Tolnai Népújság, 2001. június (12. évfolyam, 127-151. szám)
2001-06-23 / 145. szám
Tolnai Népújság ■■■ 2001. JÚNIUS 23., SZOMBAT 9. OLDAL Magyarfilm, magyarvér Avagy Franco New alászállása a mennyekből Az ember tulajdonképpen elgondolkozik, hogy mi ez. Mert hogy több, mint film, az biztos. Első nekifutásra Novak Emil ausztrál-magyar reklámfilmrendező-operatőr első referenciája, amire lehet hivatkozni a legközelebbi történelmi film megrendelésnél a kultusztárcánál. Novák Emil valóban vonzó képeket rögzített, premier plán, nagytotál, nárcos kék és aranysárga hátterek, csak egy a baj: koronáról nem szoktak reklámfilmet készíteni. Ez pedig a koronáról szól. Nem szereplőkről, nem meséről, nem történetről, hanem egy szentként tisztelt királyi ékszerről. Mondom, több, mint film. Alátámasztani látszik, hogy - bár kissé szégyenlősen - megtapsolták a tamási moziban, ami egy csak-filmmel ritkán fordul elő a premier után két hónappal. A Sacra Coronát - amelynek a kritikák tükrében óriási erénye, hogy filmként tárgyalták - egy háromfelvonásos utolsó epizódjaként kell ezúttal értelmeznünk. Hely: tamási Diákcentrum, idő: 2001. június 19. A felvonások: 1. Hende Csaba államtitkár előadása a Szent Koronáról 2. Koltay Gábor filmrendező előadása a Sacra Coronáról 3. a Sacra Corona tamási ősbemutatója (sic!). Az első felvonás - az államtitkár szavait idézve - a csalódások emberéé volt. A közönség ugyanis dr. Dávid Ibolyát várta, és be kellett érnie egy „kopasz pasassal”. Fojtott hangú előadásának lényege (szövegkörnyezetből kitépve), hogy a Szent Korona nem egy múzeumi tárgy, hanem a nemzet egységét testesíti meg. Koltay (referátumának alcíme: Nemzettudat és globalizáció) a realitások talaján beszélte el a kezdeteket, az István, a király közel húsz éve kiváltotta érzelmi hullámokat. Elfojtott nemzeti önbecsülés, kisebbrendűségi érzés, Rákosi lefasisztázta a nemzetet, és a kereskedelmi tévék a Millennium évében legalább egy millenniumi kvízműsort indíthattak volna. Vitathatatlan és szükséges igazságok, így már érthetőbb, hogy jutunk el a fájdabm, de legbár- gyúbb, - 300 milliós állami támogatással készült - magyar történelmi filmek egyikéhez. Maga a film, Franco Néróval kezdődik, aki ezúttal Gél- lén püspökként esik el rögtön az elején, de még megáldja a magyar földet. A reménybeli közönségnek két dologra kell alapvetően felkészülnie: patakvérre, illetve hosszas, színpadias és patetikus deklamációkra. Az egyik a csatajelenetek, másik a párbeszédek sajátja. Az akciókra kevésbé érzékeny dramaturgiára csupán egy példa: bár üldöznek, ütköznek és halnak, László, miután utánaered a leányrabló besenyőnek, levágja őt, az élőiéit leányt felemeli, és megkérdezi a nevét. A hamvas szűz válaszol, hogy „Virág”, de itt elszakad a szál. Virág sosem lesz Lászlóé. Minden részvétünk az övé, pontosabban az őt alakító Szarvas Attiláé. A sabbnfi- gurák, merev párbeszédek ketrecéből csak Szarvas tudott kilépni, nem kevésbé kiemelkedően tehetséges társai Oberfrank Pál (Géza), és Horkay Päer (Salamon) áldozatul estek a kíméletlenül papírízű dialógoknak. Hogy a fa- nyalgó kritika mégis célt téveszt, annak oka, - elnézést az ismétlésért-, hogy az S. C. több, mint film. Egy kurzusfilm, amely egy politika érzelmi vetületét van hivatva reprezentálni. A