Tolnai Népújság, 1999. december (10. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-31 / 305. szám

Egy B-25-ös Mitchell bombázó 1 0. oldal Ünnepi Magazin 1999. december 31., péntek „Tito-busz” Légiháború Tolna megye felett Történetek a hátországból a kismanyoki erdőben Tolna megyében 1941 és 1945 között mintegy 60 repülőgép zuhant le vagy semmisült meg légitáma­dások következtében a tábori repülőtereken. Szombatonként megjele­nő sorozatunkban - mely­hez szerkesztő­ségünk címére várjuk az egyko­ri szemtanúk új kiindulási pontjaikra. A köznyelv „Tito-járat”, il­letve „Tito-busz” néven emlegette az összekötte­tés ezen módját. A szov­jet légierő egyébként elő­szeretettel alkalmazta azokat a B-25-ös Mitchell gépeket, melye­ket az amerikaiaktól ka­pott a háború idején. ján csakhamar megje­lent egy szovjet gép jele. Az ezt követő pillanato­kat a Tolnamegyei Újság 1944. augusztus 12-i szá­ma az alábbiakban fog­lalta össze: „Csütörtök reggel 0 óra 15 perckor egy orosz szál­lítórepülőgépet le- lőttek csapas, repülő­gép lelövés vagy elfogás történetét idézzük fel. A szovjet csapatok 1944. nyarától már fo­lyamatosan szállítottak - repülőgépekkel - fegy­vert és ellátmányt Jugo­szláviába, Tito partizán­jainak. A magányos gé­pek az esti órákban, sö­tétedés után szálltak dél, azaz a Balkán felé, majd tértek vissza hajnalban este a német III/NJG 6 éjjeli vadász osztály állományába tar­tozó Josef Kraft főhad­nagy - parancs szerint - a szombathelyi reptérről emelkedett a magasba. A Messerschmitt ME- 110-et a föl di irányítók a Balatontól délre találha­tó légtér fölé vezényel­ték. Nem véletlenül, az immár ugyanis Nagymányok-nál járó Messer fedélzeti radar­Nagymányok légteré­ben. A gép megtorpant, csendesen keringett, majd kigyulladt és a bá­nya felett, a kismányoki erdőben lángolva lezu­hant.” A gépen utazó hét személy közül egy sem maradt életben. Kraft fő­hadnagy személyesen is megnézte a roncsot, me­lyet rövid idővel később a hatóságok elszállítot­ok Tálosi Zoltán Valamikor '53 késő őszén, telén ültem falusi konyhánkban a tűzhely mellett, a kis széken. Édesanyám a vacsorát főzte, én meg a Szabad Föld - hét esztendős karjaimhoz képest - hatalmas oldalai­val birkóztam. Az iskolában frissen szerzett olvasási tudományomat össze­szedve próbáltam megfejteni egy-egy mondat, rövid hír értelmét. Hirtelen be­lépett a szomszédasszony, összecsapta a két kezét és kissé tettetett csodálkozás­sal konstatálta, hogy bizony ez a gyerek már az újságot is el tudja olvasni. Közel fél évszázaddal később, 1999 karácsonyán ülök a konyhában, dere­kamat jólesően simogatja a radiátor melege. Egy kis könyvecskét olvasok. És akkor ebbe a szekszárdi lakásba tel­jesen váratlanul betoppan a hajda­ni szomszédasszony, az azóta < megözvegyült K. Szabó Péterné bátai lakos. Az alig te­nyérnyi könyv lapjairól jelképesen lép elém, lévén alanya egy riportnak, amelyet Varga S. József kollégám írt, s a Szabad Föld Kiskönyvtára sorozat­ban jelent meg. Az a címe, hogy Hátor­szág. A mi hátországunkról van szó, azo- kéról, akik gyerekként, unokaként kö­tődnek az egyre inkább elárvuló falvak­ban maradt szülőkhöz, nagyszülőkhöz, rokonokhoz. Arról a hátországról szól­nak az írások, ahonnan postán, buszon, autók csomagtartójában elapadhatat- lannak látszó folyamként áramlik a ha­zai, s ahol olyan titkok, emlékek, szelle­mi javak, kapcsolatok, értékek rejtőz­nek, amelyek - talán még az interneten sem érhetők el. Varga Jóskával nagyjából egy időben kezdtük az újságírást a Tolna Megyei Népújságnál. Emlékszem, boldogult le­génykorunkban kölcsönösen „irigyel­tük” egymást. Az idézőjel nem véletlen, hiszen nem igazi irigységről volt szó. Ő talán az én habitusomat értékelte, én meg az ő kapcsolatteremtő tudomá­nyát, íráskészségét, azt, hogy otthon volt az ábrázolásra, megírásra kiválasz­tott környezetben. Kezdettől fogva is­merte a puszták, falvak világát, hiszen egy Békés megyei pusztán született. Itt, a lágy hajlatú tolnai dombok vilá­gában is egyaránt megtalálja a hangot a bukovinai székelyek, a kitelepítéstől megmenekült németek, de a Dombóvár környéki és a sárközi falvak lakói között is. Közelről ismeri őket. Nehéz, robotos hétköznapjaikat, méltósággal megélt ünnepeiket, örömüket, bánatukat, eré­nyeiket és hibáikat. Egy egész világot is­mer Varga Jóska, mégpedig úgy, ahogy kevesen. És ha már megadatott neki ez a szerencse - régebben a Nők Lapjánál, most a Szabad Földnél -, új­ságíróként közre is adja a tapasztalta­kat, élményeket, dialógusokat, gondola­tokat. Jól teszi, annál is inkább, mert elmú­ló, letűnőben lévő világ krónikása. Hi­szen ritka kivételtől eltekintve egyre ke­vesebb embernek biztosítják a megélhe­tést a néhány száz vagy egy-két ezer lel­ket számláló települések. Márpedig ahol nincs gazdasági alap, onnan szélse­besen mennek el a fiatalok, zsugorodik az iskola, pap nélkül marad a parókia, lakatlanul rogynak össze a szebb napo­kat látott porták. Vajon igy kell ennek lennie? Vagy lehetne másként is? Egyál­talán: törődik ezzel valaki? Rosszul alszom mostanában. Éjsza­kánként gyakran eszembe jut a hely, a falu, ahol gyakorlatilag nem tovább, mint tizennégy esztendős koromig, gim­náziumba, kollégiumba kerülésemig él­tem. Sorra jönnek a szomszédok, a há­zak, utcák, szinte téglánként össze tu­dom rakni az épületeket. És ami ennél sokkal több: egyben, egészben, a maga tökéletességében ott áll az egész falukö­zösség. Amelyben kiszámítható helye volt a legutolsó koldusnak és a falu első emberének. Mindenki mindenkiről tud­ta, amit érdemes volt tudni. Ahol bizo­nyos értelemben biztonságban érezhet­tük magunkat még az ÁVH, a padlás- söprések esztendeiben is. Rosszul alszom mostanában. Olykor megpróbálom számba venni a szomszé­dokat. Itt, ahol húsz esztendeje élek, eb­ben a falusias kisvárosi környezetben. Néhány kivételtől eltekintve még a ne­vüket sem tudom. Ők vajon tudják az enyémet? Jól tette Varga Jóska, hogy közre ad­ta ezt a kis könyvecskét, amelyet bárki megvehet fél pakli cigaretta áráért, hogy ne mondjam, bagóért. Aki alanya, sze­replője a történeteknek, az azért örülhet neki, aki meg nem, az azért, mert egy beavatott kalauzolásával ismerheti meg ezt a világot. Derülhet, szomorkodhat, emlékezhet. Lám, én is szívesen félretolnám erről a városi konyhaasztalról a damaszt térí­tőt, és könyökölnék a viaszkos vásznon. Azon, amelyre édesanyám tette a tűz­helyről a kissé kormos fenekű lábast. Bánnám is én, ha akár krumplis tészta lenne benne! Gyuricza Mihály Pontos megfigyelés Megfejtésként beküldendő a vicc poénja a Tolnai Népújság szerkesztőségének címére 7100. Szekszárd, Liszt Ferenc tér 3. Pf: 71. A borítékra, levelezőlapra, kérjük írják rá: Rejtvény! Beküldési határidő: január 14. A december 18-i rejtvény helyes megfejtése a követ­kező: „Könnyebb a kenyerezés, mint a szántás. ’’ A helyes megfejtést beküldők közül könyvet nyertek: Gyimóthy László Tolna, Bajcsy Zs. u. 25., Kirtyán Lászlóné Fadd, Tokaj u. 1„ Máté József Szekszárd, Wesselényi u. 3., dr. Csullag Józsefné Bonyhád, Kos­suth L. u. 29., Harkai Vilmosné Mórágy, Szabadság u. 64. Ne féljetek! Új évezredbe lépünk... Krisztus születé­se óta kétezer év a hátunk mögött, s ki tudja még, mennyi előttünk. Történelmi pillanatokat élünk, melyeket nem lehet kellően méltatni. Nincs e földön ember­fia, aki össze tudná foglalni az elmúlt időket, s meg tudná fogalmazni a jövő teendőit. Csak itt