Tolnai Népújság, 2001. március (12. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-10 / 59. szám

Tolnai Népújság 2001. Március 10., szombat 9. OLDAL Mó­Egy boldog ember ül velem szemben ricz Zsigmond Joó Györgyét juttatja eszembe. Talán azért, mert mindketten a magyar paraszti társadalom sűrűjéből, al­só harmadából indultak, ha 2-3 évtized­nyi különbséggel is. Kétségtelen, beszél­getőpartnerem, Nyéki József jutott mesz- szebbre, a szónak nem csak földrajzi ér­telmében.- Egyedüli gyerekként, 1921. március 17-én születtem, Bátán. Az elemi is­kolában jó tanuló voltam. Szüleim néhány hold földjükhöz béreltek még valamennyit, ezen gazdálkodtak. Édesapám télen eljárt fát vágni... Vé­gül is megéltünk, ahogy a többi, hoz­zánk hasonló bátai család, azok a családok, amelyek az akkori falu többségét alkották. Sajnos, a taníttatá­somra már nem fu­totta, hiába végez­tem kiváló ered­ménnyel az elemit. A falu katolikus papja, Fájth Jenő plébános, címzetes apát behívatta a szüléimét, meg en­gem is. Próbálta őket meggyőzni, hogy nekem to­vább kellene tanul­nom. Vagy itthon, Nyéki József 1921. március 17-én született, Bátán, kisparaszti családban Az ötvenes évek elején népművelő Szekszárdon 1957-től 1977-ig a Hazafias Népfront munkatársa 1977-től újjászervezi a magyarországi közlönyki­adást, 2000 májusáig, nyugdíjazásáig a Magyar Hi­vatalos Közlönykiadó vezérigazgatója vagy Dániában. Vállalta volna a költ­ségek felét, talán az egészet is, ha apámék igent mondanak. Akkor kez­dett elterjedni a köztudatban a „Kertmagyarország” eszméje, ezt akarta belém plántálni. Az apát úr által javasolta­kat a szüleim nem merték vállalni. Arra gondoltam, hogy magán úton is lehet boldogulni. Abban az idő­ben már napi újságolvasó voltam, a plébános úrtól mindig megkaptam az új­ságokat. Előfizetni nem tudtuk, csak az Igazságot, a Kisgazda Párt havilapját, attól kaptuk a kalendáriu­mot is minden évben. Elhatároztam, hogy ha majd meg tudok kapaszkod­ni, és lesz rendszeres keresetem, be­iratkozom levelezőre. Aztán majd jöj­jön az a Dánia az agrártudományi egyetemével, ahova nagyon vágytam. Mindezt elmondtam az apát úrnak, aki vállalta a dán költségeket, teljes egészében. így aztán dolgoztam a gazdaságunkban, béreltünk hozzá földet, és közben tanultam is. Min­dent elolvastam ami a kezembe ke­rült. 14-15 éves koromban már ismer­tem Veres Péter, a népi írók műveit. Ők bontogatták ki bennem azokat az érzelmeket, amelyek később is fűtöt­tek. Sajnos a törekvéseimet megakasztot­ta a második világháború. 1942-ben, fiatal házasként be kellett vonulnom és 1945 áprilisában szöktem haza a hadifogságból. Kijevtől Bátáig gyalo­goltam, 49 kilós voltam, amikor haza­értem. Akkor osztották a földet Furkó- pusztán, a földosztó bizottság papír­munkáját végeztem. Magamnak nem igényeltem, de édesapámnak igen, néhány holdat. Egyszeriben a közép­parasztok közé „emelkedtünk”. Nemsokára jött a hír, hogy minden faluban megalakulnak az értékesítő szövetkezetek. Bonyhádon részt vet­tem a FOK - a Földműves Szövetkeze­tek Országos Központja - egyhónapos tanfolyamán. Hazatérve Bátán is megalakítottuk a földműves szövetke­zetét, én lettem az ügyvezető igazga­tó. Nyitottunk egy boltot. Mindjárt az első évben vásároltunk két­százhúsz szarvasmarhát, hi­telben. Furkópusztán volt a hizlaldánk. A szövetkezet má­sik „ágazata” a bolt, a harma­dik pedig az állatkereskedés volt. Bejött az üzlet, a boltot is áttettük új, nagyobb helyre. Persze, ahogy az lenni szo­kott, egyesek megirigyelték a sikert. De hogy el ne felejtsem, Bátán nagy hagyománya volt az amatőr színját­szásnak, s eljutott hozzánk a Gyön­gyös Bokréta mozgalom is. A háború után ezeket igyekeztünk feltámaszta­ni. Ebben az időben a járásoknál lét­rejöttek a népművelési osztályok és én népművelési ügyvezető lettem a faluban. Szerveztem a színjátszást, 1947-ben létrehoz­tuk a bátai népi együttest, amely nagyon szép sike­reket ért el akkor is, meg azt követő­en is, máig. De akkor már hí­rem volt, megin­dultak a kultúrver- senyek, ezeket szervezni kellett, s felajánlották, hogy legyek járási nép­művelési felügyelő. Hunyadi Károly, egy kiváló pedagó­gus vezette akkor a megyei népműve­lési osztályt, ő „fel­hozott” Szekszárd- ra. De Bátán lak­tam, autóbusszal jártam be dolgoz­ni, így továbbra is patronálhattam, vezethettem a népi együttest. Ezt csak akkor adtam át, amikor végleg Budapestre költöztem, 1953-ban. Előtte megyei művészeti előadóként megrendeztem áz első sárközi napot, Decsen, 1952. augusz­tus 20-án. Örömmel, hogy ne mondjam, szenvedéllyel csináltam mindezt Akkor kezdődött a népművelők kép­zése, Budapesten a Bérc utcában. A Móricz Zsigmond Népművelési Isko­lában tizenegy hónapon át napi 12 órát tanultunk. Huszonketten tartoz­tunk egy osztályba, az iskolán nyolc- vanhatan voltunk. Szekszárdról Scherer Sándor, Takács Mihályné és én kaptunk meghívót. Akkorra már leérettségiztem, ott meg beiratkoz­tam a pedagógiai főiskolára is, együtt csináltam a kettőt. Rettenetesen ne­héz volt, de nagyon élveztem. Semmi nem érdekelt, csak tömtem magam­ba az ismereteket. Két fő tantár­gyunk volt, a népművelés, meg a művészettörténet. Ady Endre mun­kásságáról például Bölöni György tartott előadást. Kitettük azt a hatal­mas Ady portrét, amit Ék Sándor raj­zolt a költőről. Bölöni elhozta a könyveit, amelyeket a világon, a leg­különbözőbb nyelveken kiadtak Adyról. Az egész napos előadásra meghívtam Hatvani Lajost is. A Po­zsonyi útra mentem meghívni, náluk is vacsoráztam. Ott találkoztam elő­ször Dénes Zsófiával, a barátságunk olyan tartós lett, hogy még 102 éves korában is meglátogattam az Úri ut­cai lakásában. A tizenegy hónap után hívtak vissza Szekszárdra, de volt bennem egy tüs­ke. A sárközi nap sikerének nem mindenki örült őszintén. Volt, aki azt mondta, hogy én narodnyik vagyok, csak a parasztokkal akarok foglalkoz­ni, csak őket akarom felemelni, és nem a munkásokat. Születésemnél, indíttatásomnál, gondolkodásmó­domnál fogva én a paraszü osztályt tartottam a legfontosabbnak - termé­szetesen nem lebecsülve a munkássá­got -, talán nem is tévedtem. Sok konfliktusom volt ebből. Szóval vártak vissza, de Pesten meg­ismertem Széli Jenőt, a Népművésze­ti Intézet igazgatóját. Hozzá tartozott a népi tánc, népi színjátszás, az egész öntevékeny művészeti élet. Szóval ott maradtam, a Népművészeti Intézet­nél töltöttem el két esztendőt, aztán a Pest Megyei Tanács népművelési osz­tályán lettem főmunkatárs. Pesthez kötöttek egyetemi tanulmányaim is. 1956-ban kitört a forradalom, utána már nem mentem vissza a Pest Me­gyei Tanácshoz. Megjelent az életem­ben, akkor már nem is először Ortutay Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, és megtiszteltetésnek tartottam, hogy hí­vott a HNF-hez. A Népfrontnál létre­hoztam az Országos Településfejlesz­tési Bizottságot, s ennek a függetlení­tett titkára voltam 21 évig. Nagyon tetszett a Népfront-gondolat, láttam benne fantáziát. Például a település- fejlesztési bizottság építészekből, pe­dagógusokból, vezető agrárszakem­berekből és másokból állt, az utolsó két ciklusban benne volt történész­ként Antall József is. Ortutay leváltá­sa után Erdei Ferenc lett a főnököm. Akkor már ismertem minden művét, és örültem, hogy vele dolgozhattam. A Népfront elnökségének sok érde­kes, jelentős személyiség is tagja volt. Például Veres Péter. Gyakran vidékre szólított a munkám, ő is el-eljött ve­lem, ahogy mondta „országnézni”. Szinte feltqltődtem tőle. Ahogy Péter bácsi beszélt, az maga volt az iroda­lom. Gyönyörű évek voltak... Aztán Sarlós István lett a Népfront fő­titkára, aki korábban a fővárosi ta­nács elnöke, a Népszabadság főszer­kesztője, meg a fene tudja még mi volt. Személyi konfliktusba nem ke­rültünk, hivataliba viszont igen. Ötvenöt évesen nyugdíjba mentem, de fél év múlva már főosztályvezető voltam a Paliasz Lapkiadónál. A Ma­gyar Közlönnyel kezdtem, aztán mind a harminchetet „magam alá gyűjtöt- W tem” - ennyi közlö­nyük volt akkor a minisztériumoknak, főhatóságoknak. A nyolcvanas évek ele­jén a magam költsé­gén kimentem Bécsbe, megnéztem, ott hogyan csinálják ezt a munkát. 1987-ben hoztuk létre közlönyigazga­tóságot. Ez egyben a közlönykiadás reformját is jelentette, megszüntettük a korábban jogosan kifogásolt késése­ket. Később vezérigazgatója lettem a Magyar Hivatalos Közlönyldadónak. Mindemellett jutott még idő és erő a Házi Jogtanácsadó valamint a Jogse­gély című folyóiratok elindítására, számos hatályos jogszabálygyűjte­mény szerkesztésére. Negyven év alatt közel 60 könyv, számtalan cikk szerkesztésére, megírására, gondozá­sára. Tavaly májusban a Közlönyki­adótól mentem nyugdíjba, 79 éves koromban. Bár még most is társelnö­ke vagyok a szerkesztőbizottságnak. Hát itt tartok. Budán lakom, a lányom a szomszédom. Elnöke vagyok az 1990-ben létrehozott Kossuth Alapít­ványnak, annak ellenére, hogy Szé­chenyiért rajongok - de nem Kos­suth rovására. Amit egész életemben csináltam, tár­sasjátéknak vettem. Ehhez sikerült jó játszótársakat találni, s megadta a sors, hogy mindig olyan területen dolgozhattam, ahol csiszolódtam, ta­nultam. Örömmel, hogy ne mond­jam, szenvedéllyel csináltam mind­ezt. Játéktérnek néztem az életet, és a - sokszor napi 16 órás - munkát. Végül - áttételesen - a dániai egye­temre is eljutottam: ott tanult az uno­kám. GYURICZA MIHÁLY „Hiába van hálónk, ha nincs hozzá tavunk” Nehéz helyzetben az ozorai cigányság Az Ozorai Cigány Kisebbségi Önkor­mányzat az első kisebbségi önkor­mányzatok között alakult meg az országban. Példaértékűnek nevez­hető a kisebbségi önkormányzat és a falu vezetése közötti kapcsolat és együttműködés, ám Ozora roma származású lakói felett mos sötét fellegek gyülekeznek.- Az elmúlt évek eredmé­nyei nagyon kecsegtetőek voltak - kezdi Baranyai Istvánná, az Ozorai Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke. - Önkormányzatunk fő feladatának azt tekintette, hogy minél többen munká­hoz jussanak, erre a köz­munka kitűnő alkalmat te­remtett, no és nem feledkez­tünk meg a tanulásról, a kul­túránk ápolásáról. A község­ben mintegy 400 roma él, közülük 80 családfőnek volt állandó miinkája és jövedel­me a közmunkának köszön­hetően. Azzal, hogy kivették a közmunkát az önkor­mányzatok kezéből, az ilyen és a hasonló kistelepülése­ken ellehetetlenültek azok, akiknek ez volt a megélhetési forrásuk. Na­gyon el vagyunk keseredve, mert úgy érez­zük, megfeledkeztek a cigány emberekről. Egyszer már, a rendszerváltáskor, megke­serítették a lelkünket, mert a munkanélkü­liek sorát a cigányokkal kezdték, most megint úgy érezzük, igazságtalanul ütöt­tek egyet rajtunk.- A közmunkák hiánya hogyan érinti az ozorai roma családokat?- Az eltelt 8 év alatt már olyan dolgokat tudtunk felmutatni, ami országos szinten is figyelmet keltett. Száz felnőtt korú vé­gezte el az általános iskolát, nem csak in­nen, a környező településekről is érkeztek tanulni. Közel ötvenen továbbtanultak utá­na, kertésznek, karbantartónak, hogy helyben munkát találhassanak. A család­fők dolgoztak, állandó jövedelmük volt, a családok tudtak nagyobb dolgokat is vásá­rolni, a gyerekeket ruházni, taníttatni. Hat településről 200 embernek jelentett állan­dó jövedelmet a közmunka, ennek most úgy néz ki, vége. Márpedig, ha nincs mun­ka, nincs jövedelem, attól félünk, ennek hi­ányában megnövekszik majd az úgyneve­zett megélhetési bűnözés, a guberálás, a dögkutakhoz járás. Amíg a cigányság dol­gozni tudott, ezek a problémák szinte telje­sen megszűntek.- Mit tud tenni a ki­sebbségi önkormány­zat?- Tiltakozunk, levele­ket írunk az illetékesek­nek. Igyekszünk megér­tetni velük, hogy a ci­gányság dolgozni akar, ne vegyék el tőlünk az egyetlen lehetőséget a jobb életre. Tudunk ta­nulni és dolgozni, aka­runk is, az elmúlt évek alatt megmutattuk, hogy képesek vagyunk rá. Azt szokás mondani, hogy a szegénynek ne halat adj, hanem hálót. Hát nekünk hiába van hálónk, ha elveszik a ta­vat, ahol halászhatunk. Egyre nehezebb helyzetbe kerülünk, kenyér helyett sok­szor pogácsát sütünk a gyerekeknek. A ta­níttatásukat pályázatok segítségével oldjuk meg, az iskolaszereket áz önkormányzat­tól kapjuk. Nem tudunk annyi ruhaneműt kapni segélyben, ami ne fogyna el. Nagyon fáj, hogy így megsemmisítettek minket, hi­ába bizonyítottunk, hiába értünk el ered­ményeket. Nehéz az emberekben a lelket tartani, naponta, csoportosan jönnek hoz­zám is, az önkormányzathoz is, hogy munkát kérjenek. Nem pénzt, munkát, ezt hangsúlyozom! Hogyan magyarázzam meg nekik, miért történt ez velünk, ho­gyan tartsam életben a hitüket, a reményü­ket ezek után? Hiába, üres hassal nem le­het táncolni! VENTER MARIANNA Baranyai Istvánná fotö: bakó Buceli hárfamelódiái Cigányfolklór, tangó, magyar nóta Nagykónyiban Tudja mit, inkább menjen a Két Jolánba, ott útbaigazítják. Én is el tudnám monda­ni, de egyszerűbb. Menjen csak Dombóvár felé, jobb kéz felől meglátja - mondja udva­riasan kérdésemre a falu központjában a cigány férfi, és dolgára siet. A Két Jolán tiszta falusi kocsma, ebéd után magyarok, cigányok kortyolgatnak. A pultosasszony a felmosófára támaszkodva világosít fel: nincs itthon akit keresek, Tamásiba ment a fiával. Talán estefelé. Egy tizenéves fiú segí­tőkészen magyarázza az útvonalat, de a legbiztosabb hétkor a kultúrban, éppen ■ próbálni fognak. Horváth Jánost nehéz neve után megta­lálni Nagykónyiban, mindenki csak Bucelinak ismeri. Hét óra jócskán elmúlik, mire a művelődési házba benyit, addigra már kezd összeállni a műsor. Négy lány, asszony, két fiatalember hagyományőrző cigányzenével, tánccal próbál szombatra. Buceli eleinte nehezen kapcsolódik be a közös zenélésbe, hárfája néha tanácstala­nul elhallgat. .Majd két dal következik Mi­mivel - Goman Györgynével - együtt: egy magyar nóta és egy lovári nyelven énekelt cigány dal. Horváth János azt mondja: tulajdonkép­pen nem igazán áll hozzá közel a hagyo­mányőrző cigányzene, sőt cigány nyelven sem nagyon tud. Szívesen játszik magyar nótát, hallgatót, régi tánczenét, „spanyolt”, tangót, polkát, dzsesszmelódiákat. A hár­fát és tehetségét édesapjától örökölte, aki a környéken grófoknak, uraknak játszott. Bár a szinto, vagyis német cigányoknak ne­vezett csoporthoz tartozó muzsikuscsalád­nak Nagykónyiban volt otthona, az apa mindig úton volt. De nem vándorcigány volt, utaztatták - magyarázza. A hatvan­négy éves „Buceli” Horváth János egyéb­ként kétkezi munkásember. Ma otthon fű­részgépével dolgozik. Sokáig a Totév gép­kezelője volt, korábban tizenhét évet dol­gozott út- és vasútépítésen. A nem kimon­dottan hagyományos cigányzenei hang­szernek számító hárfán, - amiről úgy tud­ja, talán Törökországban készült gyerek­kora óta játszik, zenei előképzés, és kotta­ismeret nélkül. Elég, ha kétszer-háromszor hall egy dallamot, már játssza. Igaz, kicsit nehezen mozognak az ujjai: az ásó, a mun­ka a fával nem a legjobb előkészület a hár­fához. Téveszt is, néha nem tud pontosan játszani, - vallja be ezt azonban csak a hozzáértők veszik észre. Talán éppen ezért, Buceli soha nem táplált művészi am­bíciókat. Három-négy éve játszott Német­országban szórakozóhelyeken, hangfelvé­tel is készült Mimivel, de soha nem gon­dolt hivatásos, netán művészi pályafutás­ra. Nem úgy névrokona, egy huszonkilenc éves nagykónyi fiatalember, akinek- kisuj­jában van a cigány folklór. A kanizsai szü­letésű Horváth János édesapja révén a lovári mellett a beás nyelvet is beszéli, szintén autodidakta módon tanult gitáron, ma is kotta nélkül játszik. 1988-tól a szek­szárdi művelődési ház cigány tánccsoport­jában, a Vékony Virágszálban tanult tán­colni; a Ki mit tud?-on néhány éve az or­szágos elődöntőig jutott, és jól szerepelt a Kultúrával a Nugat kapujában elnevezésű rendezvényen, ez utóbbi sajnálatára nem folytatódott. Lehetőségre vár, bárkire, aki előadói pályafutását segítené. Nemrég Lag- zi Lajcsinak is írt: szívesen fellépne a Dári- dóban, azt mondja, a műsor legalább vála­szolt, a legtöbben ugyanis csak bíztatják. A próba háromnegyedkilenckor ér vé­get. „Buceli” Horváth János megkérdezi: tangót játsszon, vagy hallgatót? A tangó után a nótát is elénekli, végül jön a „spa­nyol”, hogy világossá tegye, hem a levegő­be beszél; és tömzsi, megkeményedett uj­jai valóban elképesztő ügyességgel csalják ki a harmincas évek dallamait a legalább százéves, nyikorgó hárfából. T. F.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents