Tolnai Népújság, 2008. november (19. évfolyam, 256-279. szám)
Vasárnapi Tolnai Népújság 2008-11-02 / 44. szám
6 2008. NOVEMBER 2., VASÁRNAP INTERJÚ hospice Az élet része az elmúlás is, ha nem is veszünk róla tudomást. Az emberi méltóság, az utolsó napokban is fontos, ezt segít megőrizni a haldokló rákos betegeket segítő alapítvány. A HALÁL KÉSŐN TANÍT MEG ÉLNI Félelem. A legtöbb embernek ez jut eszébe a halálról. Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány igazgatója évtizedek óta foglalkozik haldokló, daganatos betegekkel. Azt mondja: aki nem fél a haláltól, teljesebb életet élhet. Fábos Erika- Fél a haláltól?- Erre könnyű válaszolni: nem. Sok haldoklót látok, ezért talán nagyobb meggyőződésből mondhatom ezt. Ugyanakkor tapasztalom, hogy az emberek gondolnak valamit egy helyzetről, de egész másként élik meg, amikor valóban belekerülnek. Nekem szép és intenzív életem van, több ember életét is élhettem ezalatt az egy alatt. Ezért az elmúlástól nem félek, és attól sem, hogy egyedül maradok a halálomban. A szenvedéstől és a kiszolgáltatottságtól már inkább. De legtöbben nemcsak ettől, hanem magától az elmúlástól is félnek.- Mennyire merik bevallani?- Semennyire. Pedig már az nagy lépés lenne, ha bevallanák.- Legtöbbször miből táplálkozik ez a félelem?- Alapvetően abból, hogy az egész helyzet ismeretlen. Nincs minta a megéléséhez, az elfogadásához. A halálhoz és az elmúláshoz való viszonyunk a családban dől el, de az nagyban függ egy társadalom hozzáállásától is. Az európai kultúrkör és a fogyasztói szemlélet nem kedvez ennek.- A mai kultúrának része egyáltalán a halál?- Valóban nem. Legtöbben hol látnak elmenőt? A tévében, és úgy, hogy abban semmi életszerű nincs. A halál a mai ember számára az egyik legnagyobb tabu. Mert miről szól ma a világ? Az életről: a mának élünk, túlfogyasztunk. A keleti emberek hogy nézik ezt? Úgy, hogy minden a halállal kezdődik. Ma már a nyugati ember kulturális felfogása szerint minden véget ér a halállal, az ember akkor mindent elveszít.- Azt mondja, ma már. Mióta?- Az elmúlt évtizedek óta. Viszonylag gyorsan alakult ez át. Hosszú évszázadokig még az európai embernek is sokkal természetesebb viszonya volt az elmúláshoz és szeretteinek elveszítéséhez. Magyarországon az ötvenes, hatvanas években kezdődött ez a folyamat. Addig, amíg a nagycsaládok együtt éltek, és az unokák gyermekkorukban szemtanúi voltak annak, hogy a nagyszülők elmennek, jobban érthették a halál természetét. Amikor még a nők otthon voltak és ellátták a családot, gondozták a beteget, ápolták a haldoklót, láthatták a gyerekek, hogyan és miért múlik el egy élet. A nagycsaládok szétesésével ez teljesen megváltozott, és a folyamat odavezetett, hogy az emberek nagy része ma egyedül, elszigetelve, kórházban hal meg, elszakítva a szeretteitől. ,Ha azt látjuk, segíteni tudunk abban, hogy valaki megbékélve tudjon távozni, az siker" - vallja Muszbek Katalin- Gyermekkorban lehetne tehát megelőzni a felnőttkori félelmeket?