Tolnai Népújság, 1998. június (9. évfolyam, 127-150. szám)

1998-06-13 / 137. szám

Országos első helyezett a szekszárdi diáklány

Visszavonul, szolgál, kiszolgál

Végzős szakmunkástanulók részére minden évben megrendezik a Szakma Kiváló Tanulója versenyt. Az országos versenyen a Tolna megyei diákok idén is szép eredményeket értek el. A legkiemelkedőbb sikert a szekszárdi Beze- rédj István Kereskedelmi és Közgazdasági Szakközépiskola és Kereskedelmi Szakmunkásképző Iskola élelmiszer és vegyiáru kereskedő tanulója, Gyenge Anita érte el, aki versenyeredményei alapján országos első helyezést ért el és ezzel soron kívül szakmunkásbizonyítványt kapott.

I Anita (balról a második) a legkiválóbb szakmunkások számára rendeli zett ünnepségen fotó: gottvald

A kiváló diák szakoktatója Köteles Erika, gyakorlati oktatási helye a Mecsek Füszért iSzekszárdon a 9. számú Dália ABC (volt 50-es ABC) üzlete.

— Hol volt a verseny és mit kellett csinálnod?

— A két napos versenyre az iskolákban történt előzetes válogatás után Szegeden került sor. Az első nap a gyakorlati feladatoké volt, egy szegedi nagyáruházban kellett kiszolgálni a vevőket a magyar nyelven kívül angolul is. A verseny második napján zajlott a szóbeli vizsga, itt tételeket húztunk, azokból feleltünk.

— Számítottál arra, hogy első leszel?

— Nem, eszembe sem jutott, de amikor megtudtam, nagyon örültem neki.

— Szerinted milyen a jó eladó?

— Minden körülmény között, a saját szimpátiáját,

egyéni véleményét félretéve a vevő érdekeit helyezi előtérbe. Ha kell visszavonul, szolgál és kiszolgál.- A versenyen elért eredményednek köszönhetően soron kívül szakmunkás-bizonyítványt kaptál. Hol fogsz dolgozni?- Egyelőre még nem állok

munkába, ősztől tovább tanulok a Balassa János Középiskolában, szeretnék leérettségizni. f. kováts

Megnyirbált ostya az úrnapi körmeneten

Meggyalázták a templomot

(Folytatás az 1. oldalról.)

A tettesek a sekrestyéből tovább mentek a templomba. Kifosztották a szentségházat, felfeszítették a perselyeket, a lakatokat lefűrészelték.

Juhász Tibor plébános a bűncselekmény felfedezése idején éppen Tolnán tartózkodott. Mikor hazaért, értesítette a rendőrséget, és sebtében felmérte, mit vittek el. A kár igen tetemes. A fentebb említett festményen kívül eltűnt két áldoztató kehely, három darab miséző kehely, két szentségmutató, az egyik felbecsülhetetlen értékű. A perselyekből mintegy 15-20 ezer forintot vittek el. A plébános első becslése szerint mintegy 10 millió forintos a veszteség.

Juhász Tibornak a betörés tényén kívül egyéb dolgok

miatt is különösen fájnak a történtek. A plébánost 1984. június 14-én szentelték fel pappá, éppen ma tartotta volna jubileumi miséjét, a 14 évvel ezelőtt kapott miséző kelyhével, amit azonban szintén elloptak. A faddi pap a legfelháborítóbbnak mégis azt tartja, hogy a mai úrnapi körmenet előtt két nappal történt mindez. Úgy ítéli meg, a bűncselekmény elkövetői tettükkel meggyalázták az oltári szentséget. A körmenetet azonban nem tudták megakadályozni a betörők. Igaz, ezúttal a körülmények kevésbé méltóak az ünnephez. A kényszerűségből elővett tartalék szentségmutatóba például nem fért be a szent ostya, így azt körbe kellett nyírni.

A legfontosabb azonban, hogy a kegytárgyakat sikerüljön visszaszerezni a bűnözőktől. A nyomozást a megyei rendőr-főkapitányság folytatja. Az ellopott értékek fellelését nehezíti, hogy a faddi templom kegytárgyairól a környékbeli gyakorlattal ellentétben - az előző plébános ideje alatt - nem készülhetett rendőrségi videofilm, így az ellopott értékek azonosítása körülményes. A nyomozók ezért arra kérik a lakosságot, hogy akinek 1994. után készült fényképe, videofelvétele van a templom belsejéről, vagy a kegytárgyakról, jelezze azt a főkapitányságon, személyesen, vagy a 74/411- 199-es, illetve az ingyenesen hívható 80/200-178-as telefonon.) -htIgaz mese a kisfiúról,

aki éhes volt és pofont kapott

„Már tárgytalan a dolog, itt járt Tamáska édesapja, nagyon megbánta amit tett és bocsánatot kért” - mondja az idősebb férfi, aki megígérte, mikor telefonon beszéltünk, hogy elmeséli azt a gyalázatos dolgot, ami vele megesett. Megállunk azért a kapuban egy kicsit diskurálni, mert hát megbocsátani ugyan megbocsát az ember, de nehezen tudja feldolgozni és elfelejteni, ha igaztalanul megbántották.

Tamáska • hatodikos az általános iskolában, nagyra nőtt, jóképű, fejlett gyerek. A szülei elváltak, őt és a bátyját az édesanyja neveli, méghozzá nagyon kicsi keresetből.

A család szépen indult, szerették egymást, lakást vettek, berendezték, telefont szereltettek fel, volt mit enni, s ha nem is drága, de jó ruha is jutott mindannyiuknak.

Aztán jöttek a részletek, a gyerekek iskoláztatásától a vízig, a villanyig, az ennivalóig minden drágább lett. A férj és a feleség egyre többet tor- zsalkodott, a házastársak között megromlott a kapcsolat, s úgy döntöttek, hogy elválnak. Ettől fogva még nehezebb lett az életük. Először a telefont kapcsolták ki, aztán a napközit nem fizették be, s később már elegendő ennivalóra sem jutott pénz.

Ekkortájban talált barátra Tamáska az idősebb férfi gyermekében, Péterben, aki húsz esztendős ugyan, de egy 13 éves gyermek gondolkodásával él. Magnetofont hallgattak együtt Péteréknél, mert mindketten nagyon, de nagyon szeretik a zenét, tévét néztek, játszottak naponta egy-két órát, aztán Tamáska elbúcsúzott, és igyekezett hazafelé.

így volt ez a múlt héten

egy izzó, fülledt nyári délutánon is. Már éppen búcsúzott Tamáska, amikor a konyhaajtóban megingott, majd elvágódott, alaposan beverte a fejét a kemény kőburkoíatba. Megijedt Péter apukája, anyukája, de a gyereknek hála Istennek nem lett semmi baja, csupán igenigen sápadtnak látszott. Gyanút fogtak, s megkérdezték Tamáskát, hogy mit evett aznap. Semmit - így a válasz s mivel délután öt óra volt, azonnal készítettek neki egy tejjel jól felhígított tojásrántot- tát, amit Tamáska egy szelet kenyérrel megevett.

Ekkor jelent meg a színen az édesapja, aki hatalmas pofont lehúzott a fiának, a házigazdát pedig mindennek elmondta, többek között azzal is meggyanúsította, hogy beteges vonzalmat érez a kisfiúk iránt. A házigazda azzal tromfolt vissza, hogy inkább kenyeret adjon a gyereknek, mint pofont, és kitessékelte a durva és hangos idegent a házából.

De nem hagyta annyiban a dolgot. Telefonált az apa munkahelyére, ott azt a Választ kapta, hogy az alkalmazottak magánélete nem tartozik a munkáltatóra. Felhívta a rendőrséget, ott azt mondták, hogy mivel nem nyílt helyen, nem közterületen történt az inzultus, nem tudnak semmit sem tenni. Felkereste az apát is a munkahelyén, de nem találta.

Közben Tamáska csak jött, a barátjával zenét hallgatott, és kapott ennivalót is. Aztán csendesen hazaballagott, abba a lakásba, ahol nem világít a lámpa, nem szól a tévé, s a szomszédból átszűrődő, máskor halk zajok most éktelenül hangosnak tűnnek.

Tamás apja pedig bocsánatot kért: ne haragudjanak, megpofozta ugyan szegény gyereket, beszélt összevissza, de annyira ideges volt, hogy nem tudta mit mond.

És Péterke édesapja megbocsátott.

All a kapuban, csikkre szívja a cigarettát, vakargatja a fejét, és a garázs felé mutat. „Nemrég el kellett adni az öreg autómat, mert soha az életben nem tanulom meg annak a közmondásnak az igazságát, hogy jótett helyébe jót ne várj”.

Merthogy Ausztráliában egy régi ismerősüket - aki mellesleg 98 éves volt -, kitett az otthonából a lánya, repülőre ültette, és hazaküldte Tolna megyébe. Régi ismerős volt, megsajnálták, befogadták, külön szobát kapott. A bácsi megbetegedett, fizették a kórházi költségeket, a gyógyszereket, a telefonjait, aztán pedig a ham- vasztást. Az urnát a lánya hazavitette, ők pedig még egy köszönőlapot sem kaptak.

„Mindig így járok, én sajnos egy ilyen ember vagyok” - mormolja a szavakat a kapuban, amelynek fényes kilincsét egymásnak adogatják azok, akik kilométerekről, a levegőből megérzik, hogy hol, merre, melyik országban, melyik városban, melyik utcában lakik egy jólelkű ember.

D. Varga Márta

Átvilágítás szieszta idején

A dolgozó egyszer csak megfázik és köhögni kezd, ettől kezdve aztán beteg a neve. Először ugyan nem sokat törődik a dologgal -, máskor is volt már így, ráadásul a kora nyári kánikulában itta a jéghideg üdítőket de aztán amikor beszedett már minden gyógyszert és még mindig fulladt, csak visszaballag a háziorvosához, aki röntgenre küldi.

Az „átvilágítást”, mint utóbb kiderül, ez esetben a tüdőgondozóban végzik. Beteg jön s megy, a regisztráció és a röntgenezés ugyanis két különböző épületben van. Dél felé járva egyik helyen sincsenek sokan. Ahol a kartont keresik, ott a két asszisztens mellett mindössze egy kisfiú

van, nyilván valamelyik dolgozó gyermeke. A tüdőgondozóban is mindössze egy középkorú férfi várakozik a folyóson. Rajta kívül az egészségügyi személyzet négy tagja ül egy irodában. Köhögcsélő beteg vár, majd beóvatoskodik a nyitott ajtón és felteszi az „itt végzik a tüdőszűrést?” kezdetű zseniális kérdését, majd a bólintást látva átadja papírjait az üvegfal mögött ülő hölgynek. Az átveszi, majd rögtön felszólítja, üljön le a folyóson és várjon.

Beteg helyet foglal a női vetkőző feliratú ajtóval szemben és vár. Hamar sorra kerülök - gondolja, ketten vagyunk csak. És valóban, alig tíz perc múlva szólítják, átvilágítás

következik - szóban. Mióta köhög, milyen gyógyszert szedett, érdeklődik a kalická- ban az adminisztrátor. Aztán jön a már megszokott, foglaljon helyet kinn, szöveg.

A

biztosított/beteg ismételten leül, de óvatosságból most már összegyűjt minden olvashatót, ami jelen esetben a hogyan ismerjük fel az allergiát és mit tegyünk ilyen esetben kérdéskörben megjelent különböző egészségügyi felvilágosító kiadványokat jelenti. Röpke félóra múlva -, amikor harmadszor olvassa el a parlagfű ismérveit és úgy érzi, akár doktori disszertációt is írhatna a témáról - visszamegy a víg

csevegést folytató hölgyekhez megkérdezni, hogy vajon mikor kerül sor a röntgene- zésre? Mihelyt a doktornő visszajön az ebédelésből, közük vele, addig is várjon.

Beteg leül, köhög és jobb híján negyedszer is kézbe veszi a rafinált kis pollenekről szóló olvasmányt. Aztán feláll és föl-alá járkál, a beszélgetőket zavarja a cipőkopogás. Ötven perc múlva a „csak személyzetnek” feliratú ajtón átballag a rendelőintézet másik felébe az újságárushoz azzal a nem titkolt hátsó szándékkal, hogy most már hadd várjanak rá, ha eddig ő várt. De hiába minden taktika, amikor visszamegy minden változatlan, középkorú úr a folyosón, a pádon hallgat, négy dolgozó a szobában beszélget. Az egyhangúságot némiképp színesíti, amikor előbb egy, majd két asszisztens jelenik meg és a folyóson lévő kartonokat kezdik válogatni.

A beteg/biztosított/dolgozó egy óra múlva a köhögéstől

és a hőségtől ellankadva megint csak a nyitott ajtóhoz megy és megkérdi az üvegfaltól, hogy meddig tart itt az ebédszünet, vajon mikorra várható az orvos? A doktornő nem ebédelni ment, hivatalos elfoglaltsága van, hangzik az újabb információ. Arra a kérdésre, hogy vajon mikor jön vissza, vállrándítás a válasz. Ha nem akar várni, jöjjön vissza délután, hangzik aztán a tanács.

A beteg/biztosított/dolgozó köhögve távozik és közben azon töpreng, hogy vajon mikor vezethették be az egészségügyben a déli országokban megszokott sziesztát? És ha már bevezették, akkor miért nem írják ki?

F. Kováts Éva

Déli típusú megoldás délidőben, bejelentés nélkül