Tolnai Népújság, 2003. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

2003-01-25 / 21. szám

2003. Január 25., szombat 9. OLDAL Tolnai Népújság Hétvégi Magazin A Zenélő órák játékmestere Beszélgetés a 77. születésnapjára készülő Lukin László Általános és középiskolai ének-zene tankönyvek szer­zője, a hazai zenekultúra je­les képviselője és terjesztője, pedagógus, karnagy, műfordí­tó, előadóművész, televíziós- játék-vezető a hatvanas évek­ben (!) - s talán még mindig lehetne sorolni a 77. esztende­jét a jövő hét elején betöltő Lukin László titulusait. Az is­mert személyiség a szekszár­di Liszt Ferenc Társaság meg­hívására tartott előadást Tol­na megye székhelyén.- Ha valakitől, akkor öntől érde­mes véleményt kérni zenei nevelé­sünk helyzetéről...- Ami most van, az nem mondható egészségesnek. Mégpedig azért nem, mert az ének órák számát ala­posan megnyirbál­ták. Heti egy órá­ban nagyon nehéz egyszerre foglal­kozni énekléssel, hangképzéssel, zenetörténettel, avagy élő zenei bemutatóval.- A hivatkozási alap általában az, hogy bár fontos az ének-zene, de azért ott van a magyar iroda­lom, a történelem, az informati­ka, a nyelvtanulás...- Bizony, ez azt jelenti: to­vábbra is a lelkes énektanárok vállán nyugszik az, hogy a jövő­ben joggal nevezhetjük-e magun­kat Bartók és Kodály, vagy éppen Liszt Ferenc hazájának. Szeren­csére vannak elsőrangú szakem­bereink, akik nemzetközi verse­nyeken öregbítik zenei jó hírün­ket. El lehet jutni erre a szintre, de ehhez az kell, amit Kodály mondott: énekeljünk minden nap.- Avagy az, hogy ma is legye­nek olyan szórakoztatva tanító műsorok a televízióban, mint amilyen az ön nevéhez fűződik a hatvanas években. A Zenélő órákról van szó...- Hárman voltunk játékveze­tők, másik két kollégám azóta sajnos elhunyt. Annakidején, te­hát 1960 és 1965 között ötven élő adásban tudtuk népszerűsíteni a Lukin Lászlóval klasszi kus mu­zsikát... Óriási nézettség mellett...- Volt idő, amikor a kimutatá­sok szerint a Zenélő órák nézett­sége minden más műsort felül­múlt. Nemcsak a zenészekhez, az idősekhez, vagy a gyermekek­hez szólt, hanem mindenkihez. Ismerek egy hölgyet, aki akkori­ban, mint olasz szakos diák, be­kapcsolódott egy Verdi műsorba, s nyert egy utazást Moszkvába. S ahogy a képtárban nézelődött, feltűnt neki egy olasz tu­ristacsoport. Beszédbe ele­gyedett a csa­pattal, mely­nek egy gyá­ros is tagja volt. Folytas­sam? Máig boldogan él a comói tó part­ján, ahol Liszt is megfordult egykoron.- Ha már a családi boldog­ságról ejtett szót, engedje meg, hogy idézzek egy önre vonatkozó, figyelemre méltó adatot életrajzá­ból: nyolc gyermeket mondhat magáénak...- Megboldogult feleségem, Horváth Eszter a Pál utcai fiúk szerzőjének, Molnár Ferencnek volt az unokája. Már gimnazista korában elhatározta, hogy ha egyszer férjhez megy, sok gyer­meket szeretne. Ez a kívánsága teljesült, mert szerencsére egy­másra-találtunk, mint Bárdos La­jos tanítványok. Nyolc gyerme­künk közül egyik kisfiam tíz esz­tendős korában leukémiában el­halálozott. De a többiek jól van­nak: Ágnes és Sándor televíziós operatőr, Cecília a Magyar Rádió énekkarának a mindenese, Márta operaénekes, Zsuzsi lányom pe­dig feleségül ment a Zeneakadé­mia zongoraművész tanárához. Gábor fiam pedig Hollywoodban orgonista. Éppen a nagy amerikai katasztrófa, a terrortámadás nap­jaiban látogattam meg őt, szeren­csére mi New Yorkhoz képest a túlsó parton voltunk... SZERI ÁRPÁD A túlélők is áldozatok A simontomyai zsidók történetétől a Yad Vashemig A visszaemlékezők szerint a múlt század harmincas évei­ben Simontornyán nem volt probléma zsidók és nem zsi­dók között. Mégis, 1944 máju­sában, a deportálás idején senki nem állt melléjük - mondja Tóthné Unghy Ilona, a simontornyai Vak Bottyán Gimnázium tagozatvezetője, aki évek óta kutatja a város zsidóságának történetét, s egy izraeli tanulmányutat követő­en igyekszik segíteni a holokauszttal foglalkozó jeru zsálemi Yad Vashem intézet munkáját is.- Elmondhatom, hogy életem legfontosabb továbbképzésén vet­tem részt - mondja a gyakorló tör­ténelemtanár a 2001 őszén, az Ok­tatási Minisztérium támogatásá­val tett jeruzsálemi útról. - Talál­koztunk magyar zsidó túlélőkkel is, akik vagy a munkaszolgálatot, vagy valamelyik haláltábort élték túl, és több olyan helyre eljutot­tunk, ami fontos az európai műve­lődéstörténet szempontjából.- Változtatott-e a tanulmányút a zsidóságról kialakult szemléle­tén?- Megerősített abban, hogy folytatni kell a kutatómunkát, és felhívta bizonyos dolgokra a fi­gyelmemet. Nem tudtam például a magyarországi cionista mozga­lomnak a zsidók és nemcsak a zsi­dók megmentésében játszott sze­repéről. Jelentős írók, tudósok Névjegy Tóthné Unghy Ilona 1977-ben diplomázott az egri tanárképző főiskolán 1997. Pécs JPTE középiskolai tanári diplomát szer­zett 1979 óta tanít Simontornyán, a középiskola tagozatvezetője Helytörténeti munkái: A simontomyai katolikus elemi népiskola története 1998. A simontomyai református elemi népiskola története 1999. Simontomya képekben régen és az ezredfordulón I. kötet 2000. Simontomya társadalmi, gazdasági és kulturális életét meghatározó Fried család története 2001. Simontomya képekben régen és az ezredfordulón II. kötet 2002. Helytörténeti gyűjtemények: Iskolatörténeti kiállítás 1996. A Simontomyai Bőrgyár emlékei 2000. Harcok Simontornyán, simontomyaiak a harctéren 2000. Fried Múzeum 2002. Simontornyai zsidók és katolikusok 1938-ban közös majálison a Csirip-völgyben menekültek meg a cionisták ré­vén, hogy csak Tamási Áron, Ortutay Gyula és Szent-Györgyi Albert nevét említsem.- A Yad Vashemmel nem szakadt meg a kapcsolata Miben áll ez?- Az egyik pedagógussal állan­dó levelezésben állok, ami csak egyrészt magántermészetű kap­csolat. Elhoztam egy emléklapot, amelyen a jeruzsálemi intézet gyűjti az adatokat a holokauszt áldozatairól. Évekkel ezelőtt elkezdtem a simon­tomyai zsidóság történetét kutatni, így az emléklapokat elég nagy pon­tossággal ki tudom tölteni. Az öt­ven Auschwitz-ba deportált simon­tomyai zsidó közül negyvenhetén ott haltak meg, háromnak sikerült megmenekülni. Az ő adataikat küldöm el a Yad Vashemnek. Az iz­raeli út abban is megerősített, hogy áldozatok a túl­élők is, akik nem bírják elfelejteni a borzalmakat, akiknek nap mint nap eszükbe jut az a megaláztatás, amiben részük volt.- Van-e kapcsolata a simon­tomyai megmenekült zsidókkal?- Ausztráliában, Brazíliában, Kanadában, az Egyesült Államok­ban és Mexikóban is élnek, köztük vannak a Friedek leszármazottai is. A volt simontornyai sahtemek - Klein bácsinak - az unokája Phila­delphiában él, nemrégen keresett meg telefonon. A munkaszolgála­tot túlélt Sugár Gyuri bácsival évek óta levelezek. írásának minden so­rán átsüt a mély hazaszeretet és a leírhatatlan fájdalom. Ötven évi emigráció után is szinte hibátlanul ír magyarul. Több túlélőnek nemcsak fájdalmas visszaem­lékezni, az időnként megjele­nő antiszemita hangokat ők ta­lán súlyosabbnak érzik, mint amilyenek valójában.- Készülő könyvének adatai alapján mit lehet tudni Simontomya zsidóságáról?- 1735-ből találtam az első adatot egy zsidó családról. A hitközség első ismert pecsétje 1851-ből származik, amelyet egy volt tanítványom adott a Fried- múzeumnak. A hitközségnek a XIX. század végétől volt Szentegy­lete és Nőegylete is. Előbbi a teme­tési szertartásokkal, utóbbi a háza­sulandó lányok életével, stafírung- jával foglalkozott. 1912-ig saját is­kolája volt a közösségnek, de nem hivatalosan - a vallási élet ápolásá­ra - működött tovább is. A közös­ség az 1930-as években ötven­nyolcvan lelket számlált. 1944-ben az izraelita hitközség elnöke Gottlieb Imre volt, aki egyébként az első világháborúban hősiesen harcolt, magas kitüntetéssel sze­relt le, s emiatt egy ideig mentesült a zsidótörvények hatálya alól. A bőrgyáros Friedeken kívül Simontornyán főleg kiskereskedő zsidók éltek. Nagyobb számú zsi­dóság dolgozott a Bőrgyárban, leg­inkább a tisztviselők között.- Milyen volt á kapcsolatuk a magyar lakossággal?- Nagyon jó. Van olyan fényké­pünk, amelyen katolikusok és zsi­dók egy társaságban ünnepük a Madarak és Fák Napját. A katoli­kus plébánossal, pedagógusokkal teljes egyetértésben és egyenran- gúként ül a zsidó hitközség veze­tőjének családja. Nagyon érdekes, hogy most, amikor a visszaemlékezéseket hallgatom, mindenki azt mondja, soha semmi probléma nem volt közöttük. Ennek ellenére 1944 májusában, amikor az imaháznál majd a várkertben összegyűjtötték őket, egy-két kivételtől eltekintve senki sem állt melléjük. Nem úgy viselkedtek, ahogyan az várható lett volna abban a kapcsolatban.- A téma áthallásos, ahogy mondta, időnként vannak anti­szemita hangok, és felbukkan a holokauszt relativizáíása. Hogyan foglalkozik a holokauszttal a törté­nelemtanár?- A helytörténeti diákkörrel összeállítottunk egy zsidó emlék­szobát, ahol a Holokauszt Napi megemlékezést tartjuk. A Fried Múzeum is foglalkozik a témával, és a helytörténeti diákkörrel filmet készítettünk a simontomyai zsidó­ság történetéről. A történelemórá­kon mindig annyit kell a zsidóság­ról tanítani, amekkora szerepet be­töltötték a magyar történelemben. A magyar szabadságharcnál példá­ul Kossuth méltatását, aki húszezer magyar zsidónak köszönte meg a szabadságharcban való részvételét. Simontomyáról dr. Bleicher Lajos volt Kossuth katonája. Vigyázni kell, hogy a holokausztról hogyan beszélünk, sem traumát okozva, sem lekicsinylőén nem szabad a történteket kezelni. Többek között ez is a Yad Vashemben megerősí­tett tudásom. Érettségi előtt már meg lehet mutatni a tényeket, de a fiatalabbakat nem lehet sokkolni a koncentrációs táborok borzalmai­val. Remélem, hogy a kezem alól kikerülő tanulókban nem lesz előí­télet a zsidóság, és egyáltalán sem­milyen nép iránt. Magyarok va­gyunk, büszkén is kell vállalnunk magyarságunkat, de semmiképpen sem más nép rovására. TÓTH FERENC Kenyér Szent Antal oltárára Csaba atya a szekszárdiaknak is köszöni a segítséget Az árva gyermekek otthonteremtőjeként, gyámolítójaként vált ismertté, Románia határain túl is, a Déván élő Böjté Csa­ba ferences szerzetes. Az atya, aki nemrég Magyar Örökség Díjban részesült, már több alkalommal is járt Szekszárdon, ápolva azt a kapcsolatot, mely az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületéhez köti. Most, a napokban, a főváros felé utaztában állt meg a megyeszékhelyen.- Csaba atya, miként ünnepelték a dévai árvaház lakói az ünnepe­ket, a karácsonyt és az újévet?- Jó érzéssel mondhatom, hogy örömteli módon. Több gyer­mekünk mehetett Magyarország­ra, Szlovákiába, de persze Erdély­ben is felkereshettünk szép helye­ket. Igazi angyaljárás volt nálunk, hiszen rengeteg adományban ré­szesültünk: mindenkinek jutott ajándék. Köszönjük ezt a támoga­tást valamennyi magyarországi embernek, köztük a szekszárdi­aknak. Alapítványunk a hozzánk érkezett összegek révén vehetett egy mikrobuszt, a gépjármű na­gyon jó szolgálatot tesz nekünk Déván és környékén, a szórvány­magyarság körében.- Említette Szekszárd városát, miként jellemezné azt a kapcsola­tot, mely Déva, az ottani árvaott­hon és Tolna megye székhelye kö­zött kialakult?- Nekünk az anyagi támogatás mellett rendkívül fontos az is, hogy személyes kapcsolatokra te­gyünk szert. Szekszárdon több olyan barátunk él, aki az adomá­nyok gyűjtése mellett rendszere­sen eljön hozzánk Dévára, ismer­kedik az életünkkel és a gyerme­kekkel.- Másfél éve egy interjúban el­mondta, hogy Déván, illetve Hunyad megyében rendkívül sze­gény emberek laknak. Azóta ja­vult ez a helyzet?- A szociális olló még jobban szétnyílt. Néhányan nagyon meg­gazdagodtak, a szegényebbek vi­szont még szegényebbek lettek. Utóbbiakon igyekszünk segíteni a magunk szerény lehetőségeivel.- A helybeliek számára meny­nyire közismert az ön munkája?- Az én munkámra az anyaor­szág úgy három-négy éve figyelt fel. Addig viszont zömmel a helyi magyarság támogatásával kellett működnünk. Most négyszáz árva gyermekünk van: azért a költsé­gek legalább tíz százalékát jelen­leg is a helybeliek, hentesek, pé­kek, egyszerű emberek fedezik.- Magyarok és románok egy­aránt?- Leginkább katolikus, aztán református meg unitárius magya­rok, de akadnak támogatóink az ortodox románok között is. Kiala­kult nálunk egy szép szokás, minden kedden kenyeret hoznak nekünk a helybeliek Szent Antal oltárára. Rengeteg kenyér össze­gyűlik ilyenkor. Tudom, hogy a „Mindig Isten szeretetéről beszélek” mi híveink ennek a mennyiség­nek úgy az egytizedét képesek biztosítani: a többit román orto­dox emberek adják.- Nemrég Magyar Örökség Díjat vehetett át Budapesten. Milyen ér­zésekkel?- Öröm számomra, hogy a ma­gyar közvélemény az irgalmas fe­lebaráti szeretetet is odaemelte például a kimagasló művészi tel­jesítmények mellé. A magyar nemzetnek igenis van érzéke a szeretetre, s méltányolja azt, ha valaki ennek szellemében éli éle­tét és tevékenykedik.- Miként éli meg azt, hogy gya­korta szerepel az újságokban, a televízióban, egyfajta, jó értelem­ben vett „médiaszemélyiség” lett?- Jézus azt mondta, hogy hir­dessétek az evangéliumot, akár alkalmasok vagytok rá, akár nem. Nem tudom, hogy én alkalmas vagyok-e vagy sem: azt viszont tudom, hogy mindig Isten szere­tetéről beszélek. Arról, hogy ez az Isten által teremtett világ milyen nagyszerű. Ezt példázza az is, hogy immár úgy nyolcvan mun­katársam van: eljönnek hozzám, sokan Magyarországról is és dol­goznak nálunk hónapokig, az ár- va gyermekekért. -szá­Tolna megyei anekdotatár 149. Orvoslandó orvosbajok Egy a fővárosban fenyegető orvossztrájk 1908-ban arra indította a Közérdek főszerkesztőjét, Bodnár Istvánt, hogy lapja február 1- jei számában kritikus pillantást vessen megyebeli orvosaink hely­zetére. A kép legalábbis felemásra sikeredett... „Mit kell lótni-futni annak a szegény községi vagy városi orvos­nak azért, amíg 40-60 filléres receptírásból egzisztenciát teremtet magának és családjának? Hány ingyenes receptet ír meg addig, amíg egy fizetéses is akad, s még így is legtöbbször valóságos ter­mény-, tojás- és baromfiüzlettel bonyolítódik le a legtöbb orvosi segélynyújtás anyagi oldalának elintézése. S ha mégis kapva kap­nak orvosaink még az ilyen csekélyen dotált állások után is, azt hisszük, ez nem mutathat mást, mint hogy a magánpraxist foly­tatók legnagyobb részének talán még nehezebb a helyzete...” „Átlagosan szólva hajdan az orvosi pálya elég jó megélhetéssel kecsegtetett. A régi sebészeket egy darabig tűrte, majd teljesen ki­ölte az újabb rendszer. A fiatalság kedvvel, nagy eredménnyel szállta meg az egyetemet. S bekövetkezett az orvosképzés terén a túlprodukció? Nem! Még ma sincs sok orvosunk, csak előállott az az állapot, hogy az orvosok megszaporodtak, de a páciensek nem. A magyar embernek még ma is megvan az a régi szokása, hogy magát csak a legvégső esetben gyógyíttatja. Daru János uram teljes bizonyossággal és joggal állíthatja, hogy az ő legkedvesebb komája meg fog halni, hiszen - már a dok­tor is jár hozzá! Magyar ember vagy későn hívat orvost, vagy so­ha. Harmadik eshetőség nincs. Ha egy-két hetes borja megbeteg­szik, 2-3 óra járásnyiról is elviteti hozzá az állatorvost - ha a falu­ban nincsen hozzáértő kovács -, de legfeljebb sárközi egyke gye­rek legyen az, akiért az édes szülője nem sajnálja befogni télvíz idején a derest meg a sárgát.... De ne folytassuk tovább. A magyar polgár még visszatréfál: - Hát ha olyan rossz sora van a doktornak, miért nem lesz - püspök! Vagy - Döglött szamarat, éhen halt doktor még sohasem láttam.” Csoda-e, ha az ember úgy érzi, a mostani állapotoknak megvoltak az előzményei?! dr. töttős gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents