Tolnai Népújság, 2003. december (14. évfolyam, 279-303. szám)
2003-12-24 / 299. szám
K A R A C S 0 NY 2 0 0 3 XI. OLDÍAL Dolgozni csak szívvel, lélekkel érdemes Észre sem veszi, hogy sokszor ő a sikerek kovácsa Ha mások sikereinek is örülni tad valaki rohanó világunkban, az nagy ajándék. Aki ráadásul a világ legtermészetesebb módján tudja ezt kifejezésre juttatni, az nagyon gazdag lehet. Bíró Sándomé közéjük tartozik. Bíró Sándorné arcáról sugárzik az öröm, ahogy végigvezet a bonyhádi székely házon. Szőttesek, faragások, az énekkar fellépéséért kapott ereklyék között kalauzol, mindegyiket végigsimogatja szemével és valami szépet mond róla.- Nézd ezeket a zászlókat, Lőrincz Aladárné szőtte, hát nem csodálatos. Ez a terítő egy asz- szony szövőszékén készült. Látod micsoda ritmus, micsoda élet van benne - és sorolja, hogy a Székely kör melyik tagjának mi mindent köszönhet, ki mennyi áldozatot hozott, hogy ennek a hányatott sorsú népcsoportnak a kultúrája fennmaradhasson. Megpróbálom arra terelni a szót, hogy tudom milyen sok munkája fekszik ebben neki is. Csak lehajtja a fejét és szelíd mosolyával nagyon csendesen mondja.- Azt kaptam örökül nagyszüleimtől, szüleimtől, hogy amit elvállalok, azt szívvel, lélekkel csináljam. Nem mondták, ők így tették a dolgukat. Sajnos sem édesanyám, sem édesapám nem él már. Sohasem hittem, hogy ekkora űrt hagy a hiányuk, pedig tudom, hogy aki megszületik, annak egyszer el kell mennie. Sokszor gondolok rájuk, sokszor vannak velem. Most, röl ki a szeméből. Szusszanásnyi Bíró Sándorné karácsony táján talán egy kicsit többször látom a mosolyukat, hallom a hangjukat. Szülei emlékét idézi és elfordul. Látom, hogy egy könnycseppet töszünetet adok számára, aztán a még vízkeresztig álló karácsonyfa mellett tovább faggatom, a gyermekkori ünnepekről kérdezem.- A mi karácsonyaink gyönyörűek voltak. Előfordult, hogy nem volt ajándék a fenyő alatt, de rajta azok az aranydi- . ók, fényes papírba öltöztetett kockacukrok lógtak, amiket mi festettünk, csomagoltunk. Milyen boldogok voltunk: lám olyan szépre sikerültek, hogy a Jézuska ezekkel díszítette a karácsonyfát. Bíró Sándorné talán most mondta ki a titkot: nemcsak a méregdrága meglepetéseknek lehet örülni. Számára mások sikerei is örömet szereznek, s bár nem szószátyár, ezt nem is hallgatja el. A világ legtermészetesebb módján tudja kifejezni elismerését, kinyilvánítani köszönetét bármilyen apróságért. És észre sem veszi, hogy ezeknek sokszor ő a kovácsa. Szervezi a bukovinai székelyek határokon inneni, s túli fesztiváljait, bonyhádi rendezvényeiket. Mindezt a világ legtermészetesebb dolgának tartja, s csak annyit mond: ezt vállaltam.-PÁLÉdesapjától tanult toleranciát Semmin nem változtatna, ha újra születne Elégedett és boldog, akkor sem változtatna semmit az életén, ha tehetné. Úgy gondolja, mindent elért, amit egy vele korabeli fiatal lány elérhetett. Pongó Anita annak sem érzi hátrányát, hogy roma származású, sőt, igyekszik ezt előnyére fordítani. Anita „főállásban” diák, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanítóképző karán tanul. Hogy emellett mi mindent csinál, felsorolni is nehéz. Teendői szerteágazóak, mégis együvé tartoznak, mindegyiknek van valami köze ahhoz, hogy majd’ húsz éve egy roma család kislányaként látta meg a napvilágot. „Soha nem éreztem hátrányát a származásomnak. Igaz, volt utalás arra, hogy nekem többet kell tennem, mert roma vagyok, de én igyekeztem beilleszkedni, és elfogadtatni magamat és népemet” - mondja. Sok feladatot vállal, ő a németkéri Tavaszi Virágok Hagyományőrző Együttes koreográfusa Pongó Anita és tánctanára, a cigány érdekvédelmi szervezet alelnöke, a cigány kisebbségi önkormányzat kulturális felelőse. A táncegyüttesre nagyon büszke, az ország minden részében megfordultak, igyekeznek megtanulni minden fellelhető cigány táncot. Anita tizenhét fiatallal dolgozik, a legkisebb első osztályos, néhányan viszont idősebbek, mint ő. Anita Pécsett a Gandhi Gimnáziumban tanulta meg a cigány táncokat, ott érettségizett. „Az alapokat Farkas Zsolttól, az ország egyik leghíresebb autentikus zenekarának táncosától és dr. Balázs Gusztávtól, Magyarország legjobb cigánytáncosától, két aranysarkantyús mestertől tanultam” - meséli, hozzátéve, hogy korántsem ért a végére, hiszen a tánc is olyan, mint minden más, fejleszteni kell a megszerzett tudást. A fiatal lány hivatásának érzi, hogy továbbadja ezt a tudást, hiszen kihalófélben van a cigány tánc hagyománya, nagyon kevesen táncolják olyan szinten, hogy meg lehessen vele jelenni, s ő úgy gondolja, mindig kellenek fiatalok, aki ápolják és továbbörökítik a tánc és a nyelv hagyományait. Megpróbálja saját és népe előnyére fordítani azt, hogy roma' származású. Úgy tűnik eredményesen. Az ELTE óvó- és tanítóképző főiskolai karán egyre többen akarnak tőle tanulni lovári nyelven és táncolni. Mint mondja, ő az.első, aki nyíltan felvállalja származását, mégsem tesznek különbséget közte és mások között. „Üzenem azoknak, akik megpróbálják titkolni származásukat, hogy valamilyen szinten mindenkin meglátszik kicsoda, bármilyen a bőre színe. Úgy szoktuk mondani magunk között, hogy csak meg kell szólalni, és már tudja az ember, hogy ki honnan való” - vélekedik. Legnagyobb példaképe édesapja - a cigány kisebbségi önkormányzat elnöke -, tőle nagyon sok mindent tanult, egyebek között toleranciát, s azt, hogy hogyan kell viselkedni az emberekkel. Sokat köszönhet volt tanárainak, Látkóczki Anitának, Kerékgyártó Edinának, Bogdán Jánosnak, és kiemelten Fejér Ferencnek, első osztályfőnökének, aki - ahogy mondja - elsőként kezelte igazán emberként. Összességében Anita elégedett, jelzi ezt az is, hogy mindig vidám. Mosolyogva mondja azt is, hogy: „Ha még egyszer meg kéne születnem, és beleszólásom lehetne, hogy hova szülessek, akkor sem változtatnék az életemen semmit. Én úgy érzem, mindent elértem, amit egy maholnap húszéves lánynak az életben el lehet érni.” VIDA TÜNDE Díszpolgári cím a krónikásnak Farkas József az elmúlt öt évtizedben sokat tett Kapospula fejlődéséért- Nálamnál nagyobb hősök szoktak kitüntetést kapni, ezért igencsak meglepődtem, amikor a fülembe jutott az a hír, hogy a képviselő-testület díszpolgári címmel kívánja elismerni a község érdekében végzett munkámat - mondta a szerda esti ünnepi testületi ülésen Farkas József nyugdíjas pedagógus, aki ekkor kapta meg a kapospulai ön- kormányzat által alapított díjat. Vele beszélgettünk.- Mikor kezdett anyagot gyűjteni a három évvel ezelőtt kiadott falukrónikához?- Dr. Egerszegi Lajos plébános 1950-ben megmutatta a római katolikus egyházközség régi dokumentumait, melyek igencsak felkeltették az érdeklődésemet a település múltja iránt. Középiskolásként sokat foglalkoztam a témával, majd közművelődési felügyelőként megfordultam múzeumokban, levéltárakban, bibliotékákban és hivatali irattárakban, hogy folytassam a Kapospula történetével kapcsolatos kutatómunkámat. Később is folyamatosan bővítettem jegyzeteimet és rengeteg fényképet, illetve filmfelvételt készítettem. Markovits Géza polgármester tudott a hobbimról és öt évvel ezelőtt felkért árrá, hogy írjam meg a község monográfiáját. A háromszáz oldalas, több mint száz fotóval illusztrált könyv a falu Millenniumi Napjának tiszteletére 2000. június 10-én jelent meg. Azóta majdnem mind a háromszáz példány elfogyott.- Mit tett még a településért?- Szülőfalum tanítójaként előbb a könyvtár, majd később a kultúr- ház vezetését is elvállaltam. Az utóbbiban nagy sikerrel működött az az ifjúsági klub, melynek tagjai a diákok mellett segítségemre voltak a honismereti gyűjtésben. Az estéiket és hétvégéiket gyakran együtt töltő fiatalok a község szinte valamennyi házába bekopogFarkas József 1936. április 8-án született Kapospulán. Előbb Dombóváron tanult, majd Baján szerzett tanítói oklevelet. Húszévesen Felsőnánán kezdett dolgozni pedagógusként, majd 1959-től a Somogy megyei Batéban kapott állást. Két esztendővel később a kaposvári járás közművelődési felügyelője lett. Ebben a munkakörben tevékenykedett 1971-ig, amikor szülőfaluja általános iskolájának igazgatójává nevezték ki. Onnan Nagyberkibe vezetett az útja, ahol két évtizeden keresztül - 1996-os nyugdíjazásáig - oktatta és nevelte a gyerekeket. tak, hogy a múlt tárgyi emlékeit elkérjék a házigazdáktól, akik szívesen adakoztak egy falumúzeum létrehozása érdekében. A padlásokról és a csűrökből az edények, a szerszámok, valamint a ruhák mellett értékes írásos dokumentumok is előkerültek. Legnagyobb bánatomra ez az anyag mára eltűnt. Vezetésemmel az általános iskolában elkészült két új osztályterem és egy napközis szoba. A korábban kocsmaként használt épület művelődési otthonná történő átalakításához pénzt szereztem, valamint nagyon sok társadalmi munkát szerveztem és végeztem. Hosszú időn keresztül helyi újságot is szerkesztettem, ebben az általam fellelt népi rigmusokat, szüreti dobolásokat, falu- csúfolókat és lakodalmas köszöntőket is megjelentettem. GLAUB RÓBERT Sárközben, karácsonykor Mi van az asztalon, és mi van az asztal alatt? Kovács János, Venesz-díjas mesterszakácsot arra kértem, idézze fel szülőhelye, a Sárköz hagyományait, az étkezési szokásokat, azt, hogy milyen volt itt a karácsony a XIX. század végén.- A gazdasági élet megjelent az ünnepi asztalon és az asztal alatt is. Vagyis zabot, búzát, kukoricát kis edényben kikészítették az asztalra, amit később az állatokkal etettek meg. Ez a jelképes gesztus arról szólt, hogy egészségesek legyenek az állatok, és jól szaporodjanak. Az asztal alá kisebb mező- gazdasági szerszámokat tettek, ekét, vasat, hogy eredményes legyen a gazdálkodásuk.- És milyen étel került az asztalra?- A katolikus közösségek karácsony szent estéjén böjti napot tartottak. Aszalt gyümölcsöt, mákos tésztát ettek. Diót, almát, mézet és mézbe mártott fokhagymát. Nem hiányzott az asz- .talról a dércsípte sütőKovács János FOTÓ: BAKÓ JENŐ Ügy száz, százötven évvel ezelőtt vajon milyen volt a karácsony megyénk szívében, a Sárközben? Bizonyára nem a bevásárlóközpontokat látogatták nagy igyekezettel az emberek, hiszen akkor erre lehetőségük sem lett volna. tök sem, mely az akkori hiedelem szerint megvédett a torokgyíktól. Az almát mindig annyi gerezdre szeletelték, ahányan ültek az asztalnál, és amikor elfogyasztotta ki-ki a maga szeletét, akkor a többiekre gondolt. Ennek a szertartásnak az volt a lényege, ha a családtól évközben bárki távol kerülne, netán eltévedne, mindig visszataláljon a szeretteihez. Nem hiányzott az asztalról a kelt kalács sem, melyből később lett a beigli.- Mikor kezdték el a karácsonyra való készülődést?- András napja után kezdődött a disznóvágási szezon. A többség igyekezett ezt úgy időzíteni, hogy minél közelebb kerüljön ez az időszak a karácsonyhoz, már csak a hús miatt is. A mestergerendás épületekben borókaágból készített koszorút akasztottak fel, készültek a sütemények, melyek illata (méz, fahéj, szegfűszeg) átjárta a lakást. Egészen a közelmúltig (1970-es évekig) nem nagyon volt divat az ajándékozás, illetve egyedül a keresztanya köszöntötte almával, dióval a gyerekeket.- Térjünk vissza a múltból a mába, milyen most a karácsonyi menü a Sárközben?- A könnyebb ételek kultusza szentestére most is megmaradt, hiszen a halászlé, vagy harcsából, süllőből készült ételek viszonylag könnyűnek számítanak. A karácsonyi ebédet már a töltött káposzta határozza meg, sok helyen sütnek pulykát is, de divat maradt a pörkölt és a baromfihúsból készült ételek. December 27-én van János-nap, ekkor van a borszentelés ideje. A felszentelt bort visszatöltik a gazdák a hordóba, hogy a benne lévővel együtt kiváló évjáratú legyen belőle. A két ünnep között ma is jó alkalom nyílik a barátságok, komaságok ápolására, ilyenkor tart még az eszem-iszom és a jó ízű beszélgetés. ________________ MAUTHNER
