Tolnai Népújság, 2000. december (11. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-23 / 300. szám
| 2000. December 23., szombat ÜNNEPI MAGAZIN Tolnai Népújság - 13. oldal A háború emléket hagy Magyar katonák sírjai az Ural mellett Idén augusztusban Magyarországtól négyezer kilométerre, az Urál-hegység lábánál, a nyizsnyeturenszki járásban, a Káma folyótól nem messze emlékművet állítottak a második világháborúban a Szovjetunióban elhunyt magyar hadifoglyok emlékére. Az emlékmű a Nyizsnaja Túrában, a vasúti átjáró közelében, a Kedr-cég épületével szemben, az út túloldalán, az ösvényt szegélyező fenyőfák mellett található. A háborús emlékmű soha nem készült volna el, ha nem találkozik két amatőr rádiós - egy pályája kezdetén lévő 23 éves orosz mérnök és egy Magyarországon élő 74 éves nyugdíjas német férfi - az éter hullámain. Az előzményekről a Hőgyészen tíz éve élő Gerd Burkhard a következőket mesélte.- Szenvedélyes CB-rádiós vagyok, ha egy kis időm van, máris léülök a rádióm elé beszélgetni. Nyugatra rossz a vételi lehetőség, de keletre nagyon jó, Vlagyivosztok, Medve-sziget, Vrangel-sziget is fogható. Szeretem a nyelveket, a németen kívül franciául, angolul, oroszul és magyarul is beszélek, szívesen létesítek kapcsolatot emberekkel.- Gyimával egy éve találkoztunk az éter hullámain, csodálkozott, hogy német létemre honnan tudok oroszul? Amikor elmondta hol lakik, elmeséltem neki, hogy tőlük nem messze, Nyugat-Szibéri- ában voltam öt és fél évig hadifogoly táborban, ott tanultam meg oroszul. Meséltem neki arról is, hogy ahol ő él, ott is volt láger magyar hadifoglyokkal, amin nagyon csodálkozott, mert még sosem hallott róla. Elmondtam neki, hogy 1945. március 16-án estem hadifogságba 18 évesen Németországban, az Odera folyónál. Poznanban voltunk június 24-ig gyűjtőtáborban, onnan indítottak vasúti vagonokban bennünket Nyugat-Szibériába. Ótven napig tartott az út, voltak akik nem bírták ki, meghaltak. Kazanba kerültem, majd Nyizsnijnovgorod járásba, fa- kitermelésen dolgoztunk. Az első félév után megbetegedtem, 46 kilóra lefogytam, Glazovba küldtek kórházba, majdnem kilenc hónapig voltam ott, megtanultam oroszul. Ezután jobbra fordult a sorsom, tolmács lettem, majd diszpécser Izevskben egy kohóban, acélgyárban. Később északra, Kirsbe vittek egy foszforbányába. 1950. április 11-én raktak vonatra, indítottak bennünket haza Németországba, április 29-én értünk a lengyel-német határra. Az NDK-ban úgy fogadtak bennünket, mint a bűnözőket, amikor meghallották, hogy az Urálból jöttünk. Május 3-án átszöktem a nyugati határon, hat és fél év után láttam viszont az özvegy édesanyámat és a testvéreimet. A családom két évig azt hitte, hogy meghaltam, 1947. október 15-én kapták az első hírt, hogy élek.- Mindezeket elmeséltem ennek a 23 éves orosz fiatalembernek, akinek fogalma sem volt korábban arról, hogy a lakhelyén lágerek működtek. Ó ezek után megkereste náluk a Háborús Emlékművek Egyesületet és kezdeményezte, hogy emeljenek emlékművet a háborúban elesett magyar hadifoglyoknak, ami idén augusztusban megtörtént. Utána kaptam tőle egy levelet fényképpel és egy újságcikket, ami tudósított az eseményekről.- „Zdrásztvuj Gerd! Üdvözlet az Urálból Neked és a Családodnak! Nagyon örültem az orosz nyelven írt levelednek, ami egy hónap alatt ért ide. Sajnos kevés a szabadidőm, nappal dolgozom, este tanulok és ezért keveset tudok rádión beszélgetni. Miután veled beszélgettünk, felállításra került nálunk a második világháborús emlékmű a magyar hadifoglyok emlékére. Háromszáz méterre van a házunktól, az ablakunkból látszik. Lefényképeztem, ott állunk mögötte a feleségemmel, Irinával. A képet elküldöm neked. ********* P D.Sc, OSO. tLlHNYAYfí lukfí. ___gtíékL*______ M r. GE-ftft ft. Q. fclOK 91 - HOGYfcSZ H uHGA ma P08S« 5.00 A háborús emlékműről az orosz Vrémja című helyi lap beszámolt. Idézet az írásból: „A közelmúltban a nyizsneturenszkij járásban felállított háborús emlélunűvek sora újabbal bővült. Ez a fejfa magyar hadifoglyok, a második világháború áldozatainak sírja felett áll, azoké felett, akiket Nyizsnaja Túrában temettek el. A Nagy Honvédő Háború idején Szverdlovszk megyében, a nyizsneturenszkij járás területén hadifogolytáborok voltak, amelyekben munkás-zászlóaljakat szerveztek. Az itt lévő hadifoglyok nehéz fizikai munkát végeztek. A kemény háborús idők, a nehéz munkakörülmények, a fronton szerzett betegségek és sebesülések hatással voltak a hadifoglyok egészségére. Természetesen a lágerek mellett temetők is létesültek, a hadifoglyok végső nyughelyei. A kőtáblára magyar és orosz nyelven vésték a feliratot: Itt magyar hadifoglyok nyugszanak, a második világháború áldozatai.” Kérlek, hogy írjál minden olyan dologról, amit tudsz és ami a városunkat érinti, a hadifogságodról, a táborról, az emberekről. Számomra minden hír érdekes, mert amíg veled nem beszéltem fogalmam sem volt arról, hogy mi volt itt nálunk a háború alatt és után, hogy voltak lágerek hadifoglyokkal. írtad, hogy dolgoztál a Káma folyó mellett egy gyógyfürdő építésénél, ahol akkor öt .faház volt. Azóta ez szépen kiépült, nagy fürdő lett, aminek a vize sok mindent gyógyít, Upalszkaja Maceszta-nak hívják, küldök neked egy prospektust erről. Ha szeretnél eljönni, szívesen látunk, örülnénk neki. Jó egészséget és hosszú életet kíván neked: Gyima” A háború, a hadifogság nyomot hagyott a lelkekben, de most már nyoma van emlékmű formájában az Uralnál, az egykori hadifogolytábor helyén is. Az eddig jeltelen sírokban nyugvó magyar hadifoglyoknak orosz emberek emeltek emlékművet. A márványtömbbe vésett kétnyelvű felirat azt mutatja, hogy a szívekben a sebek lassan begyógyulnak. F. KOVÁTS ÉVA Kisáldás, velővel Tulajdonképpen mindig féltem, hogy a házaló öregasszony nem hiszi el a kapunál, hogy én semmit sem akarok venni, papucsot, eszcájgot, paplant kiváltképp nem, és bejön, mondja az övét, mire én megveszem az idei és a jövő évi készleté másfélszeres áron. Jómúltkor például azt hittem, hogy valami elfelejtett rokon az asszony, mert rögtön megmondta, hány éves, és mivel játszik a fiam, de megúsztam egy kávéval, igaz három cukrot kért bele latinos gráciával. Utolsó vendégem csöppet sem volt rámenős. Maszatos, csíkos szatyrából valami ócska műanyagot akart elsózni, nem is gondolhatta teljesen komolyan. Apró ijedelmet talán csak akkor látott az arcomon, amikor búcsúzás helyett azt mondta, hallgassuk meg ünnepi áldását. Fekete kéz, fékéé köröm kotorászott a zsebben, előkerült egy kis sárga csengő, elmotyogta, hogy legyen áldott, meg a Kisjézus megszületik, megköszönte szépen a semmit, és továbbállt a ködös, nyúlós adventi homályba. Ahonnan jött. De nem is ez az asszony a fontos, hanem egy fiatalember az ántivilágból, aki erről az egész úrfias félelemről eszembe jut. Ezt az ifjút abban az időben gyakran látták köveket maga előtt rugdosva baktatni haza az iskolából, a bakancsába sáros, havas kavicsok csúsztak, orkánkabátján száradt sárfoltok éktelenkedtek, az anyja ilyenkor fennhangon mondta a szomszédok előtt:- Jánoska nem tud vigyázni a ruhájára. Vastag nyakú kálvinisták éhek azon a vidéken, sok kartárs, padtárs, elvtárs, a bányászat virágzott, és a tisztelendő urat minden vasárnap máshová hívták ebédelni. János mamája katolikus, dunántúh leány volt, ami a Sajó völgyében önmagában is csodabogársággal ért fel. János megtanulta tehát anyjától, hogy a reformátusok meglehetősen faragatlan népség, templomaik csupaszok, inkább a pohár fenekét keresik, káromkodnak, a karácsonyt pedig végképp nem tudják megtartani. Apósa például soha nem faragott kis- jászolt gyermekének, sőt, szenteste cimborákkal iszogat belenyúlva az éjszakába. A felekezeti sovinizmus e megnyilvánulásairól természetesen a káhnn-hitűek sommás véleménnyel voltak (lásd még: ostyanyelő bálványimádók). Azt azonban a fiatalasszony is elismerte: enni, azt tudnak. Hetvennégy, vagy hetvenöt karácsony napján János nagyapja, tisztes presbiter, úrvacsorái borok szállítója látta vendégül a tiszteletest, akinek sima fehér arcán, egészséges tokáján a jó pásztor elégedettsége mellett az a böjti öröm tükröződött, amit akkor érez az ember, ha egy hétig vár hat fogásra, és tudja, már nincs sok visz- sza. Aperitifnek egy-egy stamp szilvapálinkát töltött az öreg, nyakas üvegből. A húslevest templomi áhítatban kanalazta az atya és a két János, az aranysárga zsírfoltok hangtalanul adták meg magukat a tányér karimáján. A velőscsont és a főtt marhaszegy fokhagymás-tejfeles zsemlemártás kíséretében vétetett magukhoz, minek utána öreg János lekiáltott a kiskonyhába:- Másháziak, gyöhet a galuska. Túróstészta, szalonnával, persze bő tejfellel, majdan töltöttkáposzta ízlés szerint magyarborssal, de itt már pihenni is kell. A talpas poharakba könnyű rizlinget töltöttek dolgos másházi kezek, és Béla atya már egy más létminőségben mosolygott nyájasan a gyermek Jánosra, hogy vajon nem lenne-e pap, de ha baptista akar lenni, azok sokat talpalnak, az óhitűek meg körülmetélkednek, úgyhogy gondolja csak meg János bátyám. A sültek fárasztóan roskadoztaK a megunt edények mellett. Disznócomb, törtkrumpli, kacsa egészben, dinsztelt káposzta, de az ifjú már csak a süteményekre pillantott - volna. A szentnapi szent étket nem mondhatni, hogy váratlan, hanem igenis tervezhető epizód szakította meg. A kiskonyha ajtaján színes ruhákban, két gyerek és egy asszony zörgetett, hogy azonnal be is nyisson, mint ez minden jelentősebb ebédnél szokásuk volt. A nagyobbik fiút János ismerte már kőrugdosós hazajövetelekből, lehet, hogy tartott is tőle kissé. A karácsonyi áldás kurtám sikeredett. Mind a két gyerek elhadart egy-egy mondatot, a tisztelendő úr nem is túl meggyőzően zárta le ámennel a kis drámajátékot. Öreg Jánosáé közben már összepakolta a süteményvégeket, és annyit mondott az asz- szonynak: - Ne, vidd. De csak nem mentek el. A nő az ovális csontban maradt velőre, és egy-két cafran- gosabb pecsenyére nézett. E halk utalás tisztes keresztény megütközést keltett a teríték mellett. Öreg János már hajlott volna a dologra, de a sötétképű vagány fiú az ő nyelvükön szóló mondattal törte meg a csendet, és kiviharzott. János abban biztos voü, hogy ez legalábbis nem imádság volt. Felkapta a kis csomagot, és első szándékkal odanyújtotta volna a színes asz- szonyságnak, de csak egy másik mondatot kapott válaszul. Ennek a fekete fiúnak nem kell a csont, a sült, a bejgli, nem hatja meg a töltelékben a mazsola, és efféle gyerekes dolgok. Jánoskának le fog égni a képe, ha hazafelé meglátja, és ez még a jobbik eset. A fehér abrosz felett megtört az ízek varázsa. Béla talán már a következő vasárnapi igére gondolt, János bátya a pohár mellé szegezte tekintetét. Faragatlan, református ebéd, gondolta volna a mama, ha nem valami sárfoltokon mérgelődött volna szelíden ismét. Az ifjú az égett mákot kapargatta a tepsi aljától, a velőscsontot másnap a kutyák mélyen elásták. Becses darab lehetett, szerintem még ma is megvan az anyaföldben, úgy három méterre az ól és a kerítés mellett. A bátaszéki kanonokot a gyerekek csak „Tiszinek” szólítják Sok múlik azon, hitünk mennyire erős Harminc éve egy településen, vagyis Bátaszéken szolgál a szó legnemesebb értelmében Herendi János kanonok. Generációk „nőttek fel” az ő segítségével. Az idén megrendezett találkozón, melyre azok a valamikori elsősök mentek el, akiket harminc évvel ezelőtt hittanra, emberségre, szeretetre tanított, még mindig úgy szólították, ahogy kisgyermek korúkban, vagyis „Tiszi”-nek. Ami a tisztelendő úr egyszerű rövidítése.- Számomra az sokat elárul Önről, hogy a gyermekek, akiknek hittant tanított, úgy szólították egymás között, hogy Tiszi. Ennyire közvetlen volt a kapcsolatuk egymással?- Igen, nagyon jó, formaságoktól mentes, bensőséges, ugyanakkor mégis tisztelettudó volt a kapcsolatunk. Ez azt jelentette, hogy hittan órákon a gyerekek nyugodtan kérdezhettek bármit, amit nem értettek, vagy amire kíváncsiak voltak a vallással kapcsolatban, ezeket megbeszéltük. Órák után, a szabadidőben pedig szívesen vettem részt akár a sport programjaikban is.- Ön mikor döntötte el, hogy a papi hivatást választja?- Dunaszentgyörgyön, az általános iskola felső tagozatába jártam, amikor egy olyan fiatal káplán került hozzánk, akivel a vallásos nevelés mellett hokizni, horgászni is lehetett. Az ő példája nagy hatással volt rám. Mivel katolikus, hívő családból származom, vonzott a papi pálya és a példakép is megvolt hozzá.- A mai kisgyermekekben erős-e a hit, vagy inkább csak illemből - ahogy ez egy kisebb településen szokás - íratják be a gyermekeiket a szülők hittanra?- Településtől függetlenül jellemző, hogy a mai világunk más, mint harminc, negyven évvel ezelőtt volt. Nincs meg az a szülői háttér, melyben jókat lehetett beszélgetni, a téli estéken együtt tevékenykedni, hiányzik az az összetartás, mely igazi családdá kovácsol egy kis közösséget. Úgy nőtt fel két generáció, hogy ők nem élvezték azt az összetartást, melyben az ő szüleiknek részük lehetett. A televízió, a divat, „az önmegvalósítás”, a sok rohanás, az egymáson való átgázolás a jellemző a mai világunkban. Hogy ki mennyire tud ember maradni ebben a helyzetben is, sok múlik azon, mennyire erős a hite.- Mint katolikus papnak mennyire nyílnak meg az emberek? Felkeresik-e Önt, ha gondjuk, problémájuk akad?- Vannak, akik eljönnek hozzám, vagy megvárnak a mise végén és adott helyzetről kérnek tanácsot, vagy megosztják fájdalmukat. Gyakran hívnak betegekhez is, akiket minden hónap pénteki napján felkeresek, beszélgetünk, ők gyónnak, áldoznak és kicsit jobban érzik ettől magukat. A bátaszéki Szivárvány otthonba - elsősorban az idősebbek laknak itt, nagyon jó körülmények között - is rendszeren meghívnak és szívesen megyek misét tartani, beszélgetni. Azt mondta egyszer nekem az egyik idősebb bácsi fia, hogy erős lelkiismeret-furdalá- sa volt, mielőtt meghozta a döntést, hogy az otthonba költözteti az édesapját. Félt, hogy megszólják emiatt, azt mondják majd, milyen embertelen dolog ide „betenni” egy öreget. Én megnyugtattam, embertelen dolog lett volna, nem betenni, hiszen otthon - míg a család többi tagja dolgozik - egyedül vannak az idősek, és sajnos idő se sok jut rájuk. Az otthonban pedig jól érzik magukat, mindent megkapnak, amire szükségük lehet és a gyermekeik, unokáik is gyakran meglátog :,. <őket.- Önnek soha nem jutott eszébe, hogy ha másként alakult volna az élete, akkor saját gyermeke, családja lenne? Névjegy: Neve: Herendi János Foglalkozása: katolikus pap, kanonoki rangban Születési éve: 1940, Dunaszekcső Iskolái: A gimnáziumot Győrben, a Bencéseknél végezte el, majd a Hittudományi Főiskolát is szintén Győrben járta ki. Családja: édesapja a helyi téglagyárban, édesanyja a termelőszövetkezetben dolgozott, egy húga van.- Soha nem jutott eszembe, mert nagyon szeretem a gyermekeket és így sokkal több vesz körül, mintha saját családom lenne. A húgomnak két leánya van, mind ketten már főiskolások, velük is nagyon jó a kapcsolatom. így sokkal több időm jut arra, hogy mások lelki üdvével foglalkozzam.- Hol és hogyan tölti majd az ünnepeket?- Az ünnepek idején az átlagosnál is több elfoglaltságom adódik, mely szinte teljesen kitölti a napjaimat. Emellett meglátogatom a húgomat és egy baráti családhoz is meghívtak, hogy töltsem velük a szentestét. > 1 t t Gerd Burkhard a rádió hullámain találkozott Gyimával
