Tolnai Népújság, 2002. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)
2002-09-28 / 227. szám
2002. Szeptember 28., szombat 9. OLDAL Tolnai Népújság Hétvégi Magazin Székely dalosok eredménye A Vass Lajos Országos Népzenei Verseny az egyik legrangosabb megmérettetése a magyar nyelvterület népzenei és énekes csoportjainak, szólistáinak. A zsűri tagjai megyei, területi döntőkön hallgatják meg az indulókat határon innen és túl. Kiválasztják és országos bemutatón a legszélesebb rétegeket ismertetik meg a legjobbakkal. Ebbe a kategóriába került a bonyhádi Székely Kör Kórusa. A bonyhádi Székely Kör Kórusának teljesítményét Mezőtúron, megyei versenyen „Kiváló Arany” minősítéssel jutalmazta a Vass Lajos Országos Népzenei Verseny zsűrije, így ott lehetnek az október 5-én Várpalotán megrendezésre kerülő területi döntőn. Bíró Sándorné, a kör vezetője többek között a sok hónapos felkészülésnek, a kórustagok lelkesedésének, odaadásának és művészeti vezetőjük, Szabóné Gáncs Tünde tudásának tulajdonítja a ritka eredményt.- Nyári szünetet sem hagytunk maguknak. Tudtuk, hogy a szöveg, a dallam beépüléséhez időre van szükség. A kiírást és a népes mezőnyt ismerve láttuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk. Már a műsorválasztásnál arra törekedtünk, hogy a legszebb, a leghangulatosabb, a legautentikusabb dalainkat találjuk meg. Az előadásmód kidolgozásánál, ami rengeteg energiát kívánt, igyekeztünk figyelni az egységes hangzásra, az eredetiségre. Nem is maradt el az eredmény. A zsűri két órás értékelést tartott a csoportok vezetőinek, s többször példaként állítottak minket a többiek elé. Sikert értünk el dalainkkal, azok hiteles előadásmódjával, ruháinkkal. Nem sok idő maradt a további felkészülésre. Október 5-én újra a nagynevű szakemberekből álló zsűri előtt mutatkozunk be, s reméljük, akkor is hasonló értékelést kapunk és ott lehetünk majd a magyarok lakta területek legjobbjai között. -PÁMit ér az ember, ha vidéki? Ha a negyvenes években a Tolna megye közepén fekvő Miszlán azt mondják, hogy az ezredfordulón legfeljebb harmadannyian lakják a falut, ha a megye észak-nyugati csücskében, Értényben, hogy szinte alig tartanak tejelő marhát, Nagyszékelyben módos sváb házak roskadoznak majd, az agrár-munkanélküliségből a leszázalékolás a kivezető út, a kisfalvakat pedig csaknem fele részt nyugdíjasok lakják, aligha vették volna komolyan. A falvak helyzete attól halálosan komoly, hogy bevallottan jóléti programokra vannak szorulva. Az öregek maradnak Tolna megye manapság már perifériának számító közepén, a nem főútvonal mellett fekvő kistérségekben, zsákutcás megyehatárokon tucatnyi olyan nagy múltú falu van, ahol csak azok maradnak, akik nem tudnak elköltözni, mert szegények ahhoz, hogy prosperálóbb térségben telepedjenek le, és, akik nem akarnak, mert annyira kötődnek falujukhoz, hogy nem tudják másutt elképzelni életüket. Előbbiek közt inkább vannak fiatalok, családosok, nagycsaládosok, utóbbiak javarészt idős emberek, akik ott születtek, és ott is akarnak meghalni. Másik tucat falu jobb helyzetben van, de kevés kivételtől eltekintve szinte mindegyik felett ott van az öregedő és csökkenő népesség, az elszegényedő családok, az elvándorlás réme. így születnek a nem lakott százéves parasztházak. Először a homokkal és mésszel kevert stukkók potyognak, majd egy-két tetőléc korhad el, végül a mestergerenda roppan meg. Lebontják hatóságilag, esetleg megveszi egy német nyugdíjas, és újjáépíti, vinklibe igazítva a régi szemmértéket. A pusztulás feletti borongáson szinte mindenki átesik, aki látja ezeket a falvakat. Látja a régi paraszti világban