Tolnai Népújság, 1999. június (10. évfolyam, 125-150. szám)
1999-06-01 / 125. szám
1999. június 1., kedd Magazin 7. oldal Bejrut, Libanon. Naomi Cambell szupermodell egy gyémántból készült toppot visel egy bejrúti divatbemutatón, amelyet Paolo Banja, Libanon vezető ékszerésze tervezett. A libanoni divatipar rendkívül gyorsan fejlődik, egyre komolyabb kihívást jelentve a gazdag arab országokban korábban konku1 rencia nélküli piacvezető európai divatházaknak, fotó: reuters Száz bírót becsapott az angol álügyvéd Egyetlen ügyvéd sem tapsol boldogságában, ha börtönbe kell mennie látogatóba. Azaz mégsem: az angol André John-Salakov ugyanis kivétel, neki ugyanis nem ügyvédként, hanem elítéltként kell börtönbe vonulnia. John-Salakovnak ugyanis sok mindenre van jogosítványa, de ügyvédségre nincs. Mivel nem vizsgázott, hiszen egyetemre sem járt. Hivatását viszont elképesztő pimaszsággal, nem utolsó sorban megdöbbentő sikerrel gyakorolta. A szerfölött komolynak tetsző nigériai bevándorló férfiú rövid idő alatt 100-nál több perben lépett föl és nyert is. Még az Old Bailey, a legfelső bíróság előtt is! Annyira tisztelik egykori megbízói, hogy most egyikük sem volt hajlandó ellene tanúskodni. Mind állítja, hogy nála jobb ügyvéddel még nem hozta össze a sorsa. .Jogászi” pályafutása a minap ért véget, amikor balszerencséjére olyan bíró elé állt, aki fölismerte az állítólagos ügyvéd urat. Néhány évvel ezelőtt ugyanis éppen ő ítélte el szélhámosságért. A nigériai férfiú a börtönben szerezte szaktudását: négy évig ült csalásért, ez idő alatt betű szerint megtanulta a műintézet könyvtárában föllelhető összes jogi művet. Szabadulása után, 1995-ben, úgy vélte, hogy tudása alapján akár ügyvéd is lehetne. Vásárolt is hagyományos parókát meg talárt, és megnyitotta ügyvédi-közjegyzői irodáját. A John-Salakov-féle „Public Law Centre” (nyilvános jogsegélyközpont) igen rövid idő alatt a környékbeli szegény, etnikai kisebbség zarándokhelyévé vált. Salakov nagy népszerűségre tett szert, emberbarát híre gyorsan teijedt, rendszeresen osztogatta jogi tanácsait, tiszteletdíja szerfölött jutányos volt. Csakhogy a végén lebukott. George Bathurst-Norman, a southward törvényszék bírója két és fél évet sózott a nyakába. André John-Salakovnak lesz tehát ideje a továbbképzésre. Ezzel a bíró is tisztában van, mert kijelentette: „Ahogy a vádlottat ismerem, szabadulása után másutt újra megnyitja még jövedelmezőbb ügyvédi irodáját.” Ferenczy Europress Agatha Christie mérgei hibátlanok Gyermekkora óta a gyilkos mérgek bűvöletében él Alfonso Velasco Martfín. A professzor most könyvet írt a fiktív gyilkosságokról; a nemrég megjelent műben a többi között az Agatha Christie regényeiben előforduló, méreggel elkövetett bűncselekményeket is elemzi. Egyik legfőbb megállapítása nagyon is meghökkentő: „Nem sikerült szakmai hibára bukkannom a világhírű brit írónő műveiben. Persze, ez aligha meglepő, tekintettel arra, hogy kórházi nővérként dolgozott mindkét világháború alatt”. A spanyol vegyész és gyógyszerész egészen tűzbe jön, amikor az írói képzelet alkotta hősökről ír: „Poirot, Holmes vagy Maigret sem követtek el hibát, amikor mérge- zéses ügyekben nyomoztak.” Sőt, igen közel álltak a valósághoz. Bizonyítja ezt a következő eset: „A londoni Guy Hospital egyik nővére, miközben a legsúlyosabb betegeket ápolta a legnagyobb odaadással, Agatha Christie-nek A Pale Horse titka című regényét olvasta. Az írói fantáziából kipattant mérgezéses eset szimptómái teljesen megegyeztek a nővér egyik betegének a tüneteivel. A lelkiismeretes ápolónő nyomban beszámolt az osztályos orvosnak a gyanújáról és tapasztalatairól, aminek következtében megváltoztatták a már haldokló beteg kezelését és gyógyszerezését. A halálra kárhoztatott, azaz megmérgezett férfi napok alatt felépült...” A legtöbb bűnügyi történet szerzőjének sok fejtörést okoz, hogy miképpen adagolja a sztori szerint halálra ítélt áldozatának a mérget. Az ötletek egyszerűen elképesztők és megdöbbentők: a mérgezett borotválkozóhab éppen úgy szerepel a művekben, mint a szájöblítőszer - magyarázza Alfonso Velasco Martfín. „A módszerek többsége viszonylag könnyen leleplezhető, mivel az igazságügyi orvos szakértők a nyomokat percek alatt fölfedezik, kimutatják az áldozat gyomrában, a bélrendszerében. Sokkal nehezebb viszont megtalálni a bejutás helyeit, például a borotválkozás közben keletkezett felületes sérüléseket”. A spanyol professzor könyvét - „Mérgek a bűnügyi irodalomban” nemrégiben adta ki a Valladolidi Egyetem. Ferenczy-Europress Párizsban bérelhető a gavallér Párizsban Gentlemen Pilots néven olyan cég alakult, amely megfelelő kísérőkről gondoskodik magányos hölgyek számára. Félreértés ne essék: nem testőröket és nem is selyemfiúkat ajánlanak, hanem igazi kísérőket, a szó régi értelmében vett gavallérokat. Az urak fényképes katalógusból választhatok ki, szexről szó sem lehet. A lényeg, hogy kivétel nélkül mindegyik megfeleljen bizonyos alapvető követelményeknek. Legyen makulátlanul elegáns, öltözzön ízlésesen és korának megfelelően. Apropó, kor. Az alapító hölgy, Madame Michele stábjába harminc és hatvan között lehet jelentkezni, hiszen nem egy hölgynek éppen érett, tekintélyt parancsoló férfi-kísérőre van szüksége. A delikvens lehetőleg beszéljen egykét idegen nyelvet, és legyen kellemes társalgó. Külseje, ha gusztusos és ápolt, igen tág határok között mozoghat, mint ahogyan a hivatása is: akár egyenruhás pilóták is jelentkezhetnek, ha a cégük nem tiltja. A bérelhető gentleman nem lehet alacsonyabb 175 centiméternél. Az alkalmazási szerződésben az is benne van, hogy a kísérő „kizárólag nyilvános helyen” találkozhat a hölggyel. És ha, mondjuk, színház után, a férfiú mégis kiköt a bájos bérlő hotelszobájában? Semmi gond, a hotel nyilvános helynek számít. Ferenczy-Europress Jeruzsálem, Izrael. A 24 éves svéd Charlotte Nilsson nyerte Take Me To Your Heaven című dalával az idei eurovíziós dalfesztivált, amelynek Izrael adott otthont. A svéd lány mögött a háttérben közel-keleti öltözetet viselő izraeli táncosok láthatók, akik a tavalyi győztessel, az izraeli Dana Internatioallal, az előző évi győztessel együtt léptek fel az eredményhirdetés előtt. FOTÓ: REUTERS Mitől boldog, aki boldog? Az, hogy valakinek mennyire jó a lelki „közérzete”, nagymértékben függ a hajlamtól. Ebből következik, hogy például az ikreknek, főként ha egypeté- jűek, nagyon hasonló a boldogságérzetük, még ha nem is együtt nőttek föl. A titok nyitja: mindenkinek előre kódolt a boldogságszintje - állítja David T. Lykken, amerikai pszichológus. Ebben a genetikai meghatározottság szerepe mintegy 50 százalékos. így például egy sorsüldözöttségre „beprogramozott” ember biztosan nem lesz a szerencse gyermeke, de azért a boldogság egy átlagos szintjét minden további nélkül megélheti. A kutató azt vallja, hogy a vidám természet, vagyis a boldogságra való képesség gyakran párosul más személyiségjegyekkel, mint például a nyitottsággal, a társasági élet szerete- tével és az optimizmussal. A jólét, a vagyon és a társadalmi rang közvetlen függ a boldogság-gének szintjétől. Erre vonatkozó amerikai vizsgálatok kimutatták, hogy a gazdagok alig boldogabbak, mint azok, akiket kevesebb földi jóval áldott meg a sors, mert a géneket nem lehet megvásárolni. FEB Kedvence: a skót juhász A rekorder kutyatartó Ami sok, az sok Chauncey Wilson szereti a kutyákat, főként a skót juhászért rajong. A kaliforniai bíróság szerint azonban a jóból is megárt a sok, 54 skót juhász egy lakásban pedig több a soknál. Márpedig a richmondi férfi épp ennyi négylábút tart tíz szobás otthonában, amelyből ötöt az ebek laknak. A szomszédok mára megelégelték a folytonos ugatást, a környéket belengő enyhén penetráns kutyaszagot és beperelték az állatbarátot. A törvények szerint ugyanis egy lakásban legfeljebb három ebet lehet tartani, így Wilsonnál ötvenegy létszám feletti skót juhász él. A skót juhász félénk, intelligens, nem túlságosan hangos, bár nagyszőrű kutya. Az ítélet szerint ezektől októberig meg kell szabadulnia Wil- sonnak. A gazdi azzal védekezett: nem tehet arról, hogy amikor hazatér, a kutyák egyszerre kezdenek ugatni. Ferenczy-Europress Halálos szertartások - 4500 éves előzményekkel Özvegy a máglyán és a megtakarított televízió Frankfurtban jelent meg Jörg Fisch zürichi történészprofesz- szor „Halálos szertartások” című csaknem hatszáz oldalas sikerkönyve. A szerző vallomása szerint a művet egy csaknem tizenkét esztendős történet nyomán írta meg. 1987 szeptember 4-én a Ra- dzsasztán indiai szövetségi államban lévő Sikar városka kórházában meghalt Maal Singh, egy huszonhárom éves diák. Az orvosok szerint a halál oka ételmérgezés volt. A tetemet ezután visszaküldték a közeli szülőfaluba, Deoralába. Ezzel a szerencsétlenséggel kezdődött az események láncolata. A folytatás első lépéseként a fiatalember után hamarosan meghalt tizennyolc éves felesége, pontosabban özvegye, Roop Kanwar is. Az biztos, hogy a fiatal nő lángok között pusztult el, az előzményekről viszont több változat is forgalomba került. A hivatalos változat szerint Roop úgy döntött, „lelkének egyesülnie kell férje leikével”, és Indiában mindenki tudja, hogy ez csak a hagyományos sati, vagyis az özvegy-égetés által valósulhat meg. A sokkal kevésbé hivatalos változat azonban azt állítja, hogy a máglya fellobbanása előtt a Singh-házból sikoltozás és veszekedés hangjai hallatszottak, és többen tisztán hallani vélték, hogy a majdnem gyermek özvegy nem óhajtott tűzhalállal áldozni a sokezer éves hagyományok oltárán. Ez az, amit hallottak. Amit viszont láttak: néhány órával később a szerencsétlen gyönyörű esküvői szárijában, arcán átszellemült kifejezéssel - amit sokak szerint egy helyi kábítószer megfelelő mennyiségben könnyen előidézhet - ráfeküdt a máglyára, várva, hogy fellobbanjon a mindent elhamvasztó láng. A történetnek még ezzel sincs vége. Miután a füst lassan eloszlott, s a tűzhalált végignéző mintegy négyezer(!) ember is eltávozott, tizenhárom fegyveres őr vette körül a kihunyt máglya helyét, és Deoralában már másnap megkezdődött egy emléktemplom építése. Jól látszott, hogy valahol valakik gondosan megkomponálták a fejleményeket: tudták, hogy vallásos hinduk százezrei akarják majd látni a helyszínt, mi több, ott fognak könyörögni az istenekhez. Pontosan ez történt. Deorala hamarosan zarándokhely lett és ez lakóinak viszonylagos jólétet hozott, a háttérben ügyködő szervezőknek pedig - hála többek között a kegytárgy-boltoknak az emelkedő ingatlanáraknak, a zarándokok elszállásolásának és táplálásának, sok pénzt. Fisch professzor azt íija, 4500 évre visszamenőleg talált bizonyítékokat arra, hogy a „halottkövetés” nemcsak indiai jelenség. Az ősi Egyiptomban a ház urával együtt nemcsak a felesége, de gyakran egész háza népe távozott az élők sorából, ezt a feltárt sírkamrák jól érzékeltetik. Volt olyan núbiai nagyúr, akinek a sírkamrája közelében vitathatatlanul vele egy időben meghalt négyszáz (!) ember maradványait tárták fel az archeológusok. Ami Indiát illeti, London 1829-ben betiltotta ezt a gyarmatán uralkodó „barbár szokást”, és a törvény mindmáig bűncselekménynek minősíti azt is, ha valaki tétlenül nézi a satinak nevezett máglya-szertartást, s nem jelenti azt „időben” a rendőrségnek. A professzornak ennek ellenére sincs semmi kétsége aziránt, hogy a szokás nem halt ki teljesen ma sem. Ennek egyik okát a sok közül meg is magyarázza könyvében. Ha Roop Kanwar életben marad, nyomorúságos élet vár rá. Nem szabad jobb ruhát és ékszert viselnie, csak maradékokat ehet és a szokásjog szerint az elhunyt férj fivéreinek szabad szexuális prédája lett volna. Ehelyett - amint a félj egyik rokona mondta a szerzőnek - „éppúgy halhatatlan lett, mint maga a családunk”. (FEB)
