Tolnai Népújság, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-24 / 95. szám

Riport 1999. április 25. Negyedik oldal SOMOS ÁGNES ÍRÁSA FOTÓ: DIÓSI IMRE ) EZER MÁRKÁVAL SEGÍTETT / / FRIDERIKUSZ HAT HÓNAPIG ALLTA . A MAMA KÖLTSÉGÉIT • AZ ALLAM ) EZER MARKAVAL SEGÍTETT Ef, Szandra megkoronazasa 1 >■!—Piinii i| ^ g '»ifc Nyolc évvel ezelőtt derült ki, hogy Szandrának 17 fokos gerincferdülése van. Mire a műtétre sor került - a döbbenetes röntgenfelvételen is látható - 160 fokos eltérést kellett korrigálni „Ma van Soma születésnapja! Istenem, de hiányzik az a dög! Éjszaka is vele álmondtam, hogy a lakásunkban vagyunk és én állandóan simogatom, dögönyözöm.. „Fokozatosan egyre súlyosodó ge- rincferdülésemet kemény műanyag fűzővel orvosolták, amelyet éjjel-1 nappal kellett hordanom. Persze nem túl vidáman... Kénytelen vol­tam tűrni a többi gyerek gúnyolódd- \ sát, izzadtam, a szüleim bejárkál­ták az iskolába tornaóra előtt leven­ni rólam a fűzőt, majd visszatenni rám. így ment ez hét évig! Nyolcadi- i kos ballagásom idején már tudtuk, nagy a baj. Vagy operáció, vagy semmi esélyem az életre. A gerincem j és a bordáim lassan összenyomták volna a tüdőmet, már így is egyre \ gyakrabban kapkodtam levegő i után, de itthon senki sem vállalta a | műtétemet..." zandra ideadta a naplóját, I amelyet tavaly áprilisban kez- ; dett írni... Könnyed és izgal­mas, rajzokkal teli, mégis torokszo­rító. Olvasom, miközben Soma a Iá- j búnknál kockacukorért kuncsorog. „Apám és anyám mindketten szín­házi emberek. Sokáig vártak rám, S : aztán egyke maradtam. Az én gyó­gyításomra összpontosítottak, és tit- j kolták előttem, hogy mindketten ha­lálos betegek. A mama rákos, leszá­zalékolták, a papa hét éve leukémi­ában halt meg. Az ő utolsó ajándé­ka volt Soma kutya, a »múzsám«, aki ezer kilométerről is ihletet adott Hospital-dog-rajzaimhoz... ” a. z asztalon markáns arcélű fér­fi portréjának fénymásolata. £ JL SLSzandra elmélyülten erősítge- ti rajta a vonalakat. Az eredetije Je­szenszky Dezső doktornál maradt a németországi kórházban. Ő az a naplóban lazán csak Jeszinek becé­zett, magyar származású or­vos, aki Szand­rának visszaad­ta veszendőnek hitt életét. „Felsorolni is nehéz, kik segítettek, hogy kiutazhassak a műtétre... A kez­deményező józsefvárosiak, az Egész­ségbiztosítási Pénztár, színészek, ala­pítványok, ismerősök, ismeretlenek, és nem utolsósorban Friderikusz Sán­dor, aki azt intézte és fizette, hogy anyu a kórházban lakhasson...” S zandra jót nevet. Szegény Fri­di! Csak két hónapra számí­tott, aztán sorra kapta a faxo­kat, hogy még egy hónap, meg még egy... de állta a költségeket. Június A BETEG KISLÁNY NAPLÓJÁBÓL Egy ritka betegség miatt hátul púpos, elől beesett mellű volt. Csigolyái összecsúsztak, elmozdul tak, a bordái megtekeredtek, a nyaka szinte eltűnt. És mégis... Aki a régi fényképeket vizslatja, majd belenéz a tizenhat esztendős Szonday Szandra csészealjnyi, égszínkék szemébe, nem az önsajnálatot, hanem a szépséget és a vidámságot láthatja. Pedig Szandra eddigi rövid életé­ben annyit szenvedett, amennyit emberi ésszel felfogni is nehéz. ‘ 7-én indultak a nagy és 1 beláthatatlan kimenetelű útra. „Reggel fél hatkor riad­tam fel, pedig az óra ' nem csörgött, már So­ma sem volt otthon, ■ hogy ébresszen... i Nem voltam