Tolnai Népújság, 2007. december (18. évfolyam, 280-303. szám)

2007-12-24 / 299. szám

2007. DECEMBER 24., HÉTFŐ - TOLNAI NÉPÚJSÁG KARÁCSONY 7 művészet A legnagyobb elismerés az, amikor hosszú sorok állnak a festmények előtt. Ha egy művész önmagának fest, akkor ne állítson ki. Megcáfolhatatlan, örök igazság: olyan nyelven kell beszélni, hogy a legegyszerűbb emberek is megértsék A SZÍVÉVEL ÚT A VÁROS FESTŐJE A festészet nem vicc! Cseh Gábor viszont nem élhet vicc nélkül. Persze festé­szet nélkül sem. A szek­szárdi művész több mint 40 éves alkotómunka után Prima díjat kapott. Ami­kor átvette, azt mondta: eddig nem túl sok hivata­los elismerésben része­sült. Ha jól emlékszik, ez volt az első! Lengyel János- Kissrácként sem ábrándoz­tam arról, hogy egyszer híres művész leszek - mondta Cseh Gábor. - Sokat lófráltam a szol­noki művésztelepen, sétáltam az öreg utcákban, elnézelődtem a Zagyva-parton. A művésztelep nekem akkor egy óriási palotá­nak tűnt. Talán a nyitott ablakok tették, megcsapott a festékszag, magamba szívtam, s azóta sem szabadulok tőle. Állítólag ötéves korom óta rajzolok. Édesanyám évekig gyűjtögette óvodás alko­tásaimat. Hát persze festegettem is. Pápán, az általános iskolában Bíró Károly egyengette az uta­mat. A középiskolában Lázár Pál fordított még erőteljesebben a művészet felé. A tanítóképző főiskolán Bayer Erzsébet mű­vésztanár buzdított arra: fessek, mert több van bennem, mint amit magamról gondolok. Ekkor már sikerrel szerepeltem a pá­lyázatokon és kiállításokon. Édesapám annak idején katona­tisztként került Pápára, majd on­nan 1955-ben Szekszárdra. Na­gyon megtetszett ez a város.- Színész akart lenni, mégis festő lett. Miért?- Igazából magam sem tud­tam, hogy mit akarok csinálni. Tetszett a színészmesterség. Ezért a színművészeti főiskolára akartak küldeni. Kevesen tud­ják, hogy Levente Péterrel is együtt szerepeltem. Ő színész lett. De alapító tagja voltam a szekszárdi fúvószenekarnak is. Trombitán játszottam. A ta­náraim igyekeztek segíteni, de igen nehezen döntöttem.- Hallgatott valaha is valakire?- Senkire! Nálam minden be­lülről jön. Szerencsémre édes­apám soha nem akart befolyá­solni. Nekem kellett kimonda­nom a végső szót. Azt mondta: csinálj, amit akarsz, te tudod, mi­ből tudsz megélni. Amikor 1964- ben visszajöttem Szekszárdra, már bontották a régi várost. Ak­kor kezdtem gondolkodni: vala­mi olyat kell csinálnom, mint a csiga, amelyik húzza maga után a csíkot. Meg akartam örökíteni a várost úgy, ahogy akkor volt. Amíg élek, eltart ez a munka.- Miért nem fényképész lett?- Voltak fotós barátaim, pél­dául Bakó Jenő, de én mást akar­tam csinálni. A fotó az más. En­gem az éltet, hogy Szekszárd tör­ténetét kell festenem. Meg kell örökítenem azokat, akik létre­hozták ezt a szép települést és persze a pincéket, a tanyákat, a szurdikokat, a fákat, a hegyet. ■ \ ,A szekszárdi kiállításom megnyitóján újra megtelt szeretettel a szívem, talán el is érzékenyültem egy kicsit ennyi ember láttán. Állítólag én vagyok az egyetlen ebben az országban, aki kizárólag a saját városátfesti. Negyven éve festem a várost, s egyre több témát találok. Sokan le akartak erről beszélni, azt ajánlották: legyek modern. Azt sem tudom, hogy mi az. Képte­len vagyok arra, hogy végigfrö- csögtessem a vásznat, vagy ke­rékpárt toljak át rajta. Ha egy művész önmagának fest, akkor ne állítson ki! Érthetetlenek szá­momra azok a megnyilvánulá­sok, amikor az alkotók mondják el a képről, hogy az mit is ábrá­zol, mert egyébként arra senki nem jönne rá. Utcarészletekkel ez persze nem fordulhat elő. Eze­ket nem olyan könnyű megfeste­ni. A nyolcvanas évektől egyre tudatosabbá váltam, s rájöttem: jó utat választottam. Hét vastag, teleírt vendégkönyvem a tanúm: ezekben egy rossz sort nem ta­lálni, pedig bejártam egész Euró­pát. Sokszor borultak sírva a nyakamba a régi tanyák tulajdo­nosainak leszármazottai. így kö­szönték meg, hogy megörökítet­tem a régen elfeledett fészket. Már örökre itt maradok. Hiába hívtak, nem mozdultam. A nagy­város megeszi az embereket, a kicsi pedig összekovácsolja.- Állítólag munkamániás....- Lehet. A legutóbbi kiállítá­som megnyitója előtt egy órával még festettem. Nekem van egy óriási előnyöm: a szakmám a hobbim. Otthon van a műte­rem, s tudok dolgozni.- Van még egy másik szere­lem is. Állítólag a lakás min­den helyiségében van egy zeneláda...- Valóban így van. Mindenem a muzsika. Mindig szól a zene, sőt énekelek is. Ott vagyok a legtöbb karaoke-versenyen. Nincs tanyám, nincs víkendhá- zam, biciklizem, viccet mesélek és persze festek...- Milyen viszonyban van a ki­tüntetésekkel?- Soha nem kaptam semmit. Nem is nagyon érdekelt, mert azt gondoltam: a kitüntetés adható, miért pont nekem adnák! Ennek a díjnak viszont nagyon örültem, mert nem a kormányok, nem a pártok adják. Egy magánszemély vagyonából fakad, s a vállalkozók ítélik oda. Azok, akik engem is támogatnak. A legutóbbi kiállítá­som megszervezésében is tizen­hatan segítettek. Nagyon drága egy ilyen kiállítás, saját erőből nem is tudnám megrendezni. De kell, mert ez olyan, mint egy nép­ünnepély. A díj átadása előtt, ami­kor jöttek a tévések, hogy megcsi­nálják a bemutatkozó filmet és gratuláltak, azt hittem viccelnek. Csak amikor elkezdték a forga­tást, akkor vettem komolyan az egészet. Állítólag én vagyok az egyetlen, aki a saját városát festi. Egyre többen szeretik a képei­met. Ettől nagyobb elismerés nem kell. Azt vallom: a művész­nek érzelmileg azonosulnia kell azzal a tájjal, ahol él, azokkal az emberekkel, akik között él, mert a művészet csak így lehet élő és mai. Budapesten, az országos Pri­ma Primissima-díj átadásán is sok elismert szakemberrel talál­koztam, akik elmondták: ezt az őrző-védő munkát csinálni kell.- Aki szereti az embereket, azt szeretik...- A szőlőhegyen találtam egy gyönyörű kutat, de elromlott a fényképezőgépem, a szomszéd­dal beszélgettem, amikor kide­rült, hogy elbontják a házat. Hol­nap kilencre itt vagyok - mond­tam neki. Egy kölcsöngéppel mentem, fél tízre értem ki. A bontást végzők ott álltak a dó­zer mellett. Megvártak! Ezek na­gyon fontos üzenetek!- A másik nagy szenvedély a futball...- Kaposváron futballoztam fő­iskolásként, és onnan kerültem a szekszárdi Dózsához. Nagyon jó csapatunk van. Itt ragadtam, majd elvégeztem a Rendőrtiszti Főiskolát, s negyedszázadot töl­töttem a Belügyminisztérium kö­telékében. Csábítottak a főiskolá­ra tanárnak, tanszékvezetőnek a módszertani tanszékre, de azt mondtam: nem lehet, mert ne­kem festem kell a várost, s ta­nyákat, a szurdikokat. Adunk műtermet, mondták, mégis ne­met mondtam. Minden ideköt.- Honnan ered a viccmánia?- Ha egy nap nem hallok egy jó viccet, akkor végem van. Sokat fekszem, de keveset alszom. Mö­göttem van egy szekrénysor, ott van az összes vicckönyv, ami Ma­gyarországon megjelent Az egyik A téma sohasem fogy el. A legutóbbi kiállításom megnyitója előtt egy órával még festettem. A festékszag teljesen átjárt, nem enged szabadulni kedvencem a Húszezer vicc a ja­vából című. Abban összesen 13 volt, amit nem ismertem. Feldob a vicc! Annak idején ki akartam hívni egy versenyre Antal Imrét, de már sajnos nem vállalta, mert beteg volt. Egyszer egy utasellátós gyerek kihívott versenyre. A bajai gyorsvonaton árulta a sört, s hoz­zám lépett. - Uram, szereti a vic­cet? - kérdezte. Persze - mond­tam neki -, de csak úgy ha te mondasz egyet, utána meg én. Az fizeti a sört, aki nem tudja a poént A fiú már Nagydorog előtt fölad­ta. Utána elővett egy noteszt, és jegyzetelt a Déli pályaudvarig.- Megjegyzi ezt a rengeteg viccet?- A névmemóriám csapnivaló, a nullával egyenlő, a telefonszá­mokat képtelen vagyok megje­gyezni, a sajátomat sem tudom. De arra emlékszem, hogy ha 40 évvel ezelőtt a Garay téren hal­lottam három viccet, azt ki mondta. Minden évben van egy kedvenc viccem.- Halljuk akkor a 2007-est?- A munkanélküli kirendelt­ségnél kopogtat egy fiatalember, állást keres. Azt mondja neki az ügyintéző: lenne egy lehetőség, ha elvállalná. - Mit kellene csi­nálni? - kérdezte. - Divatbemuta­tón kellene a lányokat öltöztetni, sminkelni, majd lemosni róluk a festéket. - Nagyon jó, lelkendezett a fiú. - Hova menjek? - nézett kér­dőn a hivatalnokra. - Holnap reg­gel a szomszéd faluba - hangzott a válasz. - Miért, ott kell dolgoz­ni? - Nem. Ott áll a sor vége.- Szekszárd még mindig meg­marad annak, amit Babits mon­dott róla: kis város, nagy falu. Az emberek zárkózottak, és semmibe sem veszik, akiknek nincs szőlője, tanyája. Amikor bevallottam, hogy nekem sincs, a kocsmában még a széket is odébb húzták. Egy jó társasá­gért, vagy egy jó viccért elme­gyek a világ végére, de nem iszom a bort. Amikor elkezdtem festeni, akkor oldódott egy kicsit a hangulat. Amikor kimentem a tanyára közéjük, megváltozott a véleményük.- Kétszer nem festi meg ugyanazt a képet...- Valóban így van. A témát kö­rüljárom. Megfestem ősszel, té­len, nyáron, tavasszal, de képet nem másolok. Erre egyébként képtelen is lennék. Kidolgoztam egy olyan technikát, amely csak a enyém, és alkalmas az üzenet megkomponálására. Ez főleg ak­kor érvényesül, ha megvilágít­ják az alkotásokat. Mintha ma­gasnyomással készültek volna. Égyütt élek, együtt lélegzem Szekszárddal. Ha eltűnik egy ré­gi épület, fájón élem meg. Ha le­fűrészelnek egy ágat, már elszo­rul a szívem. Rájöttem: olyan nyelven kell beszélnem, hogy a legegyszerűbb emberek is meg­értsenek. Hiszen nekik és róluk szólok, mindenféle bűvészke­déstől, erőszaktól mentesen. Azt gondolom: ha nyitott szemmel járunk és felfedezzük a körülöt­tünk levő világot, ha észrevesz- szük a szépségét, talán jobban tudunk vigyázni rá! i

Next

/
Thumbnails
Contents