felnőtt kérges kezű öregeket, akik annyira becsülik a megszerzett holmit, hogy ma is egy öltözet ünnepi ruhát tartanak, amit templomba, esküvőre vesznek fel. A morzsákat összeszedik a tányéron, összehajtogatva elrakják a papírból készült lisztes zacskókat, hogy jövőre babot, mákot tegyenek bele, és nyugtalanok, ha azt hallják, rossz lesz a búzatermés. Nekik érték az, ami a harminc évvel fiatalabbaknak említésre sem érdemes, filléres vacak. Mári néni, Vili bácsi süldőlány, vagy siheder korában kapott először új csizmát, addig a megörököltét hordta, az új viszont hosszú évekig jó volt. Se a szüleik, se ők nem akartak többet, mint, amire nekik a jóléthez szükségük volt. Esetleg státus szimbólumnak még egy lovat, lőcsös kocsi helyett speditert. Az ő világuk már végérvényesen a múlté. Kis nyugdíjukból szépen kijönnek, még adni is tudnak néha a messzi unokának. Egyik gyerekük csak ritkán ér rá látogatni, a másik ugyancsak messze van, és drága az utazás. A házról már régen végrendelkeztek, a temetésre, sírkőre félre van téve. Úgy gondolják, hogy életük munkája komoly érték. Pedig csupán kis segítség lehet az utódoknak, ha a fővárosban, vagy másutt neki akarnak rugaszkodni az önálló életnek. Azt persze ők is tudják, hogy a fiatalok közül senki nem jön vissza, és biztosan azt is, hogy miért nem. Látják azt az óriási különbséget, amit a szabad tőkemozgás révén a technokrata világ rávert a falura. Látják, hogy mindent onnan diktálnak. OÍt mondják meg az árat, és onnan jön az áru. Az egyszerű falusi kerti termés a piacon elveszik a hibrid, génkezelt gyü- mölcs/zöldség tengerében. Az alföldi, görög, dél-afrikai termés olcsóbban jön a fővárosi nagybaniról, mint a szomszéd faluból, és a kínai bab is jobban megéri a nagykereskedőnek. Vili bácsi és Mári néni évszázados tapasztalatokat és szokásokat őrző világszemléletének elmúlása, és a falut is maga alá hajtó, marketingszemlélet csak tünete annak a hihetetlen leértékelődésnek, ami az utóbbi évtizedekben végbement, és az utóbbi néhány évben vált világossá. Az öregek tudják, hogy valamikor a család húsz holdas - középparaszti, később ku- lák - birtoka elegendő volt arra, hogy a négy-öt-hat gyermeket szüleik tisztességben felneveljék, tanítassák és kistafírungolják. A háznál, a faluban szinte miden elkészült, amire szükség volt a megélhetéshez. A falu határa több száz családot eltartott. Ma ekkora birtok arra elég, hogy ráfizessen a termelő, és szinte minden áru a szabad világpiacokról származik. Ugyanekkora teljesítményhez az azóta lényegesen feljavított termésátlagok mellett is legalább száz hektár kell, és olyan gazdaság, ami egyre inkább nélkülözni képes az élő munkaerőt. Ez azt is jelenti, hogy ennyivel kevesebb családot tud eltartani a föld. Képtelen helyzet: a túltermelés által lenyomott árak leépülésre kényszerítették a téesze- ket és a háztáji gazdaságokat, falun is uniós marhahúst, UHT-tejet fogyaszthatnak. Az egyszerű paraszti gazdaságban termelt tejre, húsra, terményre nincs szükség. Nem valószínű, hogy ma bárki is válaszolni tud arra a kérdésre, mihez kezdhet magával a falun élők többsége. Lehetnek alkalmazottak a kevés iparosított nagygazdaságnál, amelyeknek még a minimálbéren tartott munkaerő is drága, így a lehető legkisebb foglalkoztatás az érdekük. Dolgozhatnak közeli-távoli nagyvállalatoknál, ami ugyancsak esetleges: állásuk például a számítógépes játékok iránti világpiaci kereslettől függ. És maradhatnak otthon: segély, kiskert, napszám, közmunka. A jövőt sejteti, hogy már ma is tucatnyi felzárkóztató, fejlesztési, kiegyenlítő, és sorolhatnánk milyen, lemaradást felszámoló programot hirdetnek ország- és Európa-szerte. A programok mindig az elosztást végzők jóindulatán és belátásán múlnak: mennyi pénzt adnak oda a tőkepiacok hasznából a versenyveszteseknek. TÓTH FERENC A zárak egyre ritkábban nyílnak anár úrnak tisztelettel jelentem, az osztály létszáma... A korán kopaszodó, mindig elegáns Z. tanár úr könnyedén fellépett a katedrára, s az osztálynaplót lazán az asztalra dobta. 1961 szeptemberét írtuk a füzeteinkbe dátumként, a szekszárdi Garay gimnázium I. c. osztályában. Z. tanár úr az ősközösségi társadalom rejtelmeit kezdte ecsetelni. Tombolt a vénasszonyok nyara, a kora délutáni nap sugarai ott bujkáltak az ablakokat övező vadszőlő levelei között, csalogatták kifelé a fülledt levegőjű tanteremből a már fáradt, éhes kamaszokat: a környező falvakból beszabadult parasztfiúkat, a szekszárdi orvos- és ügyvédcsemetéket, a copfos falusi lányokat és a kisasszonynak készülő bakfisokat. Valahonnan messziről előbb halk, aztán egyre erősödő motorzúgás vagy inkább berregés hallatszott. Annyit már az én falusi neszekhez szokott fülem is tudott, hogy ez nem busz, nem traktor, nem teherautó. Hát akkor mi? Hirtelen, ahogy kinéztem a nyitott ablakon, a tiszta szeptemberi égen feltűnt egy igazi, valóságos, dupla szárnyú repülőgép. Az első, amit addigi, 14 évnyi életem során viszonylag közelről láttam. Alacsonyan szállt, jól kirajzolódott a pilóta meg az utas sziluettje a kabin nélküli törzs fölött. A gép lassan elhúzott a gimnázium mellett, majd visszatért és a hátsó ülésről röplapok szállingóztak lefelé. Maga volt a csoda. A határtalan, szabad kékségből egy szempillantás alatt zuhantam vissza az osztályba: a tanár úr nem tudta elviselni a váratlan konkurenciát, ami elvonta a figyelmemet, s felszólított felelni. Az emberré válás folyamatát kellett volna ecsetelnem, a gyűjtögető életmódot, meg a munka szerepét, a szerszámkészítést. Kínkeservesen makogtam valamit, aztán megszégyeniilten leülhettem. Mire utoljára elhúzott a fejünk felett a csodálatos masina, megkaptam életem első gimnáziumi jegyét, egy kettest. Az őcsényi repülőnapra hívtak a leszórt röpcédulák, amelyeket a tanítás után az utcáról meg a sétakertből felkapkodtunk. Az őcsényi repülőnapra hívtak a reklámcédulák, meg az újsághirdetések nem rég, majdnem pontosan negyvenegy évvel később. Kora reggeltől sütött a nap, egymás után szálltak le a kisebb-na- gyobb gépek az őcsényi repülőtéren. Tizenegy óra tájban végre megjött az öreg Po-2-es is, amire vártam. Lassan, szinte méltóságteljesen ereszkedett le, nem a kora miatt volt lassú, hanem mert a leszálló sebessége mindössze 65 kilométer óránként. Napjainkra valóságos sztár, ritkaság, igazi „old timer" lett a fa szerkezetű, vászon borítású masina. A típust közel háromnegyed évszázada, 1928-ban tervezte egy Polikarpov nevű szovjet mérnök. Állítólag egy balalajkaüzemet állítottak át repülőgépgyártásra, ott készült a Po-2-es. Sok mindenre használták, annak ellenére, hogy a második világháború idején már elavultnak számított. Volt kiképzőgép, sebesültszállító, éjszakai bombázó, futárgép. Megmosolyogtató, de akár a „lopakodó” elődjének is mondhatjuk: éjszaka közelítette meg az ellenséges vonalakat, aztán leállított motorral a célterület fölé vitorlázott, majd a kis méretű bombákat kézzel kioldották a pilóták, vagy többnyire a pilóta lányok, s amilyen gyorsan csak tudtak, elhúztak hazafelé. Az akkor már radarral felszerelt éjszakai vadászok is nehezen vették észre, hiszen a vászon és a fa nem nagyon verte vissza a radarhullámokat. Nos, a Polikarpov odagördül az indulási helyhez, egy kis átvizsgálás, szerviz után Talabos Gábor a bajusza alól mosolyogva int a piló- 'taülésből, hogy gyerünk, szálljak be mögé. Cétra, lépcső nincs, a szárnyra kell fellépni, oda, ahol deszkával erősítették meg a vászonborítást. A lábamat jó magasra emelve becsú- szok a hátsó ülésre, rámcsatolják az egyszerűen zseniális megoldású, pehelykönnyű biztonsági övét, fejembe húzom a bőrből készült igazi, korabeli pilótasapkát, lábam között a botkormány, előttem, ha jól számolom, mindössze nyolc műszer. Legszívesebben odaszólnék Talabos Gábornak, had vezessek egy kicsit, olyan barátságos, hogy ne mondjam „emberközeli” az egész gép. Amúgy tisztességes mértékű tériszonyom egy pillanat alatt szertefoszlik, ha kellene, akár a szárnyakon is sétálnék. De most'nem sétálunk, hanem repülünk. A motor egyenletesen dolgozik, a légcsavar, meg a sebesség tisztességes szelet gerjeszt, lobog előttem a pilóta inge, ha kihajolok a kis plexi mögül, arcomba vág a friss levegő. Lassan elmaradnak az őcsényi háztetők, feltűnik Szekszárd. Tájékozódási pontokat keres a szemem. Piros-fehérre festett adótornyok a dombokon, a gabonasiló masszív tömbje, és a legújabb igazodási hely, a szinte szűz zöld mezőben lapuló, négyzet alakú Tesco. Távolabb a belváros jellegzetes épületei. A Béla téri templom, a megyeháza, a városháza, a panelek. És ott a gimnázium két emeletes, tekintélyt sugárzó masszív tömbje. Szombat lévén, most biztosan üres. Nem úgy, mint negyvenegy esztendővel ezelőtt, amikor a történelem- órán számot kellett volna adnom az emberré válásról. Egyébként az érettségire sikerült elfelejtenem azt az ominózus gyenge indulást. Nem a saját erőmből, hanem mert segített néhány nagyszerű ember, akik a tanáraim lettek. Innen föntről, messziről olyan kicsinek, távolinak látszik az egész gimnázium. A repülés, a szabadon szárnyalás élménye, a jó öreg masina, meg Talabos Gábor derűs mosolya viszont egy életre megmarad az emlékezetemben. Gyuricza Mihály Emlékek szárnyán, Po-2-vel Bikavér, mint nagyköveti emlék Egyszer régen szekszárdi bort kapott ajándékba. Ez Bikavér keltette fel érdeklődését Tolna megye székhelye iránt. Dr. Jürgen Bierbaum, Ausztria magyarországi nagykövete a hét elején az Osztrák Kulturális Napok keretében járt Szekszárdon.- Miután a zene is közel áll hozzám - csellón játszom -, jól ismerem Schubert Pisztrángötös című művét - mondta dr. Jürgen Bierbaum. - Ezen opus megkomponálására a fáma szerint a szekszárdi kadarka inspirálta a nagy művészt. Ez a történet is felcsigázta az érdeklődésemet Szekszárd iránt.-Azon programjában fontos szerepet kap a Deutsche Bühne meglátogatása, ami érthető hiszen a német nyelvi kultúra fontos közvetítője.- Nos, számomra Magyarország nem ugyanolyan ország, mint a többi. Hanem egy olyan szomszédos állam, melyhez mi osztrákok, történelmi okok miatt is sok szállal kötődünk. A kapcsolatokat kiváltképp élénkíti az, hogy Tolna megyében, Szekszárdon aktív német kisebbség él és dolgozik. Tudom, hogy az itteni németség inkább Németország felé orientálódik, mintsem Ausztria felé. Ez bizonyos okokból érthető. Viszont a magyarországi németek államjogi szempontból jórészt ugyanolyan pozíciókat tudhattak magukénak, mint az osztrákok. Sajnos, a XX. század komoly töréseket hozott. De a rendszerváltás óta Magyarország ismét a fellendülés szakaszát éli meg, s ugyanez vonatkozik a kisebbségekhez való viszonyára. A Deutsche Bühne ebben a minőségében az egyetlen ilyen kulturális intézmény egész Magyar- országon. A színházat a magyarországi németekkel való kapcsolat tartás fontos helyszínének tartom. Ezért érdeklődöm iránta ilyen intenzíven._________ __________-száDr . Jürgen Bierbaum t A
