Tolnai Népújság, 2002. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)

2002-09-07 / 209. szám

Tolnai Népújság 2002. Szeptember 7., szombat Hétvégi Magazin PH 9. OLDAL Az iskola maga az élet A jó iskolában együttműködik a gyerek, a pedagógus és a szü­lő, a tanulók jól érzik magukat és éppen ezért igyekeznek tel­jesíteni. Beszélgetésünk ürügye, Póla Kár­oly éppen most nyugalmazott is­kolaigazgatóval, hogy megkapta a Magyar Köztársasági Arany Ér­demkeresztet és a Pro Űrbe Szek- szárd emlékplakettet, az oka pe­dig több évtizedes pedagógiai és vezetői tapasztalata.- Miért választotta éppen a pe­dagógus pályát?- Már középiskolásként érde­kesnek tűnt számomra az a kor­osztály, amelyhez akkor tartoz­tam. Olyan tanáraim voltak, aki­ken látszott, hogy élvezettel vé­gezték a munkájukat. Kétszer is dolgoztam a közigazgatásban, de Névjegy nyíre hallgattak a tanácsaimra azt nehéz lenne lemérni. Azt viszont tudhatták, hogy amit mondok, a mögött valóságos pedagógiai ta­pasztalat van.- Az Ön véleménye, tapasztala­tai szerint milyen az ideális iskola?- Amelyben a gyerek, a pedagó­gus és szülő jól tud együtt dolgoz­ni. Tudom, hogy van tanterv, meg iskolaépület, fel­szereltség, anyagi viszonyok, de a lé­nyeg mégiscsak az, hogy komolyan veszi-e a pedagó­gus a gyereket, a Póla Károly, matematika-fizika szakos középiskolai tanár, köz­oktatási szakértő. A szekszárdi Garay gimnázium tanáraként kezdte a pályát, majd ugyanott volt igazgatóhelyettes, később a szakfelügyelők vezetője, megyei művelődési osztályvezető, az 505-ös ipari szakmunkásképző intézet igazgatója. Az I. Béla szakközépiskola az ő vezetése alatt alakul át gimnázium­má, onnan ment nyugdíjba az idén. Felesége szintén közép­iskolai tanár, két gyermekük, öt unokájuk van. sosem mentem olyan messze a pályától, hogy gyerekekkel, isko­lával ne kellett volna foglalkoz­nom.- Mindenki azt mondja, szeret­ték a gyerekek, sikeres pedagógus volt, megérte-e vezető funkciókat vállalni?- Visszafelé ezt úgy magyará­zom, hogy minden funkciómban azt gondoltam, gyerekekkel és pedagógusokkal van dolgom. Ve­zetőként sokszor elhihettem, hogy a pedagógus kollégákat be­folyásolva többet tehettem a gye­rekekért, mint csak a katedrán áll­va. Azt láttam, hogy figyelnek rám a kollégáim, de hogy meny­gyerek őt és odafigyel-e a pedagó­gus, az iskola a szülőre, aki mégis­csak odahozta gyerekét az iskolá­ba és ránk bízta. Jó, ha mindhá­rom szereplő tudja, hogy a többi­ek őt komolyan veszik. Nemrég voltam egy ötéves találkozón, az első gimnáziumi osztálynál ame­lyik a Bélában indult. Meghatott, amikor azzal búcsúztak el: kö­szönjük, hogy, most is szeretnek bennünket ebben az iskolában.- Az elmúlt 12 évben ettől az ide­áltól távolodott vagy ahhoz közele­dett az iskola?- Azt, hogy a hivatalos irányza­tok közeledtek, vagy távolodtak, azért nehéz megítélni, mert az is­kolának van egy óriási előnye, ami néha azért hátránya is, még­pedig a tehetetlensége. Az iskolá­ban ugyanis a fontos dolgok min­dig a bezárt ajtajú tanteremben történnek. Lehetnek koncepciók, tantervek, a jó pedagógus felméri, hogy mi az amit az előtte ülő és rábízott gyereksereggel el tud ér­ni, és tudja, hogy ehhez milyen módszereket alkalmazzon. Peda­gógusa válogatja. Ki annak örült, ha több szabadsága volt, ki azt szereti, ha békén hagyják. Mások azt igénylik, hogy megmond­ják neki, mit kell elérnie és akkor ő azt legjobb tudása szerint igyekszik megvalósíta­ni.- Mi volt a legszebb, több mint negyven éves pályáján?- Sok szép volt. A hatvanas évek Garay Gimnáziuma mindvégig a minta maradt. Fi­atalon osztályfőnök lehettem, ak­kor még csak két helyen volt mate- maüka-fizika tagozat az ország­ban, abban taníthattam. A hivata­losság nem nagyon szerette, mert az elitképzés csíráit látta benne. Jó érzés egy olyan kisvárosban lakni, ahol az embernek fiatal tanár korá­ban sok tanítványa volt, akik most felnőttként itt élnek körülötte. So­kan közülük a barátaim lettek már. Sok élményt szereztem s egyetem­mel felértek azok a pedagógiai ta­pasztalatok, amelyeke a mai Ady- ban tettem szert. Az akkori szak­munkásképzőbe más gyereksereg járt, mint a gimnáziumba. Az I. Bé­lában azt gondoltam, a szakközép- iskolát kényelmesen végigvezetem a nyugdíjamig. Aztán úgy alakult, hogy váltani kellett. Az első három év nagyon sok belső és külső vitá­val járt, ma már hálás vagyok az égnek, hogy ezt a 10 évet megkap­tam. Közösen olyan iskolát hoz­tunk lébe, amiért érdemes volt „áz- ni-fázni a jövő kövén csírázni”. Szép befejezése lett. Nagyon kevés dologra panaszkodnék visszafele. Voltak kanyarok, amikor nyüszí­tettem, panaszra nyílt a szám, de elégedett vagyok azzal, amit a pá­lyám során az élettől kaptam.- Mi számít a pedagógus pályán sikernek?- Szerintem az, ha a gyerek jól érzi magát az iskolába, nem gör­csökkel jön be minden reggel és éppen ezért kihozza magából mindazt, amit a képességei enged­nek. Nem hiszem, hogy bármiért, egy versenyeredményért érdemes lenne elrontani a gyerek hangula­tát. Már nem igaz az, hogy az isko­la az életre készít fel, hiszen ha be­legondolunk, hogy egy ember mennyi ideig tanul, akkor az isko­la maga az élet. Nem lehet, hogy az iskolában egy életre rossz hangula­tot teremtsünk az embernek. Olyan iskola kell, ahol a gyerek tudhatja, hogy ott semmi sem tör­ténhet ellenére, s a pici eredmé­nyeit is elismerik. Ha nem jó mate­matikus, de jól szaval, ha jól táncol a Bartinában, akkor azt ismerik el, ha jó sportoló, akkor azt. Egy peda­gógusnak az a siker, ha a gyerek­ben meglévő értékekből valamit, vagy minél többet ki tud hozni. S, ez nem feltétlenül mérhető statisz­tikával. A nevelőmunkából sok­minden nem számszerűsíthető - éppen ezért lehetnek benne csaló­ka elemek is - a hivatal meg szeret mindent számszerűsíteni.- Mit fog csinálni, mint nyugdí­jas?- Tanítok az Adyban fizikát, az I. Bélában meg, ahova még inkább hazajárok, fizikát és filozófiát. Van öt tűzrőlpattant unokám, akikkel többet lehetek együtt mint eddig. Szép könyvtáram van és sok leme­zem, ezek olvasására, hallgatására eddig úgy loptam az időt. A város kulturális rendezvényein ezután is ott akarok lenni. ihárosi ibolya Negyvenhét évről, dióhéjban Összesen negyvenhét évet töl­tött a szekszárdi zeneiskolá­ban, előbb mint növendék, majd harminc évig mint ta­nár. A néptáncoktatás okán Művésze­ti Iskolának nevezett szekszárdi zeneiskola tanévnyitó értekezle­tén búcsúztatták kollégái Klézli Erzsébet szolfézs- és zongorata­nárnőt. Az intézmény igazgatója, Pecze István köszönt el a tanárnő­től, az iskola történetében először, aranygyűrűvel köszönte meg a nyugdíjba vonuló több évtizedes munkáját. Mint az igazgató elmondta, a búcsúzás jelképes, hiszen óraadó­ként alkalmanként visszavárják. A tanárnő már hónapok óta ké­szült, minden régi és mai kollégá­jának saját kezűleg készített egy kedves figurát, s ajándékozott em­léklapot, amely a hitvallását tartal­mazza. Készült már rég óta, de a beszéde mégis csak előző éjjel készült el. A közel fél évszázadot összefoglaló beszédben minden­kiről és mindenkihez volt egy-két kedves szava. Elmondta példá­ul, hogy az iskola alapító igaz­gatója Husek Rezső, Rudi bá­csi és Margit néni, Varga Józsefné indították el a zeneta­Névjegy Klézli Erzsébet Szekszár- ____ dó n született 1946. feb­ruár 21-én, a Pécsi Tanárképző Fő­iskolán végzett ének-zene- történelem szakon. Hobyja a siófoki nyaraló és külföldi utazások. nári pálya felé. Szólt a közös él­ményekről, a tanítványok sikerei­ről, a személyes és a közösen elért eredményekről. Az ünnepség után Klézli Erzsé­bet egyszerre sírt és nevetett, fénymásolt, búcsúzkodott, majd e sorok írójának közben még zon­gorázott is egy keveset.- Hogyan került kapcsolatba a zenével?- Édesapám citerázott, édes­anyámnak meg nagy igénye volt arra, hogy zenét tanuljak.- Mire jó a zene?- Lelki gazdagodásra, sőt Ko­dály szerint a rendszeres kottaol­vasás még értelmileg is fejleszd a gyerekeket. A zeneiskola feladata az is, hogy koncertlátogató közös­séget neveljen.- Körülbelül hány gyereket ta­níthatott?- A zeneiskolában talán a leg­többet, mert az előképzősöket 20- 25 fős csoportban is tanítottam.- A szolfézs nem éppen népsze­rű tantárgy.- Igen, a zene nyelvtanának mondják, de azt is lehet élmény- szerűen tanítani. A főiskolán a szakdolgozatom témája is „A szemléltetés elvi kérdései és mód­jai a zenetanításban” volt. Annyi­ra jól sikerült, hogy nem is kellett ének módszertanból vizsgázni.- Ki a kedvenc zeneszerzője? Chopin. így is hívtak a főisko­lán.- Honnan veszi ezt a rengeteg energiát?- Talán velem született ősener­gia, de az is igaz, hogy kezdetben a szüleim, később a párom, Füredi Já­nos - akit későn talál­tam meg és hamar el­veszítettem - minden otthoni munka alól mentesített.- A zenetanításban mi számít sikernek?- A gyerekek ragyogó szeme, a zene öröme, és ha a tanítványok között akadnak akik szintén ezt a pályát választják. IHÁROSI IBOLYA Könyvtárak és könyvtárosok Szakma, elhivatottság és jövő A fennállásának 50. évfordulóját ünneplő Illyés Gyula Megyei Könyvtár két munkatársa hivatá­sáról, a minisztérium szakembe­re pedig a könyvtárak jövőjéről szól az alábbiakban. Hivatás, vargabetűvel Dr. lmreh Csanádné 1975 óta a könyvtár dolgozója:- Az olvasás, a könyvekhez való vonzódás kisgyer­mekkoromban kez­dődött. Mégsem könyvtárosnak ké­szültem, hatalmas volt a mozgásigé­nyem, el nem tudtam képzelni, hogy egy zárt helyiségben dolgozzak. Mezőgazdasági üzemmérnök let­tem, aztán 1975-ben mezőgazdasági szakreferensként kerültem a megyei könyvtárba. Később diplomát szerez­tem könyvtár szakon, majd 1985-ben a könyvtár történeti részlegéhez kerül­tem. Mint ebből is látszik, hamar meg­szoktam és nagyon megszerettem ezt a hivatást. Hogy mi benne a vonzó? Nincs két egyforma nap, állandóan fej­lődni, tanulni kell, a kíváncsiság, a tu­dásvágy kiapadhatatlan. Otthon is szép saját könyvgyűjteményünk van, de a könyvtár, az egészen más, semmihez sem hasonlítható, akár mind dolgozó, akár mint olvasó lép be oda az ember. A biztos jövő- Az információs technikai forrada­lom idején, a 90-es évek elején világ­szerte felvetődött a kérdés: szükség van-e, szükség lesz-e könyvtárakra a jövőben? - kezdte előadását dr. Skaliczki Judit, a Nemzeti Kulturális Dr. Skaliczki Judit Örökség Minisztériuma könyvtári osz­tályának vezetője.- Néhány évbe telt ugyan, de vilá­gossá vált: a könyvtárakat, s magát a könyvtáros szakmát semmi nem pótol­hatja. Az információ szerzésének olyan speciális és semmi máshoz nem hasonlítható módja és helyszíne a könyvtár, pontosabban a közvetítő könyvtáros, amely nem helyettesíthe­tő semmilyen géppel. A magyarorszá­gi helyzet a nyugatinál is jobb, mert nálunk a könyvtárak hálózatot alkot­nak, amely felbecsülhetetlen értékű információs bázis. A könyvtárak jövő­je tehát nem kérdéses, a jövő feladatai pedig már ma jól láthatók: esély- egyenlőséget kell teremteni, azaz mindegy, hogy hol, kis- vagy nagy tele­pülésen él valaki, ugyanolyan könnyen és ugyanolyan mennyiségű informáci­óhoz jusson. Szükség van a könyvtá­ros életpálya javítására is, mind a bére­zés, mind a társadalmi megbecsülés szempontjából, s nem feledkezve meg az oktatás színvonalának további eme­léséről sem. A kutató irodalmár Gacsályi József is több évtizede a me­gyei könyvtár munkatársa:- Szintén 1975-ben kerültem ide, s hat esztendőt leszámítva, amikor is a tolnai gimnázium­ban tanítottam, illet­ve szerkesztői fel­adatokat láttam el, itt dolgozom. Irodal­mi szaktájékoztató beosztásban dolgo­zom, ami azt jelenti, hogy az olvasó min­den irodalmi témá­val kapcsolatos kérdésével hozzám for­dulhat. Emellett kutatok és publikálok is ebben a témában, a napokban jelent meg Meditáció és beszélgetés című kö­tetem, amelyben már megjelent esszé- imet szedtem egy csokorba, venter m. Vivien túl van a műtéten Sikeresen megoperálták Hamburgban Csincsi Vivien egy­éves magyarkeszi kislányt, akinek májátültetésre volt szüksége. A donor az apa volt, mindketten egészségesen tértek haza. kum segített. A mű­tétekre július 4-én került sor. Attila má­jának huszon­öt százalékát Mint annak idején beszámoltunk róla: Vivi­en rendellenességgel született, a hiányzó epevezeték és epehólyag miatt károsodott a mája, így elkerülhetetlen volt a májátültetés, amelyet Magyarországon nem tudtak elvé­gezni. A műtét és kórházi ellátás költségeit a magyar társadalombiztosítás kifizette, az egyéb költségekre tamási Vöröskereszt gyűjtött, és az egyik kereskedelmi televíziós csatornán bemutatott film után is sok pénzt küldtek. Az így összejött kétmillió forintra szükség is volt a család négy hónapos kint tartózkodásához. Vivien és szülei május 5- én este indultak el Hamburgba, 6-án reggel nyolc órakor már a világ egyik legismertebb transzplantációs kórházában, az eppendorfi klinikán voltak. Akkor még nem tudták, ki lehet a donor, a vizsgálatok szerint végül az apa, Csincsi Attila bizonyult alkalmasabb­nak. A műtét sem Viviennek, sem Attilának nem volt kockázatmentes, akár mindkette­jük számára végzetes lehetett volna. Vivien jó állapotban érkezett, bár január óta folya­matosan tüdőgyulladása volt, és Hamburg­ban is vírusos betegségbe esett. Lokalizálni ugyan nem tudták, de a hatodik antibioti­adta Viviennek. A kislány ezt követő­en öt napig volt intenzív osztályon, de már a műtét napján fel akart ülni. A huszonhét éves apa számára a trom­bózis jelentett veszélyt: egy műszer három napig másodpercenként kont­rollálta érrendszerét. Vivient a műtét legyengítette egy kicsit, de folyamato­san javult az állapota. Az operáció után két hónappal jól érzi magát, ren­geteget eszik. Félévestől tizenegy hó­napos koráig nem gyarapodott, nem haladta meg az öt kilogrammot, most majdnem hét kilogramm. A szervei, lépe, mája még mindig nagyobb a normálisnál, az immunrendszere gyenge, de nem könnyű feladat szá­mára a gyógyulás. A gyógytornász szerint szépen fejlődik, ül, áll, bár iz­mai még erőtlenek. Jelenleg klinikai megfigyelés alatt áll, de jót jelent, hogy gyógyszeradagját hetek óta nem emelik. Viviennek egész életében vi­gyáznia kell, de élheti az egészsége­sen született kisgyermekek életét. Édesanyja úgy jellemzi: hihetetlen él­Vivien a donor édesapa, Attila kezében Újabb relikviák a múzeumban Fekete István Chicagóban élő fia a napokban meglátogatta F. Bodó Imre múzeumát, ahova nem érkezett üres kézzel. A híres író emlékét őrző agrár­mérnök megmutatta a napról napra gyarapodó magángyűjte­ményét ifjabb Fekete Istvánnak, aki nagy elismeréssel beszélt F. Bodó Imre tevékenységéről. Az Amerikai Egyesült Államokban élő hetvenéves férfi meleg sza­vakkal köszönte meg a város ön­kormányzatának azt, hogy a kertvárosi múzeumhoz vezető közt édesapjáról nevezték el. Az ötödik dombóvári látoga­tása alkalmával sem érkezett üres kézzel ifjabb Fekete István, ugyanis újabb relikviákat hozott ajándékba. F. Bodó Imre tulajdo­nába került néhány olyan levél, amit a természet- és hazaszere­tetéről egyaránt ismert írónak küldött néhány göllei barátja és égy dombóvári ismerőse. Hu, Kele, Csí és számos más - embe­ri tulajdonságokkal is felruhá­zott - állatfigura kitalálójának kártyacsomagjait és egy vadá­szati témájú elbeszélés kéziratát is megtekinthetik a jövőben a kertvárosi múzeumot felkereső érdeklődők. Az írói vénával ugyancsak megáldott vendég azután bemutatta két legújabb könyvét, melyek közül az egyik a „Keresztutak”, a másik pedig az „ítéletidő” címet viseli. Öröm­mel számolt be arról is, hogy eredményes tárgyalásokat foly­tatott Budapesten egy olyan rajz­filmstúdióval, amely hamarosan újabb epizódokkal folytatja a so­kak által kedvelt kisróka, Vük történetét. -gr­* « / ni akarás, erő van benne. És természetesen látszik rajta, örül az egészségnek, amiben korábban nem lehetett része. t. f.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents