Tolnai Népújság, 1998. november (9. évfolyam, 256-280. szám)
Három napig senki sem nyitotta rá az ajtót Halála előtt pár nappal belenézett a tükörbe. Aztán egész éjjel sírt. „Mert láttam - magyarázta később a szomszédjának hogy ez már nem én vagyok. Egy csontsovány idegent láttam, egy sápadt, beteg alakot.” Pedig a Margit Kórházban, ahová nyáron került, mindent megpróbáltak, hogy felerősítsék. Teljes 42 kilóra fel is hizlalták! Amikor kiengedték, útravalóul ennyit mondott Venczel doktornő: „Enni, enni, művésznő, ha pedig nem megy, akkor zabáim!” Hazament, és minden maradt a régiben. Ismét fogyni kezdett. Elment a kedve, mert nem volt munkája. Ezt magyarázta színésztársának, a kolléga-barátnak, Avar Istvánnak: „Ilyet nem csinálok többé, Pista. Hogy nyárra nem vállalok munkát. Bele is halok!” Ők személyesen utoljára júniusban - az utolsó „Orömszülők” előadáson - találkoztak a Madách Kamarában. Az előadás végén még megbeszélték: nyáron a színésznő kilátogat Avarék biatorbágyi nyaralójába. Csak hát közbejött a kórház.- Annak örülök - mondja a színésztárs hogy hallottam, szép csendben elaludt. Úgy tudom, nem volt semmi komolyabb baja. Különben vártam már a következő hetet, hiszen úgy volt, november negyedikén próba, másnap előadás, ismét együtt lehetünk Klárival a színpadon. Ehelyett a temetésére indulhatok...” „Anyám sikított” Tolnay Klárit november 6-án, pénteken, déli harangszóra kísérik utolsó útjára, színháza saját halottjának tekinti. Ők rendelték meg azt a koszorút is, amire rá lesz írva: „Lányodtól, Zsuzsitól.” Lányával köztudottan ellentmondásos volt a kapcsolata. Nem közönséges anya-lánya viszony. Ráthonyi Zsuzsa (58) így vallott erről korábban: „Nagymamám nevelt, anyám szinte sosem volt velünk. Még a karácsonyokat sem töltöttük együtt. Egyszer sikerült közösen ünnepelni. Rózsadombi házunk azonban épp a meghitt pillanatokban kapott bombatalálatot. ...Anyám sikított, apám megpróbálta eloltani az égő fát, s ordított: menjetek le a pincébe!” Egész véletlenül épp aznap jött volna férjével Magyarországra, amikor édesanyját holtan találták. Zsuzsa ugyanis Bécs mellett, Möd- lingben él. Még ott érte a telefon, amikor közölték vele a hírt. Azonnal indultak. Anyja lakásában odakészítve találták, amit a művésznő mindig megrendelt, ha a lányát várta: csípős kolbászt és más enni- innivalót. „Hagyj aludni, vén lókötő” Mindezt Samu vitte fel kedden délelőtt, amikor holtan találta munkaadóját.- Kinyitottam a kulcsommal az ajtót. Láttam, ég a villany a konyhában, megy az elszívó, villog a tévé képernyője a szobában. Bekiabáltam neki, mint ilyenkor mindig: Huhú! Erre ő állandóan azt felelte: „Hagyj aludni, vén lókötő!” 1998. november 1. Arckép Legördült a függöny Meg akart halni, de félt a haláltól. Számtalanszor mondta Bánfalvy Samunak, aki 24 éve mindenben segítette (hozta-vitte, vásárolt helyette, ellátta a háztartását, intézte a napi dolgokat): „Samu, te mindent tudsz, ha meghalok. Elmondjam, hogyan történik majd? Te benyitsz és látod, nem mozdulok. Azt gondolod, na, elment az öreglány. (Mert tudom, gazember, a hátam mögött biztosan nem művésznőnek hívsz.) Először felhívod Löflert a Madách Kamarából, utána az igazgatót, Kerényit és a legvégére hagyod a lányomat. A hiszti erősségének fordított sorrendjében hívod őket.” Tolnay Klári pontosan látta a véget, tényleg minden így történt. Csak azt nem jósolhatta meg, hogy amikor rátalálnak, már több napja eltávozott... Most csak a csend. Elhúztam a függönyt. Akkor láttam, ott fekszik a művésznő a tévé előtt, feje egy könyvre bukva, szája kicsit nyitva. Meglöktem a kezét. Kőkemény és jéghideg. Hirtelen azok a mondatai jutottak eszembe, amit annyiszor hallottam tőle, hogy mi lesz ezután. Leszaladtam az alatta lévő irodába, megkértem, jöjjenek fel velem. Kihívtuk a rendőrséget, ők a mentőket, akik megállapították a halál beálltát. Közben csöngettek: „Meghoztam a művésznőnek az ebédet!” - kiáltotta be egy jókedvű hang. „Dörömböltem, csengettem” Szombaton is kiszállították az ebédet, ahogy a hét más napján is mindig. Akkor Tolnay Klári már nem nyitott ajtót, hiába csöngetett az ételhordó. Az egyik szomszéd segített rajta, lekísérte egy földszinti lakásba, ahol a színésznő házbéli egyetlen közeli ismerőse, Práger Imréné Rózsika (91) lakik.- Itt állt az ajtóban egy fiatalos, ötvenes férfi, kezében ételhordóval. Átöntöttem saját edényeimbe a rántott levest, és a krumplit fasírttal. Emlékszem, még fintorogtam is, hogy mit meg nem eszik ez a Klári... Pedig hányszor ajánlottam fel, én francia konyhát vezetek, vinnék belőle neki is szívesen. Sosem fogadta el. Mindig azt mondta: Rozikám, én csak a magyaros konyhát szeretem. Később az egyezményes, titkos jellel rátelefonáltam, nem vette fel a kagylót. Aztán naponta többször hívtam, felmentem, kopogtam, dörömböltem, csöngettem. Senki nem felelt. Estére aggódni kezdtem, szóltam a felette lakónak is, másoknak is, nem tudja-e valaki Samu számát, mert csak neki van kulcsa a lakáshoz. Szerintem már több napja halott lehetett szegény, amikor végre rányitották az ajtót. Az ebédjét harmadnapra rá odaadtam az egyik szomszédnak, én ilyesmit még frissen sem eszem. „Annyit csipegetett, mint egy madár” Samu, a mindenes, pénteken, 23-án találkozott utoljára Tolnay Klárival. Akkor ment érte a kocsijával, amit az idős művésznő koránál fogva már jó ideje nem vezetett. A Madách Kamarába, a „Társasjáték New Yorkban” délutáni előadására indultak.- Láttam az ablakból, amikor elmentek - emlékszik vissza a földszinti barátnő-szomszéd, Rózsika. - Csinos kalapot hordott, kedvesen intett felém, amikor beszállt a kocsiba.- Az autóban panaszkodott - veszi vissza a szót Samu -, hogy nem lát ki. „Valahogy összementem, mondta, és fáj a hasam, mindenem.” Én abból láttam, nagy baj lehet, mert nem gyújtott rá. Pont ő, aki napi másfél-két dobozzal is elszívott! Ezt a szomszédos Szerb utca sarki közértes, Kőszeginé Ildikó is megerősíti:- Ha felhívott minket, mit szeretne, hogy felküldjünk, a listán a cigi mindig első helyen szerepelt. Azon csodálkoztam, olyan apróságokat kért: egy joghurt, néhány kefir, negyed kiló kenyér - mintha egy madár csipegetne. Most már tudom, ez volt az utolsó kívánsága. Nem vezetett igazi háztartást, csak amolyan minimálisát. Abból sütni-főzni sosem lehetett. „Ő sem él már...”- Elfogyott a művésznő - mondja a fodrásza, Papasz Vaszilisz. - Tavasszal járt nálam utoljára, festésre. Nem akart soha emberek közé menni, sokszor zárás után érkezett. Zavarta a haja, az arca, a ráncai, hiába mondtam neki, elmegyek szívesen hozzá, de olyan szerény volt, ezt sosem kérte. A sarki közértes:- Amikor nyolc éve nyitottunk, gyakran bejött. Találgattam a korát, mert olyan fiatalosnak tűnt. Akkoriban szinte egy ránc sem volt az arcán. A körzeti orvos, Köves doktor, aki kiállította a halotti bizonyítványt, azt mesélte a kapu előtt ácsorgóknak: „Utolsó álmában olyan szépen, igazi tolnayklárisan mosolygott.” Néhány éve, egy korábbi interjújában azt mondta nekem: „Tudod, nem szeretem a régi filmeket, képeket nézegetni. Szembesítenek a kegyetlen ténnyel: ő sem él már, ő sem. A végén mindig rádöbbenek: te jó isten, már csak én vagyok itt egymagám!” Az utolsó színésznő-óriás 85 évesen ment a többiek után. Vágó Ágnes * »