álmos, epedig éjfélig beszél­gettem Olivérrel. Nehezen bú- ' csúzkod- tunk. Anyám , szalámit szele- I telt, kenyeret [ vajazott. Kér­deztem, hogy ’ilyen sokat ’ csinál? Azt mond­ta: hosszú az út..." osszabb volt a hosszúnál. Hat hónap! Eltelt a nyár, az ősz, és még decemberben is | azon tréfálkozott Jeszivel, hogy ők | a doktor Mikulás-ajándékai. „Este 11 körül, szakadó esőben ér­keztünk meg Langensteinbachba. Reggel anya elment a felvételi irodá­ba, majd a gyerekosztályon megmu- j tatták a helyemet. Jeszenszkyvel \ csak késő este tudtunk beszélni, ad­dig nagyon idegeskedtem. A szobám | sem tetszett. Féltem. Láttam Debo- j rát, aki ugyanolyan eset, mint én: és j őt már két hete nyújtják. Megijed­tem a »koronától«, amelyet a fején j kellett hordania...” zandra sejtette, hogy rá is a „koronázás” vár, de a környe­zet hamar megtette a hatását, egy igazi fekete-erdei klinika, lelkendezett. Van uszoda, lehet naponta zongorázni, internetezhet Olivérrel és az ONIC-tagokkal, va­gyis az „osztályból nekem írók clubjához” tartozókkal. Miközben egyenes derékkal ül - milyen nagy szó ez neki! -, sovány, még erőtlen felsőtestén a pólót mutat­ja, amelyet a kórházban festett. Ott díszeleg az összes orvos, nővér aláírása. Ez „Elmaradt az angolórám, mert jött az elektromágneses rezonanciavizs­gálat. Minden fémtárgyat le kellett vennem, kaptam két viasz füldugót, és egy tepsibe feküdtem. Betoltak egy csőszerűségbe, anya ott ült az alagút szélénél, a fején óriási fülvédővel, és a kilógó lábamat fogta. Bár nem 1 akartam, mégis féltem. Azért tartott sokáig, mert eldeformálódott gerince­met nehéz volt lefényképezni. ” lérkezett a nevezetes „koroná­zási nap” (1998. július 2.), j 1 /amely csak a kínszenvedések kezdete volt. Szandra két rajzon is mutatja. Az egyiken ő látható teljes harci díszben - „Először megkoro­náztak, aztán felakasztottak, mint egy átlagkirályt!” felirattal -, a mási­kon meg Soma, akit minden póz­ban, helyzetben ábrázolt, amelyet maga átélt. így került a tárlatba So­ma a vérvételen, Soma a röntgengép mögött, Soma a műtét előtt nem akar levest enni, Soma az intenzív osztályon... „Öten gyűltek körém a tornaterem­ben: Jeszi, a főkoronázó, Lamos doktornő, Liz, az »abendes«, a ked- | véne nővérem, egy ismeretlen nővér, és persze anyu. Jeszenszky megkér­dezte tőle, bírja-e a gyűrődést? Egy speciális ágyra fektettek. Iszonyúan féltem, képtelen dolognak éreztem, hogy a fejembe csavarok kerüljenek. Jeszi mellém ült a borotvával, mert í oldalt néhány hajtincset el kellett tá­volítani. Ekkor már nevettem: Euró­pa egyik legjobb gerincspecialistája a fülem mögött borotvál!” i — —egkoro­názva, egy toló­székben ülve, később speciális járókerettel köz­lekedve, miköz­ben egyre több súllyal nyújtják, és a furcsa póz miatt nem tud rendesen se enni, se inni - más fon­tos életfunkciók­éi riV Ni V-' * ról nem is beszélve!-, ez nem tartozik éppen a leányálmok kategóriájába, j „Ma először fürödtem »akasztva«, j Muris volt. Anya segített, Elke beöl- j töztette műanyag köpenybe, gumi-1 csizmába, mintha lovat csutakolná- * inak... Miután visszajöttem, elkapott! Käthe, a gyógy tornászná, és mutat­ta, hogyan kell az ágyban feküd- j nőm, mert állítólag nem csináltam jól, haha! Megint nőttem, ülve 10 centit, állva 11,5 centit. Hallottam, amint az orvosok és a nővérek azt mondják: egészen különleges, hogy valaki így nyúljon, mint én. Anya szerint is szépen alakul a' hátam. A I mai nap sutty, gyorsan eltelt!” Aztán elérkezett a szeptember, az OP, vagyis az operáció ideje. „Izgulok? Nem tudom. Alig tudok rendesen beszélni, röhögcsélek és fel vagyok dobva. Ez lenne a nagy | beletörődés jele? Végül is örülök, " hogy holnap túl leszek az egészen, j Úristen, már másfél éve készülök f II; erre az eseményre! Érdekes, éppen J II ma vettem fel azt az édes zoknit, amelyet tavaly augusztus 4-én vett nekem anya Pécsett. Ez az a dá­tum, amikor dr. Illés Tamás közöl-1 , | te, hogy operáció nélkül nincs sem­mi esélyem az életre, de a kettős műtétet se bírom ki. Akkor anya úgy döntött, hogy nem lesz OP, és I élek, ameddig élek. ” mama szeme még az emlék felidézésekor is elhomályo-j - m. jbs*su1. Az első OP nem sikerült! Szandra nyaki artériája megsérült, a mellkasa tele lett vérrel. Ugyan hal­lotta a szirénázó rohamkocsit, de honnan sejthette volna: a lányával rohannak az érsebészetre. któber 16-án ismét indulás a műtőbe. Gyötrően hosszú idő múlva Jeszenszky doktor fáradt hangja a telefonban: „Kész a műtét, mozog keze, lába, és nincs púpja, a bordát is sikerült rendbe tenni!” Utána a napok egybefoly­tak, Szandra rémálmokat látott. Hat napig hallucináltam. A nővér kérdésére, hogy mikor jön be a ma­ma, azt feleltem, nem jön többet, j mert meghalt. Amikor anyu betop- I pant, nem akartam elhinni, hogy visszaengedték a túlvilágról... Lekö­tözték a kezemet, mert kirángattam j az infúziót, piros masnis kényszer- í zubbonyt is kaptam. Senki sem : akarta megérteni, hogy süllyed a ha­ljó, közeleg a vihar, és a falon egy I ronda pók mászik! Szegény anyuval I levetettem a falról az órát, mert azt l hittem: a hátára van írva, hogy meg í akarnak ölni! Ez nagyon szörnyű le­hetett..." A rémálmok elmúltak, Szandra el­indult a lassú felépülés útján. „Hogy vagy? - mindenki ezt kérdezi. Kezdem unni. Hát nem látják, mi- | lyen boldog vagyok? Minden séta, te­vékenység örömet szerez. Büszke va- l gyök, ha megmosom a fogamat, vagy j egyedül felöltözöm, és csodálkozom, milyen kicsi lett a póló. Anyám, I Käthe, mindenki összement, és én | belenőttem a kabátomba!” zandráék december 11-én repülőn in­dultak haza, de a | kislányt előbb a Sváb- j hegyre egy szana- j tóriumba vitték. m A {e A Msi ; „Ébredés. Éreztem, hogy lélegezte­tőgépen vagyok, automatikusan fú- jódik fel a mellkasom. Láttam a mennyezeten a fura formájú szellőz- tetőket. Az ágyam fölé a régi kapasz- kodórúd hajolt, levontam a követ- keztetést: már biztosan nincs a feje­men a korona...” .Nemrég hívott anya. Soma nála van, ott­hon. A kutya keresett engem a szobámban. Keresett... Én olyan boldog vagyok! És amikor végleg hazaértem, fantasztikus érzés volt, hogy az emberek mennyire örül­tek a viszontlátásnak, mosolygós bó­kokat kaptam, érdeklődve hallgatták locsogásomat a távoli klinikáról...” ; ír icsit még lassan mozog, óva­■ tosabban viháncol Somával, ; JL més kíséret nélkül nem mer buszra szállni. A Fazekas-suliban is - ahol kitűnő volt - egyelőre magán­tanuló. De amikor a zongorához ül, hogy játszani kezdjen, olyan egye­nes a dereka, mintha vonalzóval húzták volna meg.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents