inkább kendőt hordanak, és kevésbé kerülik az arc- és szemkontaktust. A főbb útvonalak mentén, és ahol más népcsoportok laknak, ott majdhogynem kötelező a nőknek a burka viselete. a burka színe tükrözheti a családi állapotot, bár a legtöbbször kék színűt viselnek. A 8-10 éves gyereklányok iskolai egyenruhája fekete ruha és fehér kendő. Sok lány már tíz-ti- zenkét éves korától eltakarja az arcát, bár ez ebben a korban még nem mindegyikükre jellemző.
