Tolnai Népújság, 2001. december (12. évfolyam, 280-303. szám)
2001-12-24 / 299. szám
Az előfizető aranyat ér! Januárban sorsolunk! Hogy mit? Figyelje csütörtökön megjelenő lapunkat! 2001. december 24., hétfő Ára 59 Ft. Előfizetve 39 Ft. XII. évfolyam, 299. szám f rfr A fény ragyogja be házatokat! K arácsony van. Múlnak az esztendők, rövidül az idő. Gyerekszemmel végtelennek tűnt az élet, távolinak a felnőtt kor. A lepergett évek sokaságának tüllfüggönyén át, oly közelinek látszik az ifjúkor. Mintha tegnap történt volna! Az első karácsony, amelyet emlékezetünk megőrzött. A hajdani fenyő fénye, az ünnepi ruhába öltözött szoba melege, az ajándékozás öröme, az országnyi szegénység miatt házilag előállított díszek látványa: a heteken át félre rakott és kisimított sztaniolpapírba csomagolt dió ragyogása, a mézes sütemény és a szaloncukrot helyettesítő, barnára főtt cukor illata, s a házilag fabrikált - ezért különösen kedves - játékok sora. Emlékek, amelyek a ma felnövőknek csak mesének tűnnek egy korról, ahol a találékonyság és a családi összetartozás melege tette boldoggá a karácsonyt. Egy korról, ahol szülő és gyerek megtanulta, hogy adni kell! Szeretetet, melegséget, ölelést, bizalmat és biztatást ahhoz, hogy elviselhető és kibírható legyen minden. Egy kor vagy egy élet üzenete lenne ez? Inkább a jövőnek szóló intelem. Hogy te is tedd meg gyermekednek, amit megtettek érted annak idején. Hiszen tartozunk egymásnak — s mily fura a világ -, a számlát mindig az utánunk jövőknek egyenlítjük ki. Minden adósságunkat, amit nem volt kedvünk, hangulatunk rendezni, vagy egyszerűen csak természetesnek vettük, esetleg szemérmességből nem foglalkoztunk vele, most gyermekeinknek, unokáinknak fizetjük ki. Karácsony van. Ülünk az asztalnál, áhítatba öltözött lélekkel fogyasztjuk az ünnepi vacsorát. A szomszéd szobából - ahol a feldíszített fa áll - a zalai erdők friss fenyőillata árad. Szinte hallani az ajándékot hozó Jézuska halk neszezését, s az angyalszárnyak suhogását. Kintről harang kongása, aláfestő zeneként száncsengők csilingelése, csizmák kopogása, kutyák csaholása, s a jeges decemberi szél süvöl- tése szűrődik be. Jólesne újra belefúrni fejünket édesanyánk ölébe, átölelni gyermekünket, magunkhoz szorítani testvérünket, közöttünk érezni halottainkat, és elénekelni együtt — holtak és élők — a Mennyből az angyalt... Az áhítatba a csengő éles hangja hasít bele. Egymásra nézünk. A kapuban rosszul öltözött, átfagyott ember áll. A hajléktalan alázatos: „Csak egy falatot tessenek adni!" A hirtelen összekészített csomaggal tovább csoszog, bele a fagyos éjszakába. Ülünk az asztalnál szótlanul, lelkiismeret-furdalással, hogy nekünk jut, neki nem, aztán hirtelen könnycseppek gördülnek le az arcokon. Az ünnep ezen az estén új értelmet kapott. Karácsony van. A Biblia lapjai peregnek előttem. Pásztorokról szól az evangélium. Őket kereste még az angyal a hírrel, hogy Jézus megszületett. Fontosak voltak neki, mert a pásztoroknak küldetésük van — akár jelképes értelemben is —, őrizni, segíteni és védeni a nyájat, ha a szükség megkívánja. Éjjel és nappal, hidegben és melegben, zuhogó esőben és verőfényes napsütésben. A pásztorok nagy ajándéka, hogy az angyal először őket kereste meg. Ahogy nagy fényesség közepette alászállt, megrettentek. így szólt hozzájuk: ne féljetek, mert nagy örömet adok tudtul nektek, ma megszületett a Megváltó Dávid városában. Az írás szerint a pásztorokra nagy fényesség vetült, s a fény az arcukra ült. K arácsony van. A fenyőfán kigyulladnak a gyertyák, a csillagszórók, a kor divatja szerinti színes izzók. Ha őszinte és igaz az ünnep, a mi arcunkra is fény ül, és érezzük áradását a szívekből, a szempillantásokból, a lelkek melegéből, a tapintásokból, a simogatásokból, az áhítat csendjéből, s a halottainkért elmorzsolt könnycseppekből. Ha szép és boldog a karácsonyunk — mi tehetjük azzá vagy ronthatjuk el —, arcunk szebben ragyog, mint a legszebben megterített asztal, a legnagyobb és legcsodálatosabban feldíszített fenyőfa vagy a legdrágább ajándék. Karácsony van. Alkalom a számvetésre, önmagunk, tetteink értékelésére, a rossz szokásainkkal, hibáinkkal, netán bűneinkkel való leszámolásra. Alkalom arra, hogy megpróbáljuk megfejteni — a 19. századi Anton Brucknerhez hasonlóan — a nagy titkot, ami számvetésre készteti a lelkiismeretével birkózó embert. Az osztrák zeneszerző éjféli misén orgonáit egyszer, Linzben. A szertartás után egyedül maradt a templomban. A reggel érkező kóristák imába merülve találtak rá. Csodálkozó tekintetük láttán Bruckner azt mondta: „Egyszerűen nem boldogultam azzal a ténnyel, hogy Isten emberré lett." Ez hát a karácsony nagy titka, amit - immár kétezer éve - karácsonyról karácsonyra próbálunk megfejteni, s amihez csak emelkedett lélekkel szabad közelítenünk. Akit valaha is megérintett a karácsonyi áhítat, annak köze van a hírvivő angyalhoz, köze Betlehemhez. Mert a karácsony nem kitalált ünnep, a Megváltó születése tette azzá. Karácsony van. Bekopognak a házakba a pásztorok, hogy elhozzák a Hírt. Azt is elmondják, hogy az angyal azzal szólította meg őket: „Ne féljetek!” H át ti se féljetek! Ne féljetek a mától, ne féljetek a holnaptól! És ne féljetek másoktól és ne féljetek magatoktól! Semmitől ne féljetek és senkitől ne féljetek! Örüljetek! Fogadjátok el az örömet másoktól és nyújtsatok örömet, szeretetet másoknak! Bocsássatok meg mindenkinek, és higgyetek abban, hogy nektek is megbocsátanak! Menjetek el a szentmisére, az istentiszteletre vagy egyszerűen csak üljetek le otthon egy meghitt órára! Keressétek fel másutt élő gyermekeiteket, szüléiteket, látogassátok meg barátaitokat, hívjátok fel ismerőseiteket, vigyetek egy fenyőágat a temetőbe, szeretteitek sírjára. És adjatok, adjatok vissza — vagy tovább — valamit abból, amit eddigi életetek során kaptatok. Karácsony van. Az öröm, a szeretet, a béke, a félelem nélküli élet ünnepe. A fény ragyogja be házatokat! 1 I t 1