állunk, hebegünk, ha- bogunk, próbálunk ünnepelni - de se múltunkat nem értjük, se jövőnket nem látjuk igazán. S ezért bizonytalan a jele­nünk is. Vannak, akik nagy beszédeket tarta­nak... Mások hatalmas bulikat csap­nak... S akinek másra nem futja, az ígé­reteket tesz... Az eseményt nagy dolog­gal próbáljuk emlékezetessé tenni. De hiteles mindez? Belülről fakad? Vagy csak a szokás kényszeréből?... Ha vá­laszt keresünk, kérdezzük meg a követ­kező napon azokat, akik a beszéd után elpakolják az emelvényt és a hangfala­kat; akik a buli után feltakarítják a ter­met; no és a házastársat, akinek meg­ígértem, hogy az új évezredben minden másképp lesz... Hogyan is mondja Dosztojevszkij? „Könnyebb egy percig, vagy akár egy óra hosszat erősnek lenni, mint csendes hősi­ességgel elviselni a mindennapokat. ” Úgy gondolom, mondása erre a jeles év­fordulóra is igaz. Talán nem kell olyan hevesen beszélnünk, ígérgetnünk. Mondjunk egyszerűbb dolgokat. Te­gyünk kisebb elhatározásokat. Legyen szerényebb a parádé. De mindez fakad­jon belülről. Mert az ünnep akkor lesz az igazi. Hisz mit ér a szó, ha üres; mit ér az ígéret, ha komolytalan; mit ér a szórakozás, ha csak menekülést jelent. De mégis, hogyan válik mindez hite­lessé? Nem lehet, hogy mindez hiába le­gyen. Nem lehet, hogy a jóravaló törek­vésünk zátonyra fusson. Hiszen ezek mögött is emberi erőfeszítés van, ami nem veszhet kárba. Az ember minden porcikája tiltakozik a megsemmisülés, a hiábavalóság ellen. Próbáljunk talán egy kiindulópontot keresni, ami megelőzi a mi erőfeszítéseinket. Buzgó szerzetesek végig­böngészték a Bibliát, hány­szor található benne ez a kife­jezés: Ne féljetek! A számító­gép feltalálása előtt ez bizony igen komoly feladatot jelen­tett. Az eredmény meglepő lett: ez a felszólítás összesen 365-ször szerepel a Szentírás­ban. Minden napra jut belő­le. Több mint húsz évvel ez­előtt, 1978. október 22-én ugyanez a két szó visszhang­zott Rómában, a szent Péter téren II. János Pál ezzel kezdte első pá­pai beszédét. Nem véletlenül. Robotok uralma, atomháború, világ­méretű járvány, kozmikus katasztrófa, űrlények támadása, a sátán eljövetele - a fantasztikus filmek ilyen képekkel fes­tik le a jövőt. S ha a szívembe nézek, to­vábbmehetek; félelem a szükséges anya­giak miatt, aggódás a szeretteimért, ön­vád magammal szemben. Bizony, na­gyon nagy szükségünk van a Biblia buz­dítására: * Ne féljetek! Mert az ember fél. Társadalmi szin­ten és egyéni életünkben óriási nehézsé­gekkel kell szembenéznünk, és ezek a nehézségek félelemmel töltenek el ben­nünket. Aki ezt nem ismeri be, az be­csapja magát, és egy életen keresztül menekül. De aki beismeri, és meri egy nagyobb Valaki kezébe tenni az életét, az már legyőzte ezt a félelmet. Annak életében ugyan még jelen van a félelem, de már nem uralja őt. Aki elismeri saját gyengeségét, szegénységét, kiszolgálta­tottságát, és hiszi, hogy Valaki feltétel nélkül szereti és értékeli őt, az már túl­emelkedett mindezeken. Kétezer évvel ezelőtt az Isten éppen azért jött el gyer­mekként, hogy velünk lehessen a ki­csinységünkben, félelmeinkben, sze­génységünkben. Ha a jövő évezredre szeretnénk ké­szülni, nem az a megoldás, hogy a nagy­ságunkat hangoztatjuk, feltűrjük az ing­ujjunkat, aztán teljes lendülettel nekifu­tunk a betonfalnak. Nem. De tartsunk egy perc csendet, amelyben szembesü­lünk a magunk kicsinységével. S ha egyénenként és közösségben így letérde­lünk az Isten elé, hallani fogjuk a két szót: Ne féljetek! Ez legyen a kiinduló­pontunk. Aztán teljes jó szándékunkkal kezdjük el verni kalapáccsal azt a beton­falat. Isten markológéppel áll majd mel­lénk... Tamás Roland káplán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents