Tolnai Népújság, 2002. augusztus (13. évfolyam, 178.-203. szám)
2002-08-24 / 197. szám
I 2002. Augusztus 24., szombat DUNA 11. OLDAL ÁRVÍZ 2 0 0 2 Nem támad hiába- Ezt megúsztuk, - mondja a bátai asszony - de nem sokon múlt. A víz még pénteken is magasabban áll, mint a Bercsényi utcai házak küszöbe, de már tudjuk, sejtjük, reméljük, hogy vége. Vészmadárnak titulálják, aki arról beszél, hogy a Duna felső folyásánál ismét emelkedik a vízszint. Nem akarunk tudni róla. Ha majd ideér megfogjuk. Ha kell, hordjuk a homokzsákot, markolót bömböltetünk az éjszakában, fáklyával jelöljük a szűk utat, hogy ne essünk el egymás lábában. Tesszük, amit ilyenkor tenni kell. , óra. Némi vita alakul ki arról, hogy vajon miért kell a homokzsákokat elvágólag rakni. Azért hogy jól kössenek, vagy csak a tévések kedvéért? Egy szekszárdi önkéntes segítő azt rója a polgár- mester szemére, hogy a feljebb fekvő utcákból miért nem jön a segítség. Huszonéves nő, hátán a Augusztus húszadika. Pirosbetűs ünnep. Tisztavatás a Kossuth téren. Ünnepi hírek az árvízi jelentések árnyékában. Gemenc, árvízkapu. Udvarias, de határozott rendőr fordít vissza. Gyalog sem mehet be senki. Dombori, gátőrház. - Itt nem lesz rekord - mondják a szolgálatban lévők, akiket Fejér megyéből vezényeltek át. A kompátkelő épülete vízben áll. Motorcsónak szeli a Dunát. Az utasok ámuldoznak: nem látták még ekkorának a vén folyót. Bogyiszló, üdülősor. A házak derékig vízben, csónakok a parton.- Hány épület lehet víz alatt? - kérdezem naivan.- Inkább azt kérdezze, hány nincs! Talán ha kettő. Lang Imre a szerencsésebbek közül való. Az ő nyaralóját csak harminc centi magasan ostromolja a víz. Délután négy óra. - Talán már túl vagyunk a tetőzésen - reménykedik a férfi, aki felajánlja, hogy motorcsónakkal visz minket oda, ahová békeidőben száraz lábbal járnak. Először a Duna felől szemléljük meg a sort. Az egyik ház ablakán folyik be a víz, a másik földszinti része teljesen elmerült. Van, aki az emeleti teraszon őrzi a házat, mintha segíteni akarna a nehéz órákban. Megérkezünk Lang úr üdülőjéhez. A ház előtt 47 lépcső vezet le a Dunához - mondja a gazda, hogy elképzelhessük az idilli képet. Bent vagyunk az udvaron, a grillsütő térdig vízben csodálkozik ránk. Házigazdánk kiugrik a csónakból vízhatlan overálban, és a saját udvarán áthúzza a csónakot egész a kapuig. Közben belátunk a hátsó kamrába: természetesen áll a víz. Átsiklunk a kapun, ahol egyébként kocsival szokás közlekedni és kiérünk a Bogyiszlóirév utcába. Akár Velencében, azzal a különbséggel, hogy itt a kerítéseknek csak. a teteje látszik. Akkor döbbenünk meg igazán, amikor megpillantunk egy földszintes házat: épp csak a teteje kandikál kifelé. Amikor a partra érünk, aggódó tekintetektől búcsúzunk. Az emberek mindazonáltal nyugodtak: nem a lakóházuk úszik el éppen. Báta. A mezőőr már azon is csodálkozik, hogy a rendőröket „kicseleztük”. Elvileg be sem juthattunk volna a faluba. De itt vagyunk. A szeszgyári depónál. Itt töltik a homokzsákokat. Nekiered az eső. A férfiak némelyike továbbra is ing nélkül rohangál. Két Mi jöhet még? Csónakkal a bogyiszlói üdülősoron fiatal srác pecázik a megáradt folyóban, csekélyke eredménnyel. Hatalmas markolók és teherautók uralják a terecskét. Minden mozgásban van. A főutcáról is tisztán látszik, hogy a kertekben ott a Duna. A polgármester, Vöő József sorolja a segítőket, szakmai irányítókat. Még Szolnokról is vannak itt: kutyás mentők. Igaz, kutyák nélkül. Merthogy ők nemcsak az eltűntek felkutatásában jeleskednek. Homokzsákolásban is kiválók. Sőt, ha felveszik a búvárruhát, a víz alatt is pont oda teszik a zsákot, ahová kell. A Bercsényi utcából öt családot ki kellett költöztetni. Hogy mindenki jól értse, a veszélyeztetett házakra berajzolták, meddig érhet a víz, ha bejönnek a jóslatok. Blaskó István, a vízügy műszaki irányítója arra kéri a polgár- mestert, nyugtassa meg az embereket.- Az a baj, ha egy kis vizet látnak, rögtön pánikba esnek - magyarázza a szakember. Este nyolc zsákkal: én sem ebben az utcában lakom, mégis itt vagyok - mondja válaszként. Azt is a polgármester szemére vetik, hogy kapóra jön neki az árvíz, mert a riporterek előtt „páváskodva” kampányolhat a választásokra. Vöő József csak Ki a legény a gáton? áll és néz: nem is indulok a következő választáson - mondja. Az önkéntes később hozzám lép: bocs, kikattantam. Két napja nem aludtam. Nem egészen úgy gondoltam. A víz már csak egy centimétert Egy végkimerülés határán lévő szarvastehént már nem zavarják a kíváncsiskodók emelkedik kétóránként. Közel a tetőzés, de messze még a vége. Egész este hordják a homokzsákot. A civil lakosság nagy részt azért nyugovóra tér. Éjjel 11 órakor azonban riadót fújnak. Szivárog a víz több helyen is. Be kellett rendelni a pihenő gépkezelőket. Csak ezen az éjszakán legyenek túl... Reggelre kicsit nyugodtabb a part. Aki teheti, lepihen, de a mag marad. Csütörtök reggel még százhat- vanan dolgoztak a gáton, este már csak a figyelőszolgálat dolgozik a legveszélyesebb pontokon. Az utcát immár három zsáksor védi. Vöröséknél szivattyúzni kell a vizet. Konyha, szoba kipakolva, csak a legszükségesebb bútorokat hagyták a helyén.- Tudja, éltem én Belgiumban is, de itt jobban érzem magam - mondja Vörösné. Kertjében tucatnyi fajta virág. Nagy részük most víz alatt.- Eszünkbe sem jutott, hogy elköltözzünk innen. Most mondja meg, hol nagyobb a veszély! A pesti körúton vagy itt? Itt nem pöfög senki az orrunk alá... Ellenben meglátogatnak minket az erdő madarai. Csodálatos itt. Tarján András 69 éves. Miután az 56-os jeges ár elvitte a házukat, a Bercsényi utcába költözött. Egyedül él. A szalmazsákot hátra, a fészerbe vitte, jó magasra rakta, el ne ázzon. Örül, hogy csak a kertjében áll a víz. Könnyezve búcsúzik, amikor szerencsét kívánunk neki.- Ez az utca a senki földje - mondja egy asszonyság. Itt se út, se semmi nincsen. Mintha nem is a faluhoz tartozna. Eddig csak ennyi futotta. Mint a mostohagyereknek: jár, jár, de nem jut.- Az árterületen fekvő Bercsényi utcát csak zsákokkal lehet védeni - mondja a polgármester.- A legjobb lenne, ha az ott lakók feljebb költöznének, bár tudom, hogy nehezen válnának meg házaiktól. Megszokták, szeretik a vizet. Még egy pár napig, hétig szólnak a hírek az árvízről. Aztán visszatérnek a politikai balhék a címlapokra. Aki átélte, néha remegve, néha a fájdalomtól, néha a meghatottságtól könnyezve arra gondol, miért van az, hogy csak a bajban vagyunk ilyen nagyok? Vitázva, veszekedve, de visz- szük a homokzsákokat. Sietünk, de türelmesen ácsorgunk autónkban Pörbölynél és Bajánál amíg átterelik a menekülő állatokat. Szívünk szerint mind megmentettük volna. Sajnáljuk, hogy nem lehet. Ha egy csöppnyit átviszünk a szolidaritásból a fapados holnapokba, már nem támadt a Duna hiába. HANQYÁL JÁNOS A környék egyetlen magaslata a pórbölyi erdészházhoz vezető betonút, ide szorított ki mintegy háromszáz vadat az árvíz A fiatal szarvasborjak merészkednek először legközelebb az 55-ös úthoz FOTÓ: GOTTVALD KÁROLY » k V I » t
