Tolnai Népújság, 2001. október (12. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-27 / 251. szám

Tolnai Népújság 2001. Október 27., Szombat Hétvégi Magazin 9. OLDAL A fegyverkovács balladája Egymásnak adták az érdeklődők a Tamási Galériában Fa­zekas József fegyverkovácsot, aki készséggel magyarázta a pengék előállításának technológiáját, a nem kevésbé figye­lemre méltó markolatok motí­vumait. Ha a középkorban születik, nem lett volna az, ami A kiállítás mellesleg hadtörténeti időutazásnak sem rossz: a fala­kon római kardok és tőrök, 10.- 11. századi gótikus pallos, hon­foglalás kori és XVII. századi ma­gyar szablyák villannak. Külön tárlók mutatják be a nemes fából, csontból, szarvasagancsból fara­gott markolatú vadászkéseket. A kések egy részét damaszkuszi acélból készíti, amely a viking, spanyol pengéket is híressé tette, ezeket ő maga kovácsolja. A bonyhádi Fazekas József nem til­takozik az ellen: nemcsak fegy­ver- hanem sikerkovács is. Ezt a sikert az égieknek köszönheti és nekik is mond hálát elsősorban. Mester nélkül, maga ta­nulta ki a kardkovácso­lást, a műhelyében ké­szült pengéket sokan ke­resik, s joggal töltheti el büszkeséggel, hogy az or­szág egyetlen főhivatású fegyverkovácsa. Van-e kard, amit nem tud megcsinálni? - hang­zik a laikus, de a galériá­ban körültekintve feltét­lenül indokolt kérdés. Persze, rengeteg van - mondja a mester - példá­ul a szamurájkardokat úgy, ahogy a japán mes­terek megcsinálták évszá­zadokon keresztül. Ők to­vább adták egymásnak, ha egy mester tanítvány nélkül halt meg, elveszett a tudása. A markolatnál lehet olyan fonás, vagy kosár, amit nem tudni, ho­gyan csináltak, pedig a technikai eszközök jóval fejletlenebbek voltak. Ha olyan kardot kérnek tőle, amit még nem készített, múze­umban jár utána.- Hála istennek bejáratos va­gyok egy-két múzeumba, például a Magyar Nemzeti Múzeum fegy­vertárába, megkeresem a fegy­vert, kezembe veszem, megsza­golgatom, megné­zem jobbról, balról, hogy tudjam, mit kell tudni arról a kardról. Kardjaim­nak hetven százalé­ka egyébként sza­murájkard; akik ja­pán harcművészetet űznek, ezt szeretik vásárolni. Fazekas József­nek a tamási az első önálló kiállítása. Külföldön kiállítás­ra és vásárra jár, volt már közös be­mutatója más fegy­verkészítőkkel a bu­dapesti Hadtörténe­ti Múzeumban és Székesfehérváron, illetve kézműves-ki­állításon vett részt két ízben. - Ez a kiállítás azért olyan Fart pour Part dolog - jegyzi meg -, most próbából teszem meg, mutogatni magam tulajdonképpen nem sze­retem. Szinte kötelező a felve­tés: talán nem a huszadik század végére kellett vol­na születnie. A fegyverko­vácstól azonban, bár tör­téneti alapossággal készíti kardjait, a vívás gyakorla­ta távol áll. - Már mások is mondták, hogy, ha a kö­zépkorban születtem vol­na, milyen jó lett volna... - válaszolja. - Az igazság az, hogy ha a mai lelkület- tel a középkorban élnék, nem lettem volna fegyver- kovács, mert ezeket a kar­dokat használták. Most is azért csinálom, mert nem használják őket. Örömből születő festmények Kovács Ferenc a tárlatokról és a művész létről Szekszárd-Bonyhád Tanítványai a főiskolán néha nem kis csodálkozással nyug­tázzák: a most 65 éves Kovács Ferenc művész tanár immár a negyvenhetedik tanévnél tart. Kiállításon első alkalom­mal több mint négy évtized­del ezelőtt, 1960-ban mutat­kozhatott be a kortárs piktúra iránt érdeklődőknek. Azóta éppen negyvennel gyarapo­dott a tárlatok száma, a leg­utóbbit a múlt héten Szek- szárdon tekinthette meg a kö­zönség.- Milyen vissz­hangot váltott ki el­ső bemutatkozása, tekintettel arra, hogy akkoriban még sokkal keve­sebb médium adha­tott hírt egy-egy ilyen rendezvényről.- Nagy meglepe­tésemre a szakma szinte azonnal befo­gadott - válaszolt a Bonyhádon élő és alkotó festő­művész. - Elképzelni sem tud­tam volna jobb ösztönzést a to­vábbi munkára. Később persze ez a fajta elismerés nem mindig volt ilyen egyértelmű, de ez be­tudható a különböző irányzatok megjelenésének és váltakozásá­nak. Én meg mindig is azt szeret­tem csinálni, ami itt, a kiállításo­mon is látható.- A helyi, Tolna megyei tárla­tok mellett önnek alkalma nyílott külföldön is bemutatkoznia. Mit jelent egy-egy ilyen, határokon tú­li vendégszereplés?- Ez érdekes dolog: külföldön a befogadás jobban érzékelhető. Nem vagyok elégedetlen, de azért ilyenkor mindig megfordul a fejemben, hogy van valami a saját hazájában senki sem lehet próféta mondásban.- Biztos megélhetésre számít­hat ma Magyarországon egy elis­mert festőművész, ha kizárólag az alkotásaiból kellene magát fenntartania?- Egyesek megélnek csak a művészetükből, de ezt kevesen mondhatják el magukról. Talán az utóbbi idő­szakban némi változás követ­kezett be, a mil­lenniumnak kö- szönhetően megsokasodtak a megrendelé­sek. De azért a festőművészek többsége valami más, polgári fog­lalkozást is űz.- Akkor úgy teszem fel a kérdést: véleménye szerint a művészetnek kellő meg­becsülésben van része mifelénk?- Van nálunk egy hirtelen meg­gazdagodott réteg, mely a nagy neveket keresve költ a művészet­re, de nem a művészet élvezete, hanem egyfajta befektetés miatt. A szegényebbek nem vásárolnak képeket, ők másra költik a fizeté­süket. De ami engem illet, én nem a reménybeli vevők miatt festek. Egyszerűen az alkotás adta öröm, az élmény miatt. szeri árpád Kovács Ferenc f.. b.j. TÓTH FERENC Még csak ötvenhat volt A kisfiú, akit nevezzünk most Ferinek, 1973-ban, ebben a történé­szek által a jóléti, létező s egyéb jelzőkkel ellátott, a frizsiderszoci­alizmushoz sorolt esztendőben, önfeledt játszadozása alatt kihall­gatta szüleit, midőn egy bizonyos helyes válaszról tanácskoztak. Anyuka a levelező mérlegképes vizsgára készült, apuka meg azt mondta: ha megkérdezik, hogy „mi volt ötvenhat: forradalom, vagy ellenforradalom?", célszerű utóbbit válaszolni. Feri, minthogy fogékony kisfiú volt, ebből rögtön tudta, hogy öt­venhatban minden kétséget kizáróan forradalom történt. Arról persze, hogy mettől meddig, hogyan, hányán, és egyáltalán mi az a forradalom, fogalma sem volt, ez a kétjegyű szám azonban, - már csak azért is, mert ritkán emlegették -, megragadt gyermeki tudatában. Kapva kapott mindenféle alkalmon, amikor a nagyok akár futólag említették, nagyobbacska kuzinja példának okáért bunkerba vitte a sámlit kétévesen, apai nagypapát pedig bevitték, de falubeli volt a politikai tiszt, és elsimultak a gyűrődések a pa­rasztember káderlapján. Nagypapa ugyanis kivette a hentesüzlet üres kirakatából a gipsz Sztalin-szobrot, és nagy nyilvánosság előtt földhöz vágta. Persze, ötvenhatban. Ez jól hangzott. Igaz, meglehetősen fura látványnak képzelte az üres hentesüzletben, - ahol hetvenháromban garmadával állt la­pocka, friss tőkehús és virsli -, a gipszembert. Feri talán büszke is volt a nagypapára. Ifjúi fejlődése e téren mondhatni, töretlennek bizonyult. Oltha- tatlan szimpátiát érzett a forradalmak iránt, különösen, ha az magyarföldön történült, és ellenszenv kelt benne minden ellenfor­radalom iránt, beleértve a legaktuálisabb és legelérhetőbb, bizo­nyos 1956 november 4-én született rendszert Cinkos összekacsin- tásban volt része számon tartott színielőadásokon, amikor este nyolc óra előtt négy perccel bemondták: még csak 56 van. Velejéig hamisnak tanotta a nyolcvanas évek fizetett múlt-feltáróit, és őszinte átéléssel hallgatta a tizenkét pontot, nem kell mondani, ötvenhat miatt, valamint felnézett az itthon maradt és emigrált öt­venhatosokra. Meg nem alkuvás, hűség, szabadság, utóbbi a ha­záé. Hát ezekkel a paraméterekkel jutott el nyugvópontjára a dolog, a rendszerváltozással ugyanis elvileg megoldódtak az ilyetén ügyek. Ahol szabadság van, ott, ugye szabadság van, érvényre ju­tott, aminek érvényre kell. Nem telt sokba, a fiatal állampolgár említett tudatába különös gyanúk fészkelték be magukat. Sorra je­lentek meg az igazi forradalmárok, a még igazibb forradalmárok, akik kiátkoztak bizonyos más forradalmárokat, és arról beszéltek, hogy a forradalom nem győzött 89-ben. Sorra jelentek meg az iga­zi emigránsok, a csendőröket, zsidótörvényeket, neadjisten nyila­sokat emlegető emigratúra, a vérgőzös szónokok, és a szintén fő­hivatású múltfeltárók a dilettáns történetírás Nagy Radírjával zse­bükben. Végül olyan, ifjabb generációhoz tartozó állampolgárok adtak történelemórát a csöppnyi országnak, akik bizonyosan nem éltek abban az esztendőben, vagy éppen hátulgombolós nadrágju­kat vasalta a mamájuk. Akkor az jutott eszébe, hogy irtó nehéz bármit is mondani erről az évről. Legyezőhorgászok (tor)túrája Mongóliában Dzsingisz kán mai utódai kiárusítják természeti értékeiket Két évvel ezelőtt járt először Mongóliában a dombóvári Rochner Eckehart, akit akkor annyira lenyűgöztek az ázsiai ország csodá­latos tájai és barátsá­gos lakói, hogy vissza­vágyott „Dzsingisz kán” földjére. A somogyi megyeszékhelyen mű­ködő Kapos Televízió operatőre ezúttal is különleges hobbijának - a legyezőhorgászatnak - kö­szönheti azt a kalandos utazást, melyről nemrégiben tért haza. Az öt fős csapat Budapestről indulva Moszkván keresztül re­pült Ulánbátorba, ahol már várta őket egy terepjáró autó és annak ismerős sofőrje, aki legutóbb is kísérője volt a kis társaságnak. A ruhákat, cipőket, személyes hasz­nálati tárgyakat, sátrakat és hor­gászfelszereléseket tartalmazó Rochner Eckehart egy általa fogott méretes hallal csomagok, vala­mint az élelmi­szerek bepakolá- sa után az ország északnyugati ré­sze felé vette az irányt az UAZ ve­zetője. Az 1100 kilométeres távot 72 óra alatt akar­ták maguk mö­gött hagyni, ám a csapadékos idő­járás miatt sár­tengerré változ­tak a földes utak és egy hétbe tel­lett mire megpil­lanthatták a Csiskit-folyót, melynek kristály- tiszta vízében rengeteg hal lu­bickolt. Méretes ázsiai galócákat (tajmeneket), pisztrángokat (lenokokat), vala­Az esős időjárás miatt sártengerré változtak a földes utak HHhéi, mint arktikai pénzes péreket (hariuszokat) tömegével fogtak a parafadugóból készített és szőrrel borított „műegerekkel”, illetve a különféle rovarokat utánzó csa­likkal. Néhány nappal később he­likopterekkel amerikai és cseh férfiak landoltak az orosz határ melletti területen, akik nem jó szemmel nézték, hogy az általuk negyven évre bérbe vett helyen rajtuk kívül mások is horgásznak. A magyarok - annak ellenére, hogy a mongol természet- és kör­nyezetvédelmi minisztérium en­gedélyével is rendelkeztek - nem bocsátkoztak vitába az érkezők­kel, inkább lebontották táborukat és csendben odébbálltak. Az ország másik végébe au-' tóztak, ahol felkeresték régi ba­rátjukat, Csumbatot, aki egy no­mád törzs főnöke. A meghitt hangulatú találkozó után elláto­gattak abba a völgybe, ahol két esztendeje már jártak. Ám nem akartak hinni a szemüknek, ami­kor meglátták a Csulut-folyót és 'annak partját. Nem kis meglepe­tésükre a korábban háborítatlan természetet a helybeliek némi pénzért eladták. Az elmúlt ne­gyedévben több mint kétszáz olasz horgász fordult meg a terü­leten, akik rengeteg üres sörös­dobozt és cigarettacsikket dobál­tak szanaszét. A magyar expedíció tagjai a ha­zautazásig hátralévő időben a kö­zelben számos helyen dobták hor­gaikat a vízbe, de sokkal kevesebb halat fogtak, mint 24 hónappal az­előtt. Hosszú gyalogtúrákat is tet­tek a környéken, ahol sokat fil­meztek. Az itt lakók elmesélték, hogy a zord tél elpusztította állata­ik többségét. A házigazdák a sze­génység ellenére jurtáikban szívé­lyesen fogadták a váratlan vendé­geket, akiket elhalmoztak áfonyá­val, gombával, birkahússal és kan­catejből készített kumisszal. GLAUB K 4 l Á l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents