Tolnai Népújság, 2007. december (18. évfolyam, 280-303. szám)
2007-12-24 / 299. szám
2007. DECEMBER 24., HÉTFŐ - TOLNAI NÉPÚJSÁG KARÁCSONY 7 művészet A legnagyobb elismerés az, amikor hosszú sorok állnak a festmények előtt. Ha egy művész önmagának fest, akkor ne állítson ki. Megcáfolhatatlan, örök igazság: olyan nyelven kell beszélni, hogy a legegyszerűbb emberek is megértsék A SZÍVÉVEL ÚT A VÁROS FESTŐJE A festészet nem vicc! Cseh Gábor viszont nem élhet vicc nélkül. Persze festészet nélkül sem. A szekszárdi művész több mint 40 éves alkotómunka után Prima díjat kapott. Amikor átvette, azt mondta: eddig nem túl sok hivatalos elismerésben részesült. Ha jól emlékszik, ez volt az első! Lengyel János- Kissrácként sem ábrándoztam arról, hogy egyszer híres művész leszek - mondta Cseh Gábor. - Sokat lófráltam a szolnoki művésztelepen, sétáltam az öreg utcákban, elnézelődtem a Zagyva-parton. A művésztelep nekem akkor egy óriási palotának tűnt. Talán a nyitott ablakok tették, megcsapott a festékszag, magamba szívtam, s azóta sem szabadulok tőle. Állítólag ötéves korom óta rajzolok. Édesanyám évekig gyűjtögette óvodás alkotásaimat. Hát persze festegettem is. Pápán, az általános iskolában Bíró Károly egyengette az utamat. A középiskolában Lázár Pál fordított még erőteljesebben a művészet felé. A tanítóképző főiskolán Bayer Erzsébet művésztanár buzdított arra: fessek, mert több van bennem, mint amit magamról gondolok. Ekkor már sikerrel szerepeltem a pályázatokon és kiállításokon. Édesapám annak idején katonatisztként került Pápára, majd onnan 1955-ben Szekszárdra. Nagyon megtetszett ez a város.- Színész akart lenni, mégis festő lett. Miért?- Igazából magam sem tudtam, hogy mit akarok csinálni. Tetszett a színészmesterség. Ezért a színművészeti főiskolára akartak küldeni. Kevesen tudják, hogy Levente Péterrel is együtt szerepeltem. Ő színész lett. De alapító tagja voltam a szekszárdi fúvószenekarnak is. Trombitán játszottam. A tanáraim igyekeztek segíteni, de igen nehezen döntöttem.- Hallgatott valaha is valakire?- Senkire! Nálam minden belülről jön. Szerencsémre édesapám soha nem akart befolyásolni. Nekem kellett kimondanom a végső szót. Azt mondta: csinálj, amit akarsz, te tudod, miből tudsz megélni. Amikor 1964- ben visszajöttem Szekszárdra, már bontották a régi várost. Akkor kezdtem gondolkodni: valami olyat kell csinálnom, mint a csiga, amelyik húzza maga után a csíkot. Meg akartam örökíteni a várost úgy, ahogy akkor volt. Amíg élek, eltart ez a munka.- Miért nem fényképész lett?- Voltak fotós barátaim, például Bakó Jenő, de én mást akartam csinálni. A fotó az más. Engem az éltet, hogy Szekszárd történetét kell festenem. Meg kell örökítenem azokat, akik létrehozták ezt a szép települést és persze a pincéket, a tanyákat, a szurdikokat, a fákat, a hegyet. ■ \ ,A szekszárdi kiállításom megnyitóján újra megtelt szeretettel a szívem, talán el is érzékenyültem egy kicsit ennyi ember láttán. Állítólag én vagyok az egyetlen ebben az országban, aki kizárólag a saját városátfesti. Negyven éve festem a várost, s egyre több témát találok. Sokan le akartak erről beszélni, azt ajánlották: legyek modern. Azt sem tudom, hogy mi az. Képtelen vagyok arra, hogy végigfrö- csögtessem a vásznat, vagy kerékpárt toljak át rajta. Ha egy művész önmagának fest, akkor ne állítson ki! Érthetetlenek számomra azok a megnyilvánulások, amikor az alkotók mondják el a képről, hogy az mit is ábrázol, mert egyébként arra senki nem jönne rá. Utcarészletekkel ez persze nem fordulhat elő. Ezeket nem olyan könnyű megfesteni. A nyolcvanas évektől egyre tudatosabbá váltam, s rájöttem: jó utat választottam. Hét vastag, teleírt vendégkönyvem a tanúm: ezekben egy rossz sort nem találni, pedig bejártam egész Európát. Sokszor borultak sírva a nyakamba a régi tanyák tulajdonosainak leszármazottai. így köszönték meg, hogy megörökítettem a régen elfeledett fészket. Már örökre itt maradok. Hiába hívtak, nem mozdultam. A nagyváros megeszi az embereket, a kicsi pedig összekovácsolja.- Állítólag munkamániás....- Lehet. A legutóbbi kiállításom megnyitója előtt egy órával még festettem. Nekem van egy óriási előnyöm: a szakmám a hobbim. Otthon van a műterem, s tudok dolgozni.- Van még egy másik szerelem is. Állítólag a lakás minden helyiségében van egy zeneláda...- Valóban így van. Mindenem a muzsika. Mindig szól a zene, sőt énekelek is. Ott vagyok a legtöbb karaoke-versenyen. Nincs tanyám, nincs víkendhá- zam, biciklizem, viccet mesélek és persze festek...- Milyen viszonyban van a kitüntetésekkel?- Soha nem kaptam semmit. Nem is nagyon érdekelt, mert azt gondoltam: a kitüntetés adható, miért pont nekem adnák! Ennek a díjnak viszont nagyon örültem, mert nem a kormányok, nem a pártok adják. Egy magánszemély vagyonából fakad, s a vállalkozók ítélik oda. Azok, akik engem is támogatnak. A legutóbbi kiállításom megszervezésében is tizenhatan segítettek. Nagyon drága egy ilyen kiállítás, saját erőből nem is tudnám megrendezni. De kell, mert ez olyan, mint egy népünnepély. A díj átadása előtt, amikor jöttek a tévések, hogy megcsinálják a bemutatkozó filmet és gratuláltak, azt hittem viccelnek. Csak amikor elkezdték a forgatást, akkor vettem komolyan az egészet. Állítólag én vagyok az egyetlen, aki a saját városát festi. Egyre többen szeretik a képeimet. Ettől nagyobb elismerés nem kell. Azt vallom: a művésznek érzelmileg azonosulnia kell azzal a tájjal, ahol él, azokkal az emberekkel, akik között él, mert a művészet csak így lehet élő és mai. Budapesten, az országos Prima Primissima-díj átadásán is sok elismert szakemberrel találkoztam, akik elmondták: ezt az őrző-védő munkát csinálni kell.- Aki szereti az embereket, azt szeretik...- A szőlőhegyen találtam egy gyönyörű kutat, de elromlott a fényképezőgépem, a szomszéddal beszélgettem, amikor kiderült, hogy elbontják a házat. Holnap kilencre itt vagyok - mondtam neki. Egy kölcsöngéppel mentem, fél tízre értem ki. A bontást végzők ott álltak a dózer mellett. Megvártak! Ezek nagyon fontos üzenetek!- A másik nagy szenvedély a futball...- Kaposváron futballoztam főiskolásként, és onnan kerültem a szekszárdi Dózsához. Nagyon jó csapatunk van. Itt ragadtam, majd elvégeztem a Rendőrtiszti Főiskolát, s negyedszázadot töltöttem a Belügyminisztérium kötelékében. Csábítottak a főiskolára tanárnak, tanszékvezetőnek a módszertani tanszékre, de azt mondtam: nem lehet, mert nekem festem kell a várost, s tanyákat, a szurdikokat. Adunk műtermet, mondták, mégis nemet mondtam. Minden ideköt.- Honnan ered a viccmánia?- Ha egy nap nem hallok egy jó viccet, akkor végem van. Sokat fekszem, de keveset alszom. Mögöttem van egy szekrénysor, ott van az összes vicckönyv, ami Magyarországon megjelent Az egyik A téma sohasem fogy el. A legutóbbi kiállításom megnyitója előtt egy órával még festettem. A festékszag teljesen átjárt, nem enged szabadulni kedvencem a Húszezer vicc a javából című. Abban összesen 13 volt, amit nem ismertem. Feldob a vicc! Annak idején ki akartam hívni egy versenyre Antal Imrét, de már sajnos nem vállalta, mert beteg volt. Egyszer egy utasellátós gyerek kihívott versenyre. A bajai gyorsvonaton árulta a sört, s hozzám lépett. - Uram, szereti a viccet? - kérdezte. Persze - mondtam neki -, de csak úgy ha te mondasz egyet, utána meg én. Az fizeti a sört, aki nem tudja a poént A fiú már Nagydorog előtt föladta. Utána elővett egy noteszt, és jegyzetelt a Déli pályaudvarig.- Megjegyzi ezt a rengeteg viccet?- A névmemóriám csapnivaló, a nullával egyenlő, a telefonszámokat képtelen vagyok megjegyezni, a sajátomat sem tudom. De arra emlékszem, hogy ha 40 évvel ezelőtt a Garay téren hallottam három viccet, azt ki mondta. Minden évben van egy kedvenc viccem.- Halljuk akkor a 2007-est?- A munkanélküli kirendeltségnél kopogtat egy fiatalember, állást keres. Azt mondja neki az ügyintéző: lenne egy lehetőség, ha elvállalná. - Mit kellene csinálni? - kérdezte. - Divatbemutatón kellene a lányokat öltöztetni, sminkelni, majd lemosni róluk a festéket. - Nagyon jó, lelkendezett a fiú. - Hova menjek? - nézett kérdőn a hivatalnokra. - Holnap reggel a szomszéd faluba - hangzott a válasz. - Miért, ott kell dolgozni? - Nem. Ott áll a sor vége.- Szekszárd még mindig megmarad annak, amit Babits mondott róla: kis város, nagy falu. Az emberek zárkózottak, és semmibe sem veszik, akiknek nincs szőlője, tanyája. Amikor bevallottam, hogy nekem sincs, a kocsmában még a széket is odébb húzták. Egy jó társaságért, vagy egy jó viccért elmegyek a világ végére, de nem iszom a bort. Amikor elkezdtem festeni, akkor oldódott egy kicsit a hangulat. Amikor kimentem a tanyára közéjük, megváltozott a véleményük.- Kétszer nem festi meg ugyanazt a képet...- Valóban így van. A témát körüljárom. Megfestem ősszel, télen, nyáron, tavasszal, de képet nem másolok. Erre egyébként képtelen is lennék. Kidolgoztam egy olyan technikát, amely csak a enyém, és alkalmas az üzenet megkomponálására. Ez főleg akkor érvényesül, ha megvilágítják az alkotásokat. Mintha magasnyomással készültek volna. Égyütt élek, együtt lélegzem Szekszárddal. Ha eltűnik egy régi épület, fájón élem meg. Ha lefűrészelnek egy ágat, már elszorul a szívem. Rájöttem: olyan nyelven kell beszélnem, hogy a legegyszerűbb emberek is megértsenek. Hiszen nekik és róluk szólok, mindenféle bűvészkedéstől, erőszaktól mentesen. Azt gondolom: ha nyitott szemmel járunk és felfedezzük a körülöttünk levő világot, ha észrevesz- szük a szépségét, talán jobban tudunk vigyázni rá! i