- Igen, de e/f igen bonyolult. A legtöbb szülő ugyanis maga is fél ettől a témától, és elutasítja a halált. Nem is foglalkozik vele. Éppen ezért, amikor haláleset történik, mit csinál a család? Kerüli a témát, a kicsik pedig csak annyit látnak, hogy anya és apa valamiért sír, szomorú. A gyerek ezért sokszor azt hiszi, ő csinált valami rosszat, és magát hibáztatja. Érteni pedig nem érthet semmit, csak annyit érzékel, hogy félni kell attól, ha valaki meghal. A Magyar Hospice Alapítvány éppen ezért indított el egy gyerekprogramot, Méltóság mezeje címmel. Ez talán segít abban, hogy a gyerekek hazavigyék az elmúlás témáját, és beszéljenek róla otthon. A család ugyanis nem akkor tesz jót, amikor köntörfalaz egy családtag elvesztésekor. Azzal tesz jót, ha a gyerek életkori szintjének megfelelően beszél a helyzetről. Elmagyarázza, mi történt, gyertyát gyújt a szeretteiért, és elviszi a temetésre a gyereket. Azért, hogy ne természetellenesként élje meg a veszteséget, és azért, hogy el tudja kezdeni a saját kérdéseivel feldolgozni a halálesetet. A legnagyobb baj az, hogy nem tanuljuk meg, mi a halál.- Meg lehet egyáltalán tanulni?- Szókratész mondta, hogy halni tudni annyi, mint élni tudni. Élni kell megtanulni. Az emberek többsége nem tud élni. A hospice daganatos, rákos betegekkel foglalkozik. A munkám során sokszor látom, hogy egy életet fenyegető betegség tanít meg valakit élni, ahogy azt is, hogy egy haldokló mennyire sokat adhat ehhez.- Mit lehet tanulni egy haldoklótól?- Sokat. A halál közelében az élet alapvető értékei változnak meg. Felértékelődik az élet. Sokan a halálos ágyukon szembesülnek azzal, hogy nem élték az életüket. Hogy volt három állásuk, és a munkáról szólt minden. Nem törődtek a családjukkal, nem éltek meg érzelmeket, nem volt magánéletük. Felértékelődnek az emberi kapcsolatok, és semmivé válnak a napi dolgok. A halál közelében az élet alapvető értékei Változnak. Sokán a halálos ágyukon szembesülnek azzal, hogy nem élték az életüket. 't m mmmmmmmmmmmmmm wm i mm Névjegy 1949. JANUÁR 19-ÉN született Budapesten. 1973-ban végzett az orvos- tudományi egyetemen pszichiáterként. A MAGYAR HOSPICE ALAPÍTVÁNY alapító tagja, igazgatója. A MAGYAR HOSPICE ÉS PALLIATIV egyesület alapító elnöke. PSZICHOONKOLÓGIA és hospice ellátás szakterületén az európai szervezet keleteurópai vezetője. férje onkológus professzor, két lánya van. AMIKOR TEHETI, a család hétvégi házában, Buzsákon tölti az idejét Szeret kertészkedni, szívesen csinosítgatja a környezetét és nagyon szereti a falusi életet. Amikor pihenni akar, olvas és zenét hallgat- Ön más ember lett attól, hogy haldokló emberekkel foglalkozik?- Én is más lettem és a környezetem is más lett ezáltal. El- fogadóbb és - furcsa ezt kimondani - bölcsebb is lettem. A férjem onkológus professzor, én a hospice kapcsán kerültem kapcsolatba a daganatos betegekkel. Amikor este hazajött a lányom az iskolából, és mondjuk azt mondta, hogy kapott egy hármast, mondhattam volna, hogy ejnye. De amikor napközben szembesültem azzal, hogy egy 28 éves nő meghalt tüdőrákban, és ott maradt egy négyéves kisgyereke egyedül, olyankor azt mondja az ember egy hármasra, hogy „na és?”. Az ember haldoklók közelében sokkal tisztábban látja, hogy mi a lényeges és mi a lényegtelen az életben.- Miért választotta a hospice-t életfeladatának?- Személyes okokból. A férjem onkológusként dolgozott és pszi- choanalitikusként többször kért meg, hogy foglalkozzam egy-egy betegével. Az onkológiai intézet akkori igazgatója, Eckhardt Sándor professzor európai tapasztalatai kapcsán felismerte, hogy szükség lenne a rákbetegek pszichoszociális ellátására. Ennek köszönhetően (Mordban ismerkedhettem meg a hospice gondozással. Másrészt sok rákbeteg volt a családunkban. Édesanyám volt az első családtag, akit otthon ápoltunk és családi körben búcsúztunk el tőle. Sosem láttam ilyet előtte, és nagy megnyugvás volt még akkor is, ha évekig nem tudtam feldolgozni azt a veszteséget. Két hónap alatt veszítettük el őt. Később találkoztam Polcz Alaine-nel, és nem is volt kérdés, hogy tennünk kell valamit, létrehoztuk a Magyar Hospice Alapítványt.- Mi a hospice lényege?- A hospice az élet utolsó időszakát kívánja megkönnyíteni, a humánus kezelést és az emberi méltóság megőrzését tartva elsődlegesnek. Célunk a fájdalom csillapítása és a betegekhez való szeretetteljes odafordulás, amely tartalommal töltheti meg az élet utolsó szakaszát. A betegek fizikai segítéséről gondoskodunk, de a családok lelki ellátásáról is, hiszen a hospice a beteg, a szolgálat és a család egysége. Elveszíteni valakit éppen annyira nehéz, mint egy halálos betegséget viselni. Amikor már nincs több közös beszélgetés, karácsony, mindenkinek eszébe jutnak a mulasztásai, ezeket a veszteségeket nehéz feldolgozni, ezért évente kétszer gyászterápiás csoportot is indítunk.- Mennyi embernek jelent ez támogatást Magyarországon?- Harminc szervezet foglalkozik hospice szolgálattal, amelyek 4500 haldoklót tudnak otthon ápolni, miközben 32 ezer rákbeteg hal meg egy évben Magyarországon. Intézményi keretek között 200 olyan ágy van, ahol fekvőbeteg-ellátásban gondoskodnak haldoklókról hazánkban, miközben a WHO szerint is legalább 500 kellene. De ez nem csak ezért kevés. Olaszországban készült egy felmérés arról, hogy az emberek hol szeretnének meghalni, abból az derült ki, hogy 85 százalékuk otthon, miközben ott is csak 35 százalék ez az arány. Magyarországon még ennél is kevesebb.- Mi jelent sikerélményt az önök munkájában?- Azt tapasztalom, hogy mivel alapvetően félelemmel közelítenek a munkánkhoz, azt feltételezik, hogy a halál csak kudarc lehet. Pedig a siker mindig attól függ, milyen célokat tűzünk ki magunk elé. Persze ha azt tűznénk magunk elé, hogy ezeket a végső stádiumban lévő betegeket meggyógyítjuk, nem lehetne sikerünk. A cél azonban nem ez, hanem hogy minél tovább élhessenek tünetmentesen a betegségükkel. Amikor behoznak hozzánk egy 35 éves beteget, aki nincs magánál, de néhány nap múlva képes kommunikálni, és a tolókocsijában ki tudjuk vinni az udvarra, ő annak örül, és nekünk ez siker. A múlt héten egy hegedűművész járt a Hospiceházban, és olyan betegeknek az arcán jelent meg mosoly, akiket napok óta mesterségesen táplálunk. Ez is siker. Ha azt látjuk, segíteni tudunk abban, hogy valaki megbékélve, nyugodtan és méltósággal tudjon távozni az életből, az siker.- Mit tehet az, akinek nem jut a hospice ellátásból?- Mi úgy hívjuk, hogy kísérjük a haldoklót. Ebben benne van a lényeg: az utolsó hetekben, napokban segíteni kell úgy elbúcsúzni az élettől, ahogy a betegnek jó. Nem szabad erőszakoskodni vele, hogy egyen, igyon, imádkozzon. Figyelni kell rá, beszélgetni, vagy hallgatni, ha azt szeretné. Sem az álvidámság nem jó egy ilyen helyzetben, sem az, ha a hozzátartozók túlzottan terhelik a fájdalmukkal a beteget. A személyes jelenlét a legfontosabb. Hetente egyszer meglátogatni valakit a kórházban az semmi, azt nem lehet jól csinálni. Minél többet ott kell lenni, és nem szabad hagyni, hogy a félelmeink miatt elidegenedjünk a hozzánk tartozótól, mert az élethez az elmúlás is hozzátartozik. <
