Tolnai Népújság, 2000. április (11. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-29 / 100. szám
Tolnai Népújság 2000. Április 29., Szombat Hétvégi Magazin Tolnai Népújság - 9. oldal. A tolnai sötétkamrától a számítógépig Százkét kép a hatvanezerből Pénteken nyílt meg Szekszárdim, a Művészetek Házában Gottvald Károly fotóriporter kiállítása 30 év - Képriport címmel. Gottvald Károly harminc éve dolgozik ugyanabban a szerkesztőségben. Szerény számításai szerint csak a Tolnai Népújság és jogelődjének hasábjain hatvanezer fotója jelent meg. Harminc évenként egyszer jogos, hogy a fotóriporter is megszólaljon.- A fotóriporter lót-fut, s alig van ideje egy-egy témát kibontani. Szemlélődésre sok idő nincsen. Ez a kiállítás ellentmondani látszik ennek a nagy rohanásnak. Látható a falakon egy 10 évet átölelő nagy atomerőműves képriport, s a 9. pünkösdi fesztivál történtének néhány képe. Tematikus fotókat is beválogattam, amit például a halászok életéről szóló fotók mutatnak. Válogatás közben jöttem rá, hogy ezekből kü- lön-külön könnyebben lehetne kiállítást összerakni, mint a 30 évből válogatni. Mellesleg ez a kiállítás nem jöhetett volna létre Hepp Ádám unszolása nélkül. A német egyesület hagyománya, hogy a Pünkösdi Fesztiválok alkalmából egy-egy művész kiállítását szponzorálják. Baky Péter, a Művészetek Házának igazgatója pedig azt mondta, van öt percem a kiállítás címének az eldöntésére, mert az országos fotóhónapnak is része. Még kisiskolás koromban kezdtem a fotózást. Kilenc éves voltam, amikor az első képeimet kiállították. Az elsőn a nagyanyám teknőben mos a meggyfa alatt, a másikon egy gyönyörű nagy pálmafa van, a szüleimmel jártam az állatkertben ott vettem észre. A harmadik kép, ha azt vesszük már riportfotó volt. Tolnán egy nagy textiles bérházban laktunk, mellette volt a kultúrház, fotólaborral. A képen Bálint bácsi, a parkgondozó látható. Apám dobozos gépével fényképeztem, de jó lenne, ha még meglenne az a gép. Most Nikon F4-es felszereléssel dolgozunk, de itt van a kertek alatt a digitális kamera. A kérdésre, miért jó fotóriporter lenni, néhai Ordas Iván kollégánk szavaival válaszolt, miszerint fotóriporternek lenni is elmeállapot. Néha elmebaj.- Ha egy feladatot letudtam, másnap már ismét menni kell, s vágyom is rá, hogy újat lássak, fényképezzek. A fotóriporter olyan helyekre juthat el, ahova más nem, olyan emberekkel találkozhattam, akikkel nem válthattam volna szót, ha nem lennék fotóriporter. Még ha villanásnyit is, jó jelet hagyni az emberek életében. Lehet, hogy ez csak egy fotó, vagy jó szó, de az illető tudja, hogy találkozott egy fotóriporterrel. A napilap-fotózáshoz gyorsnak kell lenni. Itt nincs idő az elméleti komponálásra, mindig késznek kell lenni a pillanatra. A fotóriporter sosem tudhatja, hogy aznap milyen helyzetbe kerül. Éppen szabadságon voltam, s véletlenül jártam bent kora reggel a szerkesztőségben, amikor közölte velem a szerkesztő, hogy Pörbölyön a vonat elé hajtott az iskolabusz. Már indultam is. Ez nem fényképész szakma az biztos, ennek csak előfeltétele, hogy az ember tudjon fényképezni. Á fotóriporter a fejben kezdődik, s ott folyatódik, hogy tud kapcsolatot teremteni emberekkel. Most már ehhez a munkához a számítógép is hozzátartozik. Éppen a minap kérdezték a szerkesztőségbe látogató nyugdíjas újságírók, hogy mi vagyok. Soroltam, hogy gépkocsivezető, fotóriporter, számítógép-kezelő, fényképész egyszerre.- Azon megdöbbentem, amikor valaki azt mondta, ez életműkiállítás. Remélem, még nem az. Tavaly az 50. születésnapomat úgy ünnepeltem, hogy főztem egy halászlét, leültünk a két fiammal és a feleségemmel, odaállítottam a gépet az állványra, s csináltam egy fotót a családról. LEJEGYEZTE: IHÁROSI IBOLYA „Engem fel kellene, hogy mentsenek...” .Szükség van az arculatváltásra” Stadler József neve sokáig egyet jelentett a sikerrel, a kapitalista vagánysággal, a rendszerváltós szabadság „éllovasával”. Személyében olyan embert ismerhettünk meg, aki megvalósította gyermekkori álmait - önmagáról elnevezett NB I-es futballcsapatot, stadiont -, akinek felfelé ívelő életútja kiválthatott irigységet és elismerést egyaránt. Azután jött a bukás. Vádak, bíróság és börtön. Széthullott üzleti kapcsolatok, széthullott család, feloszlott csapat...- Hogyan érzi magát Stadler József 2000 tavaszán? Lehetnék jobban is, mert eléggé beteges vagyok. Megviseltek a dolgok. Nemcsak az a bizonyos 14 hónap, hanem már az előző időszak is igen kemény volt. Gyakorlatilag ’92 óta tart a hercehurca. Érzem, hogy nem vagyok már az a teljes értékű ember, aki valaha voltam.-Mikor zárni le, mikor születik végleges döntés az ön bírósági ügyében? Ez bizonytalan. Legközelebb valószínűleg ősszel lesz tárgyalás.- Milyen ítéletre számít? A Legfelsőbb Bíróság jóvoltából sok minden új, igazabb megvilágításba került. Másképp áll most az ügyem, mint annak idején, amikor elítéltek. Fiktívnek mondott cégekről kiderült, hogy igenis léteztek, az átutalások valóban megtörténtek, a visszaigénylések jogosak voltak. Véleményem szerint nem szabadna kapnom semmit, engem fel kellene, hogy mentsenek.- Hogy megy most az üzlet, összehasonlítva a hajdani virágkorral? Össze sem lehet hasonlítani. Épp, hogy annyit keresünk, amennyivel fenn tudjuk tartani ezt a nagy létesítményt: az öt labdarúgópályát, a stadiont, a volt irodaépületet, a vendégházat - ezeknek a rezsije, rendben illetve karbantartása szinte mindent felemészt. Ráadásul a külkereskedelmi kapcsolataim teljesen leépültek, a helyemre mások, főleg nyugatiak léptek odakint. A lakhelyelhagyási tilalom pedig a kapcsolatok felújításának még a kísérletét is lehetetlenné teszi. Interjú Stadler Józseffel Éppen ezért volt szükség az arculat- váltásra. Elsősorban a vendéglátásban próbálok boldogulni: országszerte, de csak vidéken, működtetek néhány vendéglőt, bárt; továbbá van egy gyönyörű horgásztavam, jurtával, melyet mind többen és többen látogatnak. A stadion tövébe épített komplex létesítmény sokoldalúsága most hálálja meg magát: edzőtáboroknak, rendezvényeknek, lakodalmaknak, előadásoknak, tanfolyamoknak tudunk helyet adni, mivel a szálláshelyektől az éttermen át a konferenciateremig van itt minden.- Mindeközben megalakult és működik a magyar, profi futball- iga. Mintha ön néhány évvel megelőzte volna a korát. Nem most kellene belevágni? Most minden másképp alakulna. Azt azonban el kell felejteni, hogy egyetlen szponzor vigyen a hátán egy egész klubot. A régi, nagy, európai csapatoknál sincs ez így.- Ha ma lenne húszéves, mit kezdene az életével? Az biztos, hogy vállalkoznék, de az már nem, hogy ilyen nagyban. Nem foglalkoznék ennyi mindennel. Az ember szép lassan megöregszik, közben pedig élni sincs ideje. Nyaralni például egyszer voltam, 10 napot Thaiföldön, ennyi volt a pályafutásom alatt az összes pihenésem. Akkor is a második napon már azt néztem, hogy melyik repülővel tudnék hazajönni dolgozni. Különben a futballcsapatért volt minden. A jövedelmem döntő részét ez vitte el, hatalmas költségekkel járt. Az enyém volt az ország első magáncsapata, magánstadionja. Ezt nagyon sokan nem tudták megemészteni.- Nem félt? Egy ilyen méretű és ilyen típusú vállalkozás egy isten háta mögötti, alföldi faluban... Amilyen kapcsolatokkal rendelkeztünk kint az orosz piacon, illetve a FÁK államokkal, egyáltalán nem volt okom a félelemre. ’93-ban pl. több, mint 60 ezer vagon árut vittünk orosz piacra. Ha csak félgőzzel engedtek volna dolgozni, a csapat soha nem szűnik meg, sőt, már a második évben nemzetközi porondra jutottunk volna.- Hogyan alakul a család sorsa? A feleségem nem tért haza, ma is egymagám vagyok. A gyerekeim azonban, a hazajövetelemet követően egy hónapra, visszaszöktek hozzám, s most itt van velem mind a három. Ez óriási erőt ad. Ha már engem választottak, akkor ennek bizonyára lényeges oka van.- A felesége lemondott róluk? Le azért nem mondott. A gyermek-elhelyezési per, melyet én indítottam, jelenleg is tart. A bíróság ideiglenesen úgy ítélt, hogy itt helyezi el őket, de ez még nem a végleges döntés. A gyerekek mindenesetre a gyámhatóság előtt kinyilvánították, hogy velem akarnak élni, itt akarnak maradni a régi környezetükben.- Mekkorák a gyerekek? Milán 6, Zoltán 14, Marietta pedig 17 éves.- Milyen pályát szán nekik? A kislány most gimnáziumba jár Kiskőrösre, harmadik osztályba, neki még vari ideje ezen gondolkodni. A nagyobbik fiam nem szeret annyira tanulni, viszont elég jól focizik és érdekli a vendéglátóipar - mindkettőből kiveheti a részét családon belül. Milán pedig még nagyon kicsi, sokat fog változni, fejlődni, de a környezetemben lévő „jósok” nagy dolgokat jövendölnek neki.-Ki a kedvence? Egyformák a szemem előtt, de tény, hogy a legkisebbel kell a legtöbbet foglalkozni.- Stadler Milán - ő lesz az igazi utód? Talán. Ki tudja... ANDRÁS FERENC Amikor kötelező volt május 1-én felvonulni, nagyon untuk. Most, tíz évvel a rendszerváltás után mégis nosztalgiát érzünk az elmúlt majálisokra gondolva. Furcsa az emberi természet, amikor kötelező volt május 1-én, a „munkásosztály ünnepén” a dísztribün előtt zászlót lobogtatva közösen vonulni, a legtöbben nagyon nem szerettük. Egy évtizeddel később mégis valamiféle édes-bús nosztalgiával gondolunk a régi, ingyen virslis, üdítős, sörös majálisokra. A tavaszt ünnepelték- Május 1-én mi Dombóváron tulajdonképpen a tavaszt ünnepeltük, ezért van hiányérzetük az embereknek. A felvonulásokra kevésbé szívesen emlékszünk, bár azoknak is volt egy fajta közösség erősítő hatása. Áz Unió Szövetkezet akkor ezer fős volt, amikor felvonultunk látszott milyen nagy a csapat - mondja a dombóvári polgármester Tóth Attila, az egykori Unió Ipari Szövetkezet elnöke. - A felvonulás után a zöldben, a Béke-parkban nagyon kellemes programok voltak, virslit ettünk, söröztünk és kötetlenül beszélgettünk. Egy asztalnál ült a főkönyvelő a takarítónővel, az elnök a kazánfűtővel, ez a demokrácia mára mintha eltűnt volna. Igazi ünnep volt- Szerettem a május l éket, mert számunkra mindig igazi ünnep volt -, mondja Sipos Ferencné. -A TOTÉV-nél dolgoztam a hetvenes években Szekszárdon, a munkaügyi osztályon, jó közösség volt, hasonló korú nők, férfiak. A szocialista brigádok együtt vonultak, még amikor gyesen voltam, akkor is meghívtak az ünnepségre, a kislányomat babakocsiban tolva mentem a menetben a többiekkel. Utána kimentünk a cég üdülőjébe Fadd-Domboriba, mindenki hozta a családját, a gyerekek játItt van május 1-e, énekszó és dal köszöntse! Virsli, sör, körhinta és baráti beszélgetések szottak, mi ettünk, ittunk, beszélgettünk, mindig jól éreztük magunkat. Főzőverseny és körhinta ' - Simontornyán régen mindig volt felvonulás. Én a bőrgyárban dolgoztam közel húsz évig, felvonulni nálunk csak a brigádok szoktak, mi a könyvelésről nem. De azért elmentünk, megnéztük a felvonulókat, aztán kimentünk a futballpályára, mert ott tartották a majálist, beváltottuk a virsli, sörjegyet. Beszélgettünk ’ az ismerősökkel, barátokkal, megnéztük az együtteseket, a lányom felült a körhintára. Az egy üzemben dolgozók főzőversenyt rendeztek, buli meccseket játszottak - emlékezett vissza Gergelyné Huszti Annamária a régmúltra. - Most már évek óta május 1-én a szőlőbe megyünk ki, főzünk egy bográcsgulyást, ennyiből áll az ünnep. Gyermekkori élmények- Számomra fantasztikus élményt jelentett minden május 1-e, rendkívüli módon szerettem a felvonulásokat nézni. Különös hangulata volt annak, ahogy vonultak a különböző vállalatok a tribün előtt, miközben köszöntötték őket és szólt a zene. Gyermekkoromban Tamásiban éltünk, ott volt a szovjet laktanya, május 1-én reggel a katonai zenekar fúvósainak a zenéjére ébredtünk. Később Szekszárdra költöztünk, ott már mi is részi vettünk a felvonuláson. Egyszer tévedésből nem a szüleim munkatársai, hanem vadidegen emberek közé álltunk be a húgommal, de az is nagyon jó volt, mindenki kedves volt, kaptunk lufit, csokoládét -, idézte vissza gyermekkora május 1-éit Bálint Lászlóné. - A gyerekeim most 8-10 évesek, sajnálom, hogy az ő életükből kimaradnak ezek az élmények. Rendeznek ugyan most is majálist, de vállalkozói alapon kinn Sötétvölgyben, ahová csak autóval tudunk kimenni és még azért is pénzt kérnek, hogy bemehessünk. F. KOVÁTS ÉVA ■ FOTÓ: BAKÓ JENŐ
