Tolnai Népújság, 2004. december (15. évfolyam, 280-305. szám)

2004-12-24 / 300. szám

«s#AWi %Wtt(íV(í; fOűd. j íöfcwstá» :s> Zso Id könyv, de már a második világháborúból: Molnár Szeri Árpád Miután az 1918-ban jobblétre szenderült Osztrák-Magyar Mo­narchia területén manapság ti­zenhárom ország osztozik, nem kizárt, hogy itt-ott még élnek el­ső világháborús veteránok. Ma már legkevesebb 104 éve­sek azok, akik egykoron a K. und K. (Kaiserlich und Königlich) hadseregben szolgálhattak. Magyar ál­lampolgár mindenesetre - legalábbis tudomásunk szerint csak egy van közöt­tük, a A Habsburg birodalom legkeletibb tartománya Bukovina (ném: Bukowina) volt a Habsburg birodalom legkele­tibb tartománya. Románok, ukránok, ruszinok, németek, illet­ve kisebb számban még magyarok is lakták. Az I. világháború­ban véres harcok dúltak a területén, kiváltképp Toporoutz és Rarance térségében. A Monarchia ezen tartományát 1919-ben Románia vette birtokába. 1945 után Bukovina északi része a Szovjetunióhoz, majd a kilencvenes években utódállami örök­ségként Ukrajnához került. fordító augusztus végi napjára a hadastyán. - Ekkor, 17 évesen még nem gondoltam arra, hogy nekem is mennem kell. Azután 1915. október 15-én megkaptam a behívó parancsot A besorozás már előbb megvolt. Örültünk ne­ki, mint afféle gyerekek, hogy ka­tonák leszünk. Aztán ez az öröm nem tartott so­káig. A107 éves ember személyi igazolványának száma 3-assal kezdődik, a férfiak közül az egyetlenként az országban Hétközség-fennsík Ausztria Tirol tartományá­nak déli részénél, illetve az észak-olasz határvidéken ta­lálható hegyvidéki terület. A Monarchia hadvezetése itt igyekezett áttörést kierősza­kolni, kijutva Velence irá­nyába az Adriai-tengerig. Az olaszok által megerősített Arsiero-Asiago-Meletta erőd­csoport körzetében azonban rendre elakadtak az osztrák­magyar offenzívák. Ugyan­akkor az olasz hadsereg sem bizonyult képesnek a Hétközség-fennsíkon át be­nyomulni Tirolba. A térség­ben a háború végéig heves és véres állásharcok dúltak. Kiskundorozsmán élő Molnár Gergely. A 107 éves Gergely bá­csi, miután 1915-től 1918-ig, egészen az összeomlásig küz­dött a Habsburg birodalom csu­kaszürke uniformisában, joggal mondhatja magáról, hogy sze­mélyében idehaza az osztrák császár - és egyúttal magyar király - utolsó, még élő katoná­ját tisztelhetjük. Szelíd erőszakkal kell vissza­segíteni helyére, mivel az idős férfi érkezésünkkor székéből fel­emelkedve nyújt kezet. Egyene­sen ül, s bár arca barázdált, évti­zedeket letagadhatna korából. Rövid gondolati egységekben be­szél, ám korához képest meglepő szellemi frissességnek örvend.- Az újságokból tudtuk meg, hogy kitört a háború - emléke­zett vissza az 1914-es év sors­Egy elvetélt kísérlet: betörés Erdélybe Románia 1916. augusztus 27-én üzent hadat a Monarchiának, majd tört be Erdélybe 240 ezer fos sereggel. Ám a román csa­patok szeptember közepére megálltak a Nagyszeben-Fogaras- Székelyudvarhely-Parajd-Borgói hágó vonalánál, ez a szünet pedig lehetővé tett egy jól szervezett ellentámadást. A román haderő a nagyszebeni és fogarasi csatavesztés után kivonult Erdélyből, majd az újabb vereségek miatt békét kért. A 18 éves Molnár Gergely Szeged 46-os laktanyájábá vo­nult be. Itt osztották szét a hon­véd újoncokat pótzászlóaljak­hoz. A frontra kerülést négy hét kiképzés előzte meg.- Könnyű volt, úgy bántak velünk, mint a gyerekekkel. Mondta is a zászlóalj parancsnok a kiképzőknek, hogy ap­jukként bánjanak ve­lünk. Nem is volt semmi gond. Aztán megalakí­tották a menetzászlóal- jat, elláttak téli felszere­léssel és kiszállítottak bennünket Galíciába. Az oroszok akkor már harcoltak. Egy idő után pedig Bukovinába ke­rültünk, éppen ott volt hiány a fronton. Molnár Gergely min­den válasza után maga elé néz. A külső szem­lélő azt vélné: gondola- ^ tai valahol nagyon jS messze járnak. De nem, hiszen kisvártat­va még azt is felidézi kilencven év távlatá­ból, hogy a 305. szá­mú kombinált század gyalogosaként szolgált. Az egy­séget magyarok és erdélyi ro­mánok alkották. Utóbbiakat Désről vezényelték ide. A ma- gasabbegység, azaz az 51. szá­mú honvéd gyaloghadosztály parancsnoki tisztét Kornhaber Adolf vezérőrnagy töltötte be.- Bukovinában, a Czernowitz melletti Rarance falunál elég ne­héz helyzetben voltunk, a két front alig száz méter távolság­ban volt egymástól - folytatja történetét fátyolos, kicsit reked­tes, csendes hangján, de azért jól érthetően. - Vadásztak egy­másra az emberek. Mi az oro­szokra, azok meg miránk. Ha egy mozgó fejet megláttak, rög­tön odalőttek. Nekünk jó fegyve­rünk volt, a legújabb Mannli­cher. Aztán amikor 1916 nyarán a románok betörtek Erdélybe, akkor Szászsebesbe, majd Nagy- szebenbe vittek. Itt egészen ad­dig marad­tam, amíg csak meg nem sebesültem. Brassó mellett egy puskagolyót kaptam a combomba. A drámai vég felé me­netelő Monarchia még képes volt átmeneti győzelemre, leverte a románokat. Molnár Gergely viszont öt hó­napra a Bácskába, a zombori kórházba ke­rült. Amikor felgyó­gyult, újra bevonult Szegedre. Az 5. számú felkelő ezred tagjaként 1917-ben ismét a keleti fronton találta magát. Onnan pedig az olasz hadszíntérre helyezték át, de már 1918. júliusá- Molnár ban, amikor is az orosz medvét az októberi forradalom és annak következménye átme­netileg a földre terítette.- A helyet Hétközség-fennsík- nak nevezték. Egy rohamzászló­aljba kerültem, ez az alakulat húsz és huszonöt év közötti fiata­lokból állt. Válogatott csapat volt... - gondolkodik el ismét a szikár, galambősz hajú férfi, s a súlyos csendben talán felködle- nek lelki szemei előtt rég elpor­ladt bajtársai. - A front felgön­gyölítésére képeztek ki bennün­ket. Bár volt karabélyunk, meg rohamkésünk, mégis csak kézi­Gergely ugyanis a következő világégést sem kerülte el Gergely: három évszázad tanúja gránáttal dolgoztunk. Azt kellett dobálni az ellenséges állásokba. A hadosztályparancsnok tőle tel­hetőén igyekezett kímélni ben­nünket, nagyon veszélyes hely­zetbe nem kerültünk A háború végéig az olasz fronton marad­tam, 1918 november első napjai­ban értem haza. Molnár Gergely a három évet felölelő frontszolgálata alatt ta­lálkozott egy híres emberrel is. A közelmúltban a Vatikán által boldoggá avatott IV. Károly osztrák császár és magyar ki­rály 1918 tavaszán Bukoviná­ban tartott csapat­szemlét. Az ese­mény felidézése az addig nyugodtan me­sélő Gergely bácsit derűs-mérgelődő iz­galomba hozta.- Kiállítottak reggel nyolckor, aztán délután háromra ért oda hoz­zánk. Ott toporogtunk és közben szidtuk őt.. Egy nagy autóval, hatal­mas kísérettel érkezett. Közvetlenül az egységünk előtt haladt el, én ott áll­tam az első sorban. Egyi- künknek-másikunknak mondott is valamit, de nem sokat. Magyarul beszélt. Itt ismét rövid szünet kö­vetkezett, majd Molnár Gergely hamiskás mosoly- lyal, mintegy befelé nevetve jegyezte meg.- A királyt ekkor láttam... aztán azóta se... A császár utolsó magyar katonája A 107 éves Molnár Gergely az I. világháború három frontját is megjárta Imádott olvasni a kicsi lány. Voltak dolgok, mint például az óvodába menés, amiket csak hirtelen felindulásból, kam­pányszerűen imádott, de az ol­vasás, az más volt, azt tényleg szerette. Általában fejjel lefelé tartott könyvből szeretett olvas­ni, és hátulról előrefelé lapo­zott könyvből, valamint még képeskönyvből, azt is simán fel tudta olvasni, folyamatosan, soha el nem akadva a szöveg­ben. Ha szigorúan, de leg­alábbis tudományosan vesz- szük, akkor persze csekély, mi több, szinte semmi értelme nem volt annak, amit olvasott, de hát ki akarja szigorúan-tudo- mányosan venni egy ilyen csöppség olvasását? A kicsi lány meleg időben szí­vesen ücsörgött a csibeudvar­hoz vezető betonlépcsőn, ahol a Nagymamiék tyúkjainak olva­sottfel. Ilyenkor többnyire mesé­ket, továbbá más izgalmas, de a va­ló életből vett törté­neteket ismerhetett meg a baromfiud­var. Amennyire meg lehetett ítélni, a tyúkok érdeklő­déssel hallgatták a kislányt, oly­kor elégedetten kortyogtak, ha (szigorúan véve) egyáltalán léte­zik ilyen hangutánzó szó a tyú­kok megelégedettségének kifeje­zésére.- Na és tetszik nekik a mese? Megtapsoltak már?- próbálta ugratni egyszer az egyik bátyja, de a kicsi lány gyorsan helyre tette a nagyfiút: - Jaj, Istenem - méltatlankodott. - Hát nem tu­dod, hogy a tyúkoknak nincsen kezük, hanem szárnyuk van?! Hát hogyan tudnának tapsolni a szárnyukkal?! - fogta a fejét a lányka, szemét az égre emelve, hogy neki milyen egy buta nagy­Dédi ágya testvért adott a sors. És folytatta a mesélést. A kislány Dédinek is szívesen olvasott. Dédi akkor már Nagymamiéknál lakott, egyre ritkábban kelt fel az ágyból, és azt lehetett gondolni, hogy na­gyon kevés öröme van az élet­ben. De a kicsi lány biztosan az egyik volt neki. Amikor odaült az ágya szélére, Dédi mindig összeszedte magát, mosolygott, és elragadtatással adózott a me­séknek, továbbá más, izgalmas történeteknek. Dédinek akkor már nagyon remegős volt a keze, így fel sem merült, hogy esetleg kötőtűt fog­jon közéjük. Pedig régebben szí­vesen kötögetett a dédunokái­nak, ő csinálta, puha fonalból és vattából azt a három kötött macskát és egy egeret is, ami a kislány legkedvesebb játékai kö­zé tartozott (Az igazat megvall­va, eredetileg volt még egy macs­ka, egy repülő macska is, akit a kicsi lány hihetetlen kunsztokra megtanított; forgott, ugrott, pör­gött, szaltózott az a macska a le­vegőben, de egyszer, egy nyári vonatozás alkalmával tragikus balesetet szenvedett: lélegzetel­állító mutatvány közben véletle­nül kirepült a robogó vonat nyi­tott ablakán.) Szóval maradt a három cica, Pircsi, Kormi, Cir- mi és a kisegér. Újabb barátok azonban már nem kerülhettek ki Dédi kezei kö­zül. Mert azok a kezek egy idő után már simogatni sem voltak képesek. Csak egyre erőtleneb­ből fogták azokat a fiatalabb kezeket, amelyek szerették, és simogatták őt, amíg csak érezni tudta... A nagyfiúk keservesen sírtak. A kicsi lánynak viszont hiába mond­ták a felnőttek, mi történt, még nem értette, nem fogta jel, hová tűnt Dédi, az ő legjobb barátnője. A kicsi lány csak hónapokkal később jelentette ki, hogy utál meghalni, ami akkor fog történ­ni, amikor olyan öreg lesz, mint a Dédi. A napok persze azóta is alap­vetően vidáman telnek, leszámít­va azokat az időszakokat, ami­kor a kislány éppen nem imád, hanem utál óvodába menni. Pircsi, Kormi, Cirmi és a kisegér is gondoskodó szeretetben csepe­redik, bár az utóbbi hetekben so­kat betegeskedtek, állítólag bá­rányhimlővel és tüdőgyulladás­sal küszködtek, injekciót is mu­száj volt adni nekik. De Dédi azért megnyugodhat odaßnt: ha­marosan meg fognak gyógyulni az állatok. A kicsi lány mondta. Csak az, az az egy dolog vál­tozott, hogy mostanában már nemigen olvas meséket, sem más izgalmas, de a való életből vett történeteket. Persze, min­denki tudja: hideg van már ücsörögni a tyúkólhoz vezető be­tonlépcsőn. És, a Dédi ágya is üres. Stein bach Zsolt

Next

/
Thumbnails
Contents