Tolnai Népújság, 2001. december (12. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-24 / 299. szám

2001. december 24., hétfő V ifffáj* Af^Z Karácsony Dr. Sztaricskai Tibornak családi gyökerein keresztül a szülőföldje adja az erőt A VILÁGJÁRÓ ATOMFIZIKUS ÉS A KARÁCSONYI KOLBÁSZOS KÁPOSZTALEVES Hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis egy atomfizikus a Csabai kol­bászfesztivál szárazkolbász-készítő versenyének zsűrijébe? Többen tet­ték fel ezt a kérdést az október végi rendezvényen. Voltak, akik letudták a dolgot azzal, hogy biztosan dr. Sztaricskai Tibor vizsgálja: atombiztos- e a termék. Akik viszont ismerték, ismerik családját, tudták, hogy anyai nagyapjától — Hrabovszky Jánost hajdanán Békéscsaba első öt hentese között tartották számon — örökölhette a jó kolbász elkészítésének re­ceptjét, illetve rajongását, vonzódását a „Csabaihoz". Családjában nem létezhet karácsonyeste frissen füstölt kolbásszal dúsított káposztaleves nélkül. Az ENSZ bécsi Nemzetközi Atom­energia Ügynökségének szakértője­ként dr. Sztaricskai Tibor, a Debrece­ni Egyetem Kísérleti Fizikai Intézeté­nek egyetemi docense Európa szá­mos országa mellett bejárta a világot, Bolíviától Irakig, Észak-Koreától Ku­báig, Thaiföldtől Nigériáig. Húsz éven át évente egy hónapig végzett közös kutatatómunkát abban a szov- jetunióbeli, obnyinszki kutatóinté­zetben, ahol az atombombán Lei- punszkij, a hidrogénbombán pedig Szaharov dolgozott. (A neutronbom­ba kifejlesztésének amerikai bejelen­tése után két évig sem őt, sem más külföldit nem engedtek be a kutató- intézetbe.) Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen, földrészek között „ingázó vi­lágpolgár” itthoni gyökerei lazulnak. Hogy mennyire nincs így, bizonyítja az is: Sztaricskai Tibor szabadidejé­ben családfáját kutatja és rögzíti írás­ban Sztary-Sztory címen. — Annak, hogy az ember hová és milyen családba születik, általában egy életen át meghatározó szerepe lehet — vallja az egyetemi oktató, ku­tató. — A mai rohanó világunkban, amikor a családtagok nem csak egy- egy településen, országon belül, de a földrészek között is szétszóródnak, az embernek a családjából hozott vi­selkedése, gondolkodása, ízlése so­kat változhat. Ugyanakkor alapvető marad az, amit elődeitől tudatosan vagy nem tudatosan átvett. Régen a nagycsaládoknál, ahol a családtagok egy adott helyen, házban éltek, az újabb, felnövekvő nemzedék együtt élt az előző nemzedékekkel. Életü­ket, példájukat maguk előtt látva ala­kult ki bennük a család hagyománya­inak szeretete, ismereteiknek, gon­dolkodásmódjuknak, szakmájuknak a továbbvitele. Dédapám és nagy­apám a XIX. században még vándor­ló kékfestő mesterlegényként járta be a mesterségbeli tudás csiszolása vé­gett a Monarchia területét, édesapám már Németországban és Svájcban ta­nult, dolgozott. En az itthon és Euró­pában szerzett ismereteimet adtam tovább más kontinenseken, fiam pe­dig Japánban fejezte be a tanulmá­nyait. Elődeinkhez hasonlóan, a csa­ládi összetartozás, a csabai eredet és annak ápolása számunkra — a XX. század végére jellemző elidegenedés ellenére is - meghatározó maradt. Évente megrendezett családi találko­zóinkon a negyed-ötöd unokatestvé­rek is örülnek egymásnak. Egy kap­csolat ugyanis csak akkor létezik, ha ápolják is. Sztaricskai Tibor jelenleg mintegy 300 nevet tartalmazó leszármazotti listával rendelkezik, ezt a Szlovák Genealógiai Társaság, valamint szar­vasi és békéscsabai evangélikus le­véltárosok segítségével gyűjtötte össze. Mint mondja: a család leszár­mazottai több kontinensen szóród­tak szét, vannak már közöttük az USA-ban, Venezuelában, Svájcban, Németországban, de például Szíriá­ban élők is. Az alapjában evangéli­kus család legfrissebb hajtásai között így muzulmánok, sőt buddhisták is előfordulnak. — Apai ágon a kékfestő mestersé­get művelték őseim — mondja a fizi­kus. — Édesapám a legnagyobb kéz­műves elismerések egyikét, az ezüst­koszorút 1937-ben kapta meg a BNV nagy aranyérme mellé. Bódy Irén, a honi kékfestő szakma köztársasági kereszttel nemrégiben kitüntetett iparművésze is nála kezdte a szakma tanulását az 1960-as évek közepén. Domonkos Ottó néprajztudós — a kékfestésről szóló kitűnő és nagyon szép könyvek szerzője — Magyaror­szág egyik legjobb mesterének ne­vezte édesapámat az idei budapesti, a néhai Goldberger gyárban rende­zett kékfestő kiállításon. A világjáró kutató kitér arra: sze­rinte az ételek is azon dolgok közé tartoznak, melyek az embert hely­hez, családhoz kötik. Gyermekkorá­ban karácsony este a káposztaleves — frissen füstölt kolbásszal — után hagyományosan a mákos kukorica következett. A karácsonyi ünnepek előtt mostanában is mindig készíte­nek nagyapja szerinti recept alapján füstölt kolbászt, miután az ezzel dú­sított káposztaleves nem hiányozhat az ünnepi asztalról. A mákos kukori­ca azonban mára már „lemor­zsolódott" a menüből. — A káposztalevest egyébként az akkor még Oxfordban tanuló fiam is külön, előre kérte karácsony estére az év végi szünetre való hazatérte előtt — ecseteli. Emlékezetes karácso­nyai közül az 1956-os szentestét idé­zi fel Sztaricskai Tibor: — Otthonunkban már állt a festő­botokra erősített, fenyőágakból ösz- szetákolt karácsonyfa. A fán olyan szaloncukrok lógtak, melyeket édes­apám az unokatestvérétől, az Oszadszky cukrászéktól tanult mód­szer szerint készített. A cukrot régi, többéves szaloncukor- és más, olló­val felvagdosott szélű papírokba cso­magoltuk. A fán és körülötte saját ön- tésű gyertyák voltak, de nem csak a hangulat aláfestésére, hanem az elektromosáram-szolgáltatás szüne­tei okán is. A kijárási tilalom miatt az evangélikus kistemplomban az esti istentisztelet a szokottnál korábban kezdődött. A templom színültig töm­ve volt emberekkel, mindenki várta az istentiszteletet, a lelket melengető prédikációt. A lel­kűnkhöz szóló, szép- szavú Kincses Guszti bácsi a napi politikai helyzet említése nél­kül is megnyugtatta a híveket, és erőt adott nekik az akkor teljesen kilátástalan­nak tűnő jövő elvise­léséhez. Kincses Gusztáv prédikációja után az emberek - a mindig várva-várt „Csendes éj” meg­hallgatásakor — már hittek abban, hogy a téren többé nem lő­nek tankok. Sztaricskai Tibor szűkebb szakterüle­te, a neutronfizika és a nukleáris mérés- technika, számos fej­lesztés, találmány kötődik a nevéhez.- A kísérleti gyorsneutron-fizikai kutatások és az azzal kapcsolatos mérés- technikai fejlesztések mellett ipari és más vonalakon egyedi mérőberende­zés fejlesztéseim is voltak. A kutató csapágyzaj-analizátorait a Volkswagen gépkocsikhoz szállított csapágyak minősítésére, neutronszó­rás elvén működő bitumentartalom- mérő készülékét az útépítőiparban használták. A napfolt-területmérő ké­szülékeinek egyike Gyulára, a Napfi­zikai Obszervatórium megfigyelőál­lomására került. Több neutrongene­rátort is épített. Az általa kifejlesztett nukleáris mérőeszközök Dél-Ameri- kától kezdve néhány afrikai országba és Ázsiába is eljutottak. Legújabban nemzetközi együtt­működés keretében a genfi CERN- ben folyó részecskefizikai kísérletek­ben vesz részt. A Paksi Atomerőmű működésének kezdete óta évente vizsgálatokat folytat az erőmű min­den reaktorblokkján. Aztán viszont jöhet kikapcsoló­dásként a kolbászkészítés, és ez alól munkahelye sem mentesül. A Kísér­leti Fizikai Intézetben készített Sztaricskai-kolbász kollégái szerint mindig atombiztosan ízletes, csak egy baja van, sosem elég. Készítőjé­nek tehát állandóan oda kell figyel­nie, hogy a karácsonyi családi ká­posztalevesbe szánt mennyiség meg­maradjon. Nyemcsok László ti— A Sztaricskai kékfestő műhely emlékeit, szakmai sikereit az idei nagynyárádi országos kékfestő feszti­válon mutatták be. Az ott készült képen dr. Sztaricskai Tibor (jobbra) és a tiszakécskei Kovács Miklós, a népművészet mestere — aki a szentendrei skanzen kékfestő műhelyének üzemeltetője, Magyarország egyik legismertebb kékfestő mestere — látható Névjegy Született: Békéscsabán, 1943-ban Munkahelye: Azóta, hogy a Debreceni Kossuth Lajos Tudományetemen 1966-ban fizikusként végzett, az egyetem Kísérle­ti Fizikai Intézetében oktatóként dolgozik, jelenleg habilitált egyete­mi docensként Családja: felesége, Irén, építész, fia, Tibor (30 éves), a magyaror­szágit követő több évi külföldön tanulás után egy nagy nemzetközi cég tanácsadója. Leánya, Tímea (28), többek között okleveles köz­gazda, és szintén egy nemzetközi tanácsadó cégnél dolgozik. Mind­két gyermeke több nyelven beszél Hobbija: családja történetének kutatása, csabai kolbász A legszebb karácsony az volt, ami­kor még mindenki eljött. Mindkét szülő, nagymama, nagypapa, nagyné­nik, nagybácsik, unokatestvérek. Ná­lunk a családban egyébként is mindig a gyerek volt az első, a legfontosabb, ezért valahogy úgy éreztük, az ünne­pek is értünk vannak. Nekünk díszí­tették a fenyőfát — sokáig, titokban, valaki elvitt szánkózni, és mire haza­értünk, addigra az angyal meghozta. Gyertyafény, csillogó-villogó üvegfi­gurák; néha felborult a fa, és össze kellett seperni a ripityára tört díszeket. Amikor először történt ilyen tragédia, majdnem sírva fakadtam, később in­kább mulatságosnak találtuk a dolgot. Bár sose jött volna el az az idő, amikor a szúrós fenyőgallyakra már magam akaszthattam fel az üveggömböket és a szaloncukrot. Persze, aki kötözgette, meg is dézsmálhatta, nekem a zselés volt a kedvencem. Annyi titok, izgalom övezte a kará­csonyt! Elképzelni sem tudtuk mi, gyerekek, hogy vajon honnan kerül elő hirtelen az a sok meglepetés, ajándék gyönyörű csomagolásban. Játék, könyv, pulóver, amire régen S amíg mindenki ott volt a kará­csonyfa körül, mindenki, akiket a legjobban szerettünk, olyan végtelen nyugalomban, biztonságban éreztük magunkat. Azt hittük, reméltük, hogy ez örökre így marad. A gyereket az évek múlása döbbenti rá óriási té­vedésére. Sajnos előfordult, hogy a vágytunk, aminek úgy örültünk. Ha karácsony, akkor hal, pulyka, lencse. S persze diós bejgli, meg az a sokféle apró, színes csillagocska, mézes figu­ra, amitől olyan finom illat terjengett az egész lakásban. Amikor már mind a négy gyertya égett az adventi ko­szorún, sokan ültük körbe az asztalt, de az ünnepi dekorá­äÄ!szor<,0,‘ A SZEREPEK ISMÉTLŐDNEK... Néhány évbe telt, amíg rájöttünk, hogy a karácsony, az ünnepi készülődés, a bevásárlás, az utazás, az ajándékozás a felnőttek, szüléink fáradságos munkája, gon­doskodása nélkül nem lett volna olyan ragyogó, olyan csodálatos. Akármilyen nagy hó volt, elindultunk messzire, hogy együtt tölthessük az ünnepnapokat. Gyerekfejjel akkor még nem fogtuk fel, hogy ez a kará­csony lényege: az együttlét, az öröm, a szeretet. Csak később tudatosodott, hogy ajándékot kapni jó, de még jobb adni; örülni valaminek nagyszerű ér­zés, de még csodálatosabb örömöt szerezni azoknak, akiket a legjobban szeretünk. közös nyaralás után egészen decem­ber végéig kellett várni arra, hogy megint találkozhasson az egész ro­konság. Amit korábban nem láttunk, az egyre világosabbá vált: minden szűkebb családnak megvan a maga gondja-baja, vagy legalábbis elfog­laltsága, feladata. A világ körülöttünk kezdett bonyolultnak, áttekinthetet­lennek, sokszor kegyetlennek tűnni. Mégsem ez volt a legfájdalmasabb ta­nulság. B ár az élet rendje, megélni mégis fájdalmas, hogy először az egyik, majd a másik nagypapa bete­gedett és halt meg, aztán a nagyma­mák hagytak itt bennünket. Mentek utánuk a nagynénik, a nagybácsik sorra, amikor szólították a kedves kis öregeket. Az első temetés rette­netes volt; valami megszakadt, ami soha többé nem gyógyult be. A töb­bi már csak mélyítette azt a sebet. Ugyanakkor megedzett, önfegye­lemre intett: mert minden fájdalmas búcsú ígéret is egyben. Amikor azt mondjuk: drága emléked őrizzük, az nem jelenthet mást, mint: a szeretetet, amit tőled kap­tunk, igyekszünk méltóképp to­vábbadni gyermekeinknek. Elsősor­ban ez a tudat, ez a küldetés enyhít­het a szomorúságunkon, ez adhat erőt a túléléshez. A búcsú, a szere­tet kötelez. Jó ideje már, hogy anyaként ké­szülök a karácsonyra, és arra törek­szem, hogy gyermekeimnek szép, méltó ünnepe legyen, olyan vagy még szebb, mint amilyeneket én kö­szönhetek szüleimnek, családom­nak. Középen állni — előttünk a gyer­mekeink, mögöttünk szüléink — ket­tős felelősség, de remek érzés, nagy boldogság is. Nem kívánhat mást az A BETLEHEMI CSILLAG „Adjon Isten Jézusunk, Jézusunk! / Három király mi vagyunk, / Lán- gos csillag állt felettünk, / gyalog jöttünk mert siettünk, / kis juhocs- ka mondta — biztos / itt lakik a Jé­zus Krisztus...” Mint annyi mást, József Attilát is megihlette a Megváltó születése. A költő a legkézenfekvőbb dokumen­tumra, a Bibliára hivatkozva írt a lán- gos csillagról. Máté evangéliuma sze­rint a napkeleti csillag mutatta az irányt a három királynak, hogy Bet­lehemben megtalálják a gyermek Jé­zust. Johannes Kepler, Rudolf prágai császár udvari csillagásza fejtette meg a lángos csillag rejtélyét. Akko­riban már Dionysos Exigus római apát javaslata alapján az éveket az „Úr megtestesülése”, vagyis Jézus megfogantatásának évéből kiindulva számították. Ez pedig az apát szerint Augustus uralkodásának 28. éve volt. A szentéletű római azonban kétszer is tévedett. Először is nem vette figyelembe, hogy a szóban for­gó császár korábban, hozzávetőlege­sen négy esztendeig, Octavianus né­ven már uralkodott. A második téve­dése, hogy a régi római számrend­szerben még nem ismerték a nullát, és az apát ezt elfelejtette. Egyéb bizonyítékok is szólnak Jé­zus születési időpontjának téves megállapítása ellen. Az előbb már említett Máté evangéliumban szere­pel, hogy Jézus születésekor Heródes még élt. A másik tény, a napkeleti bölcsek nem közvetlenül Jézus szü­letése után jártak Betlehemben, ha­nem néhány hónappal, akár egy vagy két évvel később. De mi lehetett a lángos csillag? Az ókori csillagászati krónikákban a bennünket érdeklő időben nem tesznek említést semmi­lyen különleges égi jelenségről. Ak­kor hát mi is volt valójában? A rejtélyt Kepler fejtette meg 1603 decemberében, amikor azt észlelte, hogy a Jupiter és a Szaturnusz szoro­san egymás mellett áll. Ekkor határoz­ta el, hogy kiszámolja a bolygók pá­lyáját — arra gondolva, hátha a Jézus születése körüli időben is volt hason­ló bolygóegyüttállás. Kiderült, hogy időszámítás előtt 7-ben a Jupiter és a Szaturnusz háromszor közelítette meg egymást, méghozzá a Halak csil­lagképében. Föltehetően Kepler is­merte egy, a 12. században élő zsidó filozófus kijelentését: „... a Messiás eljövetele akkor várható, amidőn a Ju­piter és a Szaturnusz a Halak jegyé­ben találkozik”. Ilyen bolygóegyüttál­lás 1981-ben volt utoljára és legköze­lebb 2238—39-ben várható. ember, mint hogy minél tovább tart­hasson. , A nagymamám gyakran mondogat­ta: a szerepek ismétlődnek, csak a szereplők változnak. Gyerekfejjel még ezt a bölcsességet sem értettem. Születés, halál, ez az élet rendje. Ge­nerációk jönnek és mennek. Sokszor arra gondolok, régebben talán köny- nyebb volt az élet, nem volt ennyire túlhajszolt, gonosz a világ, közelebb álltak egymáshoz az emberek. Aztán eszembe jutnak nagypapám szavai a két világháborúról — mindig könyö­rögtem, hogy meséljen, nem szíve­sen tette -, és elszégyellem maga. Arra tanított, hogy a legborzalma­sabb körülmények között is ember­nek kell maradni. Remélte, hogy az utókor okul a múltból és nem lesz több háború. Az új évezred azonban másképp kezdődött, ami intelem mindannyiunknak: a nyugalom, a béke, a szeretet, az ünnep, egymás és értékeink megbecsülése a legna­gyobb ajándék, amit csak adhatunk. S amire talán nagyobb szükségünk van, mint valaha. Niedzielsky Katalin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents