Tolnai Népújság, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-24 / 249. szám
Köztünk élnek Negyedik oldal 1998. október 25. Tíz másodpercenként egy sneci Méregdrága felszereléssel „dolgoznak”, több tíz kilónyi különleges etetőanyagot „bevetnek”, mégis szinte csak keszegben „utaznak”, a kapitális halakra már-már ügyet se vetnek. Ám a „fehérhalat” hihetetlen gyorsasággal fogják. A versenyhorgászat különös világába a jelenleg legjobb Tolna megyei ifjúsági horgásztól, a tolnai Németh István Pétertől kértünk kalauzolást. Blöljáróban megjegyzendő, hogy az „ifjú Németh” versenyzői története sem mindennapi. Még nem volt 4 éves, amikor első horgászversenyére „poénból” benevezte az édesapja, és azon a balatoni versenyen mindjárt harmadik lett. Ez a siker aztán „megpecsételte” a sorsát. Ma, 17 éves ifi pecás- ként a felnőttek között is megállja a helyét. Hogy némi fogalmunk legyen a hobbi-horgászat és a versenyhorgászat közötti különbségről, előbb az eszközöket kell számba venni. A megyei ifi bajnok azt mondja, egy komoly versenypecásnak rendelkeznie kell a háromféle alapvető versenybottal: a különböző hosz- szúságú sneciző botokkal, az orsóval felszerelt, távolsági horgászatra használt ún. „meccsbottal” és az ún. „rákos bottal”, amely akár 14 méteres is lehet. Az árak elképesztőek. A rákos botok 150 ezer forintnál kezdődnek, de egy-egy (mindössze néhány deka súlyú) sneciző bot is 10 ezer forint körül mozog. A versenyhorgászok a hajszálnál vékonyabb zsinórt használnak, a 0,16 milliméter átmérőjű már vastagnak számít. A horgok nagyon kicsik, az úszók a széltől, a kifogni kívánt halfajtól és a horgászmódszertől függően változatos képet mutatnak. Persze a csalik sem akármilyenek. Ha nincs más, akkor trágyagilisztát tesznek a horogra. Az igazi azonban a „csontkukac”, vagy annak vörös és szívósabb rokona a „pinki”. Az árvaszúnyoglárva szintén kiváló - és jó drága - halcsemege. Mindezeken felül ott vannak még a különböző típusú etetőanyagok, amelyeket víz, és mindenféle adalékanyagok hozzáadásával gyúrnak meg a horgászat előtt. (Egy háromfordulós versenyen fél mázsát is beszórhatnak ezekből.) A verseny előtt a jobb versenyzők kiraknak vagy tíz botot maguk mellé, beetetnek több helyre, és a kezük ügyében van az előre összeállított néhány száz - különböző horogból, ólomból, úszóból álló - szerelék is. Az általában 3 óra időtartamú versenyen egy gramm hal egy pontot ér. (A horgászat egyszerre egy bottal, egy horoggal és általában kizárólag úszóval történik.) A versenyhorgászok elsősorban keszegre, kárászra, azaz a fehérhalakra utaznak, amelyek nagyobb tömegben fordulnak elő a vízben. Az „ifjú Németh” szerint például a sne- cire mindig rá lehet találni, 4-5 kilót lehet fogni belőle egy versenyen. A nagyobb testű hal a versenyhorgászat esetében 30- 40 dekásat jelent. Az ifibajnok szerint a versenypecás nem engedheti meg magának, hogy több kilós példányra várjon, hiszen annak kapási esélyei jóval kisebbek, másrészt egy nagyobb hal esetében fennáll a lehetősége annak, hogy a fá- rasztás során átúszik egy másik horgász kijelölt szektorába, és az már érvénytelen fogásnak számít. A versenyző a megmérettetésen nincs teljesen egyedül. A tisztes távolságban mögötte álló segítője, „trénere”, általában távcsővel felszerelkezve lesi a többi horgászt, és ha a saját emberénél gondok vannak, „megsúgja”, mások milyen módszerrel boldogulnak. Vannak-e legendás versenyfogások? — kérdeztem az ifjú horgásztól. Hallott már olyanról, hogy valaki a Dunán 3 óra alatt 14 kilót fogott. Egy saját „kunszt”: egy alkalommal 9 perc alatt 52 darab snecit zsákmányolt, ami lényegében 10 másodpercenkénti „szákolásnak” felel meg. -stTöbb mint másfél évtizeddel ezelőtt - az általános iskolai testnevelés órákon a sor közepén álló, vézna kisfiú - Szabó Tamás mindig arról álmodott, hogy egyszer majd nagy és erős lesz. A dombóvári fiatalember az elmúlt tíz évben nagyon sokat tett azért, hogy október 3-án, a Bölcskén rendezett versenyen kiérdemelje a „Tolna megye legerősebb embere” címet. Tizenhét éves koromban hirtelen megnyúltam - 187 centiméter magasra nőttem -, de 56 kilós testsúlyom nem változott - kezdte történetét Szabó Tamás. A testemhez képest hosszú, de vékony lábammal és kezemmel igen esetlenül mozogtam akkoriban, ami egyre inkább zavart. Egyszer a kezembe kerül Fekete Ferenc: Az erő műhelyében című könyve, aminek elolvasása után szinte egyik napról a másikra hozzákezdtem a testépítéshez. Persze akkoriban se edző, se konditerem nem volt Dombóváron. Karosszérialakatosként magam készítettem el az edzéshez szükséges eszközöket. „Magányos farkasként” nem volt egyszerű minden alkalommal végigcsinálni a saját magam által kiszabott penzumot. Az első év látványos sikere - a tíz kilónyi izomnövekedés - újabb erőt adott a folytatáshoz. Ekkortól kezdtem jobban figyelni a táplálkozásra is. Ügyeltem arra, hogy étrendemben fehétjedús, szénhidrátban gazdag, ám zsír- és cukorszegény ételek szerepeljenek. Hamarosan Blázsovits Sándor megnyitotta a helyi művelődési ház pincéjében a város első konditermét is, melynek azonnal lelkes látogatója lettem. Aztán hamarosan megjelentek új szaklapok és könyvek, melyek újabb segédanyagot adtak fejlődésemhez. Több alkalommal is arra gondoltam, hogy doppingszerekhez nyúlok, de szerencsére lelkemben sikerült mindig helyre tennem a dolgot és nem tettem - a később egészségkárosodást is okozó - teljesítményfokozó szerekhez. Ugyanakkor tíz éves tapasztalattal a hátam mögött állítom, hogy a testépítő versenyeken dopping nélkül nem lehet kiemelkedő eredményt elérni - fogalmazott Szabó Tamás. Az elmúlt évben - 125 kilósán - eldöntöttem, hogy már nem akarom tovább fejleszteni az izomzatomat. Valami más után kellett néznem, ami újabb kihívást jelentett számomra. A különböző televíziós csatornákon már régóta figyeltem az „erős ember versenyeket”, melyeken Magyarország képviseletében Fekete László is eredményesen szerepelt. Elhatároztam, hogy kipróbálom magam egy ilyen versenyen. Az idén nyáron sziklát hoztam a kőbányából, műköves ismerősömnél beton téglatestet készítettem, farönköt faragtam és egy petrencés rudat is kiválasztottam a tréningekhez. A különleges edzések és a munkába vetett töretlen hit meghozták azt, amit magam elé tűztem, ugyanis az október 3-án rendezett bölcskei megmérettetésen megszereztem a „Tolna megye legerősebb embere” címet. Az érdekes versenyszámokat — malomkő-hajítást, petrence- rúd-tartást, szekérhúzást, tejes- kanna-cipelést, bikaszarv-teke- rést és kovácsüllő-emelést - tartalmazó, nagyon jól szervezett népünnepélyen olyan „nagyágyúkat” sikerült magam mögé utasítanom, mint Kürtösi István, aki a „Bugac erős embere” címet viseli és Magyar Zsolt, aki pedig nyert már országos „Toldi-versenyt” is. -glaub— gl (Magán)történelmi találkozások ■ tunggal fővárosban, Pekingben, a 20 ezer főnyi befogadóképességű (!) parlament épületében. Sok időt mindenesetre nem szánt ránk: erre azért sem nyílhatott volna lehetősége, mert az ünnepség napján hatvan állam küldöttsége tolmácsolta jókívánságait. Ránk is jutott vagy öt perce az elnöknek. Amikor beléptünk hozzá, először magas termete tűnt fel: egy fejjel kiemelkedett a viszonylag alacsony kínaiak közül. Jellegzetes, nyakig begombolt zubbonyt viselt, ez kissé katonás külsőt kölcsönzött neki, ám szívélyesen viselkedett. Valamennyiünkkel - így velem is - kezet fogott, közben hogylétünk iránt érdeklődött, megkérdezte, menynyire vagyunk elégedettek az ellátással. Komolyabb eszmecserét nem folytathattunk, mert már jött a következő delegáció. Az exkluzív vendégek vacsoráján Péti János még összefutott a nepáli király- lyal, sőt, egy asztalnál ült a nepáli királylánnyal. Ma már mindez csak távoli, szép emlék Péti János számára, aki csendes nyugdíjaséveit éli Tamásiban. Nem titkolja, megkeseredetten. Felindulásával küszködve mondja: a rendszerváltás után borzalmas volt átélni saját művünk szétverését. A jól működő termelőszövetkezetek, a világszínvonalat produkáló magyar mező- gazdaság tönkretételét. Véleményére, az évtizedek folyamán felhalmozódott tapasztalataira mostanság már senki sem kíváncsi. Ezen nem is csodálkozik: manapság ez a nyugdíjas téeszelnökök sorsa. már akkor afféle barkács- műhelyeknek tűntek. Ebben az időben még komoly nélkülözést kellett elviselnie a lakosságnak: egy felnőtt napi húsfejadagja - beleértve a tengeri eredetű táplálékot is - két dekagramm volt. Ezzel együtt az embereket a rendkívüli szorgalom, a nincstelen- séggel való meg nem alku- vás jellemezte: ennek meg is lett az eredménye, gondoljunk csak a kínaiak mai, a 60-as évekhez képest nagyságrendekkel magasabb életszínvonalára. Bár hazánk ekkor még baráti országnak számította, Péti János elárulja: észrevették, hogy a kínaiak lehallgatják őket. Mindenesetre a közvetlen kapcsolatot ez az affér - tekintettel a kötelező diplomáciai formaságokra - nem befolyásolta... S a diplomáciai etikettnek megfelelően a magyar küldöttséget a legfőbb vezető, Kína Kommunista Pártjának elnöke, Mao Ce- tung is fogadta. — Éppen ekkor ünnepelték vendéglátóink a kínai forradalom győzelmének 12. évfordulóját. Ebből az alkalomból fogadott bennünket Mao Ce-tung a A nagy képen: a második sorban balról a második Péti János. Az első sorban, középen Mao Ce-tung (1893- 1976), Kína Kommunista Pártjának elnöke, majd 1949 és 1959 között a Kínai Népköztársaság elnöke. Balra fent: Péti János mát fotó: ÖTÖS) Egyszer már elkezdte élettörténetének papírra vetését, ám egy Idő után abbahagyta az írást. Pedig a Tamásiban élő, most 77 éves Péti János nyilván érdekes és tanulságos pályaképpel szolgálna a közelmúlt története Iránt érdeklődő olvasónak. Elénk tárulna például, hogy miként lett az uradalmi cselédből téeszelnök, Illetve országgyűlési képviselő 1953 (!) és 1968 között. Bizonyára az is szerepelne ebben a - sajnos nem létező - könyvben, hogy Péti János miként, milyen körülmények között találkozott és miről is váltott szót Rákosi Mátyással, Nagy Imrével, Dobi Istvánnal, Kádár Jánossal, avagy Hruscsovval, Cedenballal, Kim ír Szénnél, Nguyen Giap tábornokkal, Liu Sao-csivel és Mao Ce- tunggal. A hatalmas távol-keleti ország nagyhatalmú vezetője akkor fogadta Péti Jánost - illetve vele együtt a nyolc fős magyar parlamenti küldöttséget - , amikor még nem romlott meg a viszony a szocialista országok többsége és Kína között. — Öt országot - a Szovjetuniót, Mongóliát, Észak-Koreát és Észak- Vietnamot - érintő utunk keretében érkeztünk 1961. októberének végén Kínába. Vendéglátóink sok helyre elvittek bennünket és sok mindent megmutattak abból, amit akkoriban a „kínai csodának" neveztek. Láthattuk például a népi kohókat, de ezek - őszintén szólva - nekünk Bizonyára számos olvasónk találkozott egykoron olyan külföldi, illetve hazai személyiséggel - államférfival, hadvezérrel, tudóssal, művésszel, sportolóval - aki híressége, netalán hírhedtsége révén szerepel a történelemkönyvek fényes vagy sötét fejezeteiben. Ezen olvasóinktól azt kérjük, hogy keressenek meg bennünket levélben vagy telefonon, segítséget nyújtva sorozatunkhoz Címünk: 7100, Szekszárd, Liszt tér 3. Tel: 74/416-211. A borítékra, kérjük írják rá a (Magán)tör- ténelmi találkozások jeligét Szeri Árpád Ce * * « í