korona a főszereplő, amelyben László fején egyesül az Istváni abroncskorona Dukász Mihály bizáná koronájával. Kérdés persze, hogy mindebből mit fognak a középiskolások, akiknek ezerszámra vetítik le majd a filmet. Mindenesetre egyáltalán nem hátrány, ha a patakvér a vásznon három magyar király ereiből, és nem agytrancsírozós amerikai akciófilmhősökből csordogál. Magyarfilm, magyarvér. Kicsit unalmasabb, kicsit pirosabb, de a miénk. T.F. Tolna megyei anekdotatár 73. Kisdorogi sok kis dolog A nevében a szláv barát vagy testvér jelentésű szót hordozó község újabbkori ismertetésében a következő szellemességet olvassuk: „Bony- hádtól 12; Szekszárdtól pedig 25 kilométerre van. így könnyen el lehet jutni ezekbe a városokba.” De hát kiakama oda menni, amikor végre a Dőryek egykori fészkében lehet?! Ahonnét több jeles labdarúgó, no meg Tamás Menyhért is elszármazott. Hírben, névben akadt elődjük, akiről - például az évi szokásos Márton-napi lampionos felvonuláskor - megemlékezhetnének, hiszen 1871 november 11-én halt meg. Kisdorog szülötte volt, jóbaházi Dőry Istvánnak hívták, császári és királyi hadnagyként szolgált a Württemberg-huszárezredben. Frissen kinevezett honvéd főhadnagyként a pákozdi csata és a schwechati ütközet résztvevője, november 7-től alszázados, de 1849 januárjától betegsége miatt elbocsátásért folyamodik. Aradon aztán öt évi várfogságra ítélik a császáriak, de Haynau kegyelmet ad neki - ahogy Bona Gábor feljegyzi róla. Alighanem érdemes lenne legalább egy utcanévre ez a Dőry... Egyik elődje 1793-ban építtette a helyi templomot. Jól sikerülhetett az építmény, mert utódai úgy gondolták: az építés örök időre szól, s így történt, hogy 1913 januárjában „falazatán és boltozatán több repedés támadván” be kellett zárni. Pedig lett volna miből megerősíteni, hiszen a Tolnavármegye 1901. december 1-jei híradása szerint „Kis-Dorog község határában a Kovácsitól húzódó völgy jobb felén levő nagyobb kiterjedésű dombon a szántóföld-tulajdonosok már évek óta számos római sír-téglákat ástak ki, s amint mondják, kocsi számra hordták haza.’Hogy mással is így legyen, például a búzával, azért a közeli, beszédes nevű Csirippusztán is mindent megtettek a Bonyhád és Vidéke 1907. szeptember elsejei száma szerint. „Egyik Bonyhádhoz közel fekvő község környékén egy szép napon megjelent az egyik búzaföld szélén egy öreg hölgy, állványt állított föl, festéket vett elő. Szó nélkül elkezdte festeni a búzaföldet. A búzaföld nyugodtan tűrte ezt, sőt tűrte a gazda is, akié a búzaföld volt. A békés munka tehát zavartalanul folyt..., majd egy napon megjelent egy nagyobb vászon, és elkezdődött maga a kép. Mikor festi az öreg dáma, odamegy hozzá egy másik paraszt, il- lemtudóan kalapot emel, és így szól: - Megkérném alázattal a nagyságát, szíveskednék az én földemet is lepingálni. A hölgy nagyot néz: - Miért? - Hát, - mondja nagy zavarban a paraszt, miközben végignéz a hölgy libegő kócos haján, nagy porköpenyén és rettenetes kalapján - sok erre a madár... ” dr. töttős oábor Tévéelnök akar lenni Interjú Frideriknsz Sándorral Valóságos bombaként robbant a hír, hogy a Magyar Televízió elnöki székére kiírt pályázaton - másik három jelölt mellett - a népszerű tévésztár, Friderikusz Sándor is elindul. Lapunk megkereste Friderikuszt, hogy a hír részleteiről érdeklődjön.- Milyen megfontolásból adta be a pályázatát?- Mert televíziósként és nézőként egyaránt nincs türelmem tovább nézni mindazt az erkölcsi és szakmai züllést, ami a Magyar Televízióban tapasztalható. Az egyre emelkedő tévé-előfizetési díjak mellett az emberek lassan már semmit nem kapnak a köztévétől, és én azt különösen felháborítónak tartom, hogy ennek ellenére évente 11-15 milliárd forint folyik ki az MTV-ből - a rendőrség is vizsgálja, hogy hová. Én a televíziós pályafutásom jelentős részét az MTV-nél töltöttem, ott lettem- szakmailag és üzletileg egyaránt - sikeres. Úgy gondoltam, eljött az idő, amikor meg kell hálálnom azokat a lehetőségeket, amiket az MTV-től valaha kaptam, tehát beadtam a pályázatomat, amelynek vége még az is lehet, hogy elnyerem a Magyar Televízió elnöki posztját. Hogy szándékaim tisztaságát bizonyítsam, mindaddig, amíg az MTV nem lgsz nyereséges, csak havi egy forintos fizetést kértem, lemondva ezzel arról a 1,2-1,5 millió forintról, amit sok éve az MTV elnökök havonta fel szoktak venni, annak ellenére, hogy maguk után csődtömeget hagytak.- Miből gondolja, hogy Ön a legalkalmasabb elnökjelölt?- Természetesen én sem hordom a bölcsek kövét a zsebemben, de az MTV-ben eltöltött 7 év - mind pénzügyi értelemben, mind pedig a nézettségi adatokat tekintve - engem igazol. Csak hogy tényekkel is igazoljam ezt a tételt: az utóbbi tíz évben a legnézettebb tévéműsorok az enyémek voltak, például volt olyan Friderikusz Show, amit 6,4 millió ember nézett meg - nyilván a Dallas-béli Jockey jóvoltából is -, de átlagosan is a show-imat 4,3-5,2 millió néző követte figyelemmel. Persze vannak, akik megkérdőjelezik, hogy mit értek én a közszolgálatisághoz, hiszen show-im elsősorban kereskedelmi jellegű produkciók voltak. Ezt nyilván az mondja, aki munkásságom 20-25 évét nem ismeri kellő aprólékossággal, hiszen - a tévézést megelőzve - a Magyar Rádióban töltött 15 évem alatt csupa közszolgálati műsorban dolgoztam, a 168 óránál, a Rádió Krónika- illetve Belpolitikai Rovatánál. De a Magyar Televízióban is voltak bőséggel közszolgálati műsoraim, így az imént említett „Az én mozim”, vagy a közel három éven át tartott „Másképpen beszélgetek”, de említhetném a tisztán politikai heti magazinomat a tv2-ről, a „Friderikusz, Szubjektív”^ is. Az már csak hab a tortán, hogy ezeket a műsoraimat is milliók követték, például „Az én mozim”-at rendszeresen 4 millió ember nézte,, a „Másképpen beszélgetek”-et 3-3,5 millió. És ha még ehhez hozzávesszük, hogy az MTV-ben töltött hét évem alatt - az ő adataik szerint - összesen 2 milliárd 400 millió forint nyeresége volt csak a Friderikusz műsorokon a Magyar Televíziónak, akkor igazán nem értem, hogy mire való a kételkedés.- De abba, hogy ki lesz a Magyar Televízió elnöke, mindig is beleszólt a politika. Ettől nem tan?- Nem. Jelentkezésemet erre a posztra a demokrácia főpróbájának is tekinthetjük. Ha a csonka, csak a kormánypárti tagokból álló kuratórium elnöksége a négy jelölt közül engem jelöl, s a társadalmi szervezetek delegálta 25 kurátor megválaszt, elhihetjük, amit hivatalosan mondanak nekünk. Ha elutasítanak, a hatalomnak marad egy alig nézett tévéje, amivel ugyebár nem fog tudni nyomást gyakorolni a közelgő választásokra. Az is igaz, hogy egy annyira elkötelezetlen emberrel, mint amilyen én vagyok, nem lehet sokat kezdeni. Tehát állok a megmérettetés elé.-És ha nem jön össze? Ha mégsem Ön lesz az MTV elnöke?- Mindenesetre nem lesz irigylésre méltó helyzetben az a kuratóriumi elnök, akinek azt kell bejelentenie, hogy nem engem tartanak a legalkalmasabb jelöltnek. De semmi baj. Akárhogy is döntenek, én így is, úgy is nyerek ezzel. Legfeljebb nem segíthettem, mert nem engedték. Orsósné Bogdán Anna, Simonná Balog Borbála, Orsós Zoltán a jövő héten vehetik át diplomájukat a szekszárdi pedagógiai főiskolán, ahol tanítói szakon, magyar műveltségterületen végeztek. Magyarországon, Tolna megyében, ma még, és vélhetően „holnap” is érdeklődésre számot tartó téma az ő diplomájuk: mindhárman a cigány kisebbséghez tartoznak ugyanis. Honnan jöttek, hová tartanak, miként látják különlegesnek számító helyzetüket? Erre voltunk kíváncsiak. Borbála: (majdnem) magától értetődően Simonná Balog Borbála 25 éves, Bátáról, három gyerekes családból származik. Helyben, jó eredménnyel végezte az általános iskolát, a bátaszéki gimnáziumban viszont kezdetben nehezen boldogult. A matematika miatti osztályismétlés után egy másik matektanárnál sikerült stabil hármassá válnia a mumus tantárgyból. Negyedik év végén aztán már külön elismerésben részesült szavaló- és népdal- versenyeken való szerepléseiért, valamint: jeles tanulmányi eredményéért. (A bátai néptánc együttessel amelynek gyerekkora óta tagja, bejárta a fél világot.) A főiskolát - a Soros Alapítvány és a Nemzed Etnikai és Kisebbségi Hivatal ösztöndíjával - nappalin kezdte, levelezőn folytatta, közben kihagyott egy évet, és szült egy babát. Férjével és a picivel jelenleg Várdombon lakik albérletben. Gyesen levőként ki szeretné használni a lehetőséget: felvételizett az államigazgatási főiskolára Budapestre. Honnan jöttek, hová mennek? Ma még téma: három roma fiatal főiskolai diplomát kap Simonná Balog Borbála Zoltán: saját elhatározás, több év után Orsós Zoltán kisgyerekként még a bogyiszlói „cigány óvodába” járt, az általános iskolai tanulmányait azonban már a „falusi iskolában” végezte, jó és jeles eredménnyel, amiért NDK-s jutalomúton is részt vehetett. Az általános után Lengyelbe, a mezőgazda- sági szakközépiskolába került, ahol jó erős közepes tanuló volt. Zenei tanulmányait Tolnán folytatta, kamaszkorától kezdve pedig népzenészként játszott a bogyiszlói hagyományőrzőknél, (ma fél tucat együttesben számítanak rá.) A középiskola után a bogyiszlói TSZ a következő állomás, itt azonban nem érezte jól magát, és a rendszerváltáshoz közeledve az első jelentős létszámleépítésnél el is küldték. Munkanélküliként zenéléssel egészítette ki a segélyt. A pénzre 1990-től már családfőként (nős, két gyermeke van) volt szüksége. Sokáig fontolgatta a „dolgot” magában, mígnem 1997-ben jelentkezett a főiskolára. (Tanulmányait a Soros Alapítvány és a Gandhi gimnázium néhai igazgatója, Bogdán János támogatta.) Diplomásként a szekszárdi rendőrkapitányságon ígértek neki állást. Anna: osztályfőnöki ösztönzés Orsósné Bogdán Anna Tamásiban járt általános iskolába, majd Szekszárdon elvégezte az egészségügyi szakiskolát. Dolgozott a pincehelyi kórházban, majd a tamási idősek gondozási központjában, jelenleg Németkéren napközis tanító. Ebben a faluban él férjével. Érettségijét munka mellett szerezte Tamásiban. Hogy egyáltalán jelentkezett a főiskolára, az, mint mondja, kizárólag az osztályfőnökének, Kovács Zsuzsannának köszönhető, akivel ma is tartja a kapcsolatot. Az államvizsga utáni terveiről inkább nem akart beszélni, mindenesetre konkrét elképzelései vannak. Orsósné Bogdán Anna Megkülönböztetés? Borbála: A főiskolán nem foglalkoztak a származásommal, talán sokan nem is tudják rólam, hogy félig roma vagyok. Zoltán: Eddigi életem során talán pont a főiskola volt, ahol a származásomnak nem a hátrányát éreztem, talán inkább egy kicsit a pozitív oldalát, mind a tanárok, mind a diákok részéről. Anna: Úgy érzem, semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem ért minket. Azt gondolom, hogy egyfajta büszkeség töltötte el az osztálytársainkat: de jó, hogy a főiskolán is lehet cigányokat találni. Több egy szimpla diplománál? Anna: A mi diplománk mindenképpen pozitív példa. Én nagyon örülnék, ha minél több fiatal továbbtanulna, és egyre többen szereznének diplomát. Mert azt gondolom, hogy a cigányság problémájának a megoldása elsősorban a tanulás, az oktatás, a képzés alapján képzelhető el. Zoltán: A baj ott kezdődik, hogy a harmadik évezred elején riportot kell csinálni arról, hogy három cigány tanuló végez főiskolán. Holott ennek már természetesnek kellene lenni. De tartok attól, hogy egy jó ideig még nem lesz az. Borbála: Édesapám a helyi kisebbségi önkormányzat vezetője, és mindig az én példámat szokta felhozni a gyerekeknek, akikkel foglalkozik, hogy én hova jutottam. Egyébként a kisöcsémben is megvan a hajlandóság a tanulásra, neki is jó példa ez. Másoknak is sikerülhet? Zoltán: Mindenhol azt mondják, hogy cigány felzárkóztatás, meg integráció, és ez papíron, leírva szép is. De amikor az ember „testközelbe” kerül, mondjuk egy munkahelyen, ott máris falakba ütközik, elég csak a név, vagy a külső. Én nagyon nem szeretem, amikor arra hivatkoznak a roma társaim, hogy ez vagy az azért van, mert mi cigányok vagyunk. De sajnos be kell látnom, hogy tényleg van ilyen. Nekem óriási akaraterőre, elszántságra volt szükségem ahhoz, hogy idáig eljussak. Anna: Valamennyire szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem volt egy Kovács Zsuzsannám. Nagyon fontos lenne, hogy minden pedagógus, aki gyerekekkel foglalkozik, ne elsősorban a cigányt lássa a gyerekekben, hanem a tehetséget, és aki tehetséges, az igenis tanulhasson! Borbála: Nem csak az oktatásban kellene szemléletváltozásnak bekövetkeznie, hanem a családokban is. Hogy a szülők támogassák a gyereküket. Én nem egy kisgyerekkel találkozom, aki szeret tanulni, de ha eléri a 13-14 éves kort, férjhez megy, gyereket szül, nem tanul tovább, és elkallódik a tudása, a személyisége. ❖ ❖❖❖❖ Hogy a beszélgetés ennél valamivel vidámabb végkicsengéssel zárulhasson - még akkor is, ha valóban a reális, nem éppen felemelő általános helyzetet tükrözték a három főiskolás szavai - meg kell említem, hogy amikor beszélgettünk, Annának már megvolt az államvizsgája, Borbála és Zoltán viszont csak a következő napon, pénteken került sorra. Tegnap délutáni telefonos érdeklődésünkre mindenesetre közölték: sikerült nekik, mindketten négyest kaptak. ■» t I »
