Tolnai Népújság, 1998. március (9. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-21 / 68. szám
SZUKEBB SZÜLŐHAZÁNK Szilák Ferencné, Maris néni Rendes kis cseléd ez a Mariska” ... így szeretnék én is szép csendesen, valaki kezét fogva tipegni majd az idősek napközi otthonába, ahogy a két néni teszi minden áldott reggel és délután. Féltő, óvó szeretettel, kézenfogva, lassan, ráérősen ballagnak egymás mellett a keskeny utcán. Aki csak látja őket, azt hihetné, hogy testvérek, sógornők, régi jó barátok. De nem. Heronyányi Ferencné és Szilák Ferencné, Mariska és Maris néni csak egy éve ismeri egymást.- Itt találkoztunk először a napköziben, és hát ugyanazzal a busszal járunk haza ebéd után. Beszélgetni kezdtünk, s közben rájöttünk, hogy közöttünk nem igazi, hanem olyan lelki rokonság van. Ha meg maga úgy látta, hogy mi figyelünk egymásra, az azért van, mert mindketten falusiak vagyunk. A Maris gyulaji, én meg faddi vagyok, és hát faluhelyen mindig többet törődtek egymással az emberek, mint városon -, mondja Heronyányi néni, s Szilák néni rábólogat: rendes kis cseléd ez a Mariska.- Hol élt, mit csinált régen Maris néni?- Gyulajon éltünk, és én nagyon korán, 16 éves koromban férjhez mentem. Korai volt ez akkor is, de nem bántam meg, mert nagyon jó helyre kerültem az uramékhoz. Igen, de igen jó uram volt, egy szót én nem szólhatok. Földünk volt, szőlőnk, állatokat tartottunk, s korán keltünk, mert meg kellett főzni egész napra az ennivalót. Én soha nem tétlenkedtem, most is nagyon, dé nagyon haragszom arra, aki semmit nem csinál, nem talál magának munkát. Dolgoztam a té- eszben is az állatok mellett, meg még földet is vállaltunk. Szóval gyarapodtunk, házat vettünk, s mikor a lányom férjhez ment és megszületett Zsolti, az unoHeronyanyi Ferencne, Mariska nem kánk, mindig csak rájuk gondoltunk. Szegény uram hogy meghalt, akkor költöztem a. lányomékhoz, külön kis szobám, tévém van. De egyszercsak azt mondta az én lányom: Édesanyám ne főzdö- géljen meg unatkozzon itthon egyedül míg mi dolgozunk, így aztán beiratkoztam a napközibe. Itt találkoztam Mariskával, aki nekem 82 éves koromra igen jó barátnőm lett.- Mariska néni hány éves?- Hétfőn töltöttem be a 75-öt, még meg is ünnepeltük. Átmentem nagy titokban a kisboltba, vettem egy üveg üdítőt, meg pezsgőt, aztán este nyolckor koccintottunk az egészségemre. A fiammal, a menyemmel, az unokáimmal élünk együtt nagy békességben. Ők maradtak már csak nekem mostanára. Én Székesfehérvárra mentem férjhez, az uram a kórházban dolgozott, beteghordó és portás volt. De ő maga is hamar megbetegedett szegény, ápolni kellett sokáig úgy, hogy közben én sem voltam egészséges. Tíz év után Faddra költöztünk, kertet műveltünk, baromfit tartottunk, malacot. Mikor meghalt az uram - épp le akarták vágni a lábát én elkezdtem járni a faddi napközibe, oda most is gyakran visszamegyek látogatóba. — Hogyan telik egy napjuk?- Korán felkelünk, mert mi már lassan készülődünk. Felszállunk az egyik buszra, aztán a másikra: Itt elüldögélünk a szobában, újságokat, könyveket olvasgatunk, térítőt hímzünk. A Mariska nagyon szeret olvasni, leginkább Jókait, Mikszáthot, régi időkről szóló történeteket, s bár nem sokat, de beszélgetünk is. Megesszük az ebédet, aztán készülődge- tünk hazafelé. Délután három óra, mire kinyitjuk otthon a kaput, s utána mindketten ledőlünk egy kicsit, mert azért csak elfárad az ember lába a sok menésben. Vacsora után korán, sokszor este hétkor már lefekszünk. Mariska nem néz tévét, mert nem hall jól, én meg csak néha-néha, ha jó sorozat van, mint a Dallas. S aztán jön egy új nap, és kezdődik minden elölről. Szó, ami szó, elég unalmas így az életünk. — Hogyan kezdődött a barátságuk? — A Mariska már öt éve járt a napközibe, mire én is idekerültem. Nincs nekem más barátom Szekszárdon, mint a Mariska, pedig még soha nem volt nálunk. De ha üzenek a napközibe, azonnal átadja. Mert énné- kem a torkommal sok baj van - járok is haza Gyulajra a régi orvoshoz sóterápiás kezelésre -, így aztán előfordul, hogy egy-egy nap nem jövök ide a napközibe. Hiányzik nekem a társaság, legfőképpen meg a Mariska, aki csendes, béketűrő ember, s akivel soha egyetlen rossz szó nem esett közöttünk, akivel nagyon megértjük és segítjük egymást. D. Varga Márta ________________________Jut eszembe K inek drukkolunk? A kérdésre, hogy a mai köz- biztonsági viszonyok között kinek drukkolunk, a rabló- nak-e, vagy a pandúrnak, a legtöbb ember biztosan azt válaszolná, hogy természetesen a bűnüldözők oldalán áll. Ugyanakkor panaszolja rendőr ismerősöm, hogy baleset történt fényes nappal Székszárd központjában, s hiába jelentették meg a felhívást több helyen is, hogy szemtanúkat keresnek, nem telefonált, nem jelentkezett senki, holott tele volt az utca a baleset pillanatában. Pedig a közrend, közbiztonság fenntartása nem csak a rendőrség feladata. Van benne szerepe mindannyiunknak. Például abban, hogy megtudjuk, mi az igazság. A bűnös bűnhődjön, az ártatlan meg ne éljen kétségek között, kiderül-e valaha is, hogy ő valóban ártatlan. Mégis, mit tapasztalni a gyakorlatban? Azt, hogy a bíróságokon a tanú vagy megjelenik, hogy eleget tegyen állampolgári kötelezettségének, vagy nem. Az külön téma lehetne, hogy aztán igazt mond, vagy nem. S megint más, hogy ha az előbbi, betöri-e a fejét a vádlott és bűntársai, avagy a rokonsága. Ha a tanú nem jelent meg, az ügyet elnapolják. Az idő telik-múlik, s ha az ítélet késve születik, vagy enyhébb a vártnál, éppen az idő múlása miatt, akkor mindenkit szidnak: a rendőrséget, az ügyészséget, a bíróságot. A tanúkat sosem. Pedig gyakran kizárólag rajtuk múlik, hogy nem volt gyorsabb az eljárás. A rendőrök közben nem a bűnözők, hanem a tanúk után futkosnak, hogy egyáltalán kihallgathassák, majd pedig hogy elővezessék a bíróság elé őket. A gyorshajtás például bocsánatos bűn a közvélemény szemében. Csak akkor döbbenünk meg, háborodunk fel, ha a bekövetkezett karambolban azok halnak meg, akik szabályosan vezettek. Akkor az indulatok az ellen irányulnak, akinek pedig lehet, hogy tegnap még mi jeleztük, hol áll a traffipax. Elszakadva a konkrét példától, az adócsalás nálunk nem becsület, hanem dicsőség dolga. Az Egyesült Államokban nagy szégyen a lebukás, meg sok éves börtön. Nálunk szerencsésnek számít aki megúszta, s baleknak, aki szeretne inkább nyugodtan aludni. S így is lesz mindaddig, míg az adó magas marad, és a törvénykezés lehetővé teszi, hogy a nagyhalak megússzák. Ihárosi Közelről Harmadik oldal Pert nyert a magzat, anyja ellenében Gyermek szüljön gyermeket? (Folytatás az 1. oldalról.) Másnap reggel a lány édesanyjával mégis jelentkezett a bajai kórházban, hogy ott a nem kívánt terhességet megszakítsák. Erre azonban nem került sor. A kórház igazgatójától tudták meg, hogy a bírósági ítélet meghozataláig nem hajthatják végre a műtétet. Máig vitatott módon nevezte ki a gyámhatóság a méhmagzati gondnokot. A családot például e tényről nem is értesítették. A kórházból származó információ szerint a gyámhatóság az Alfa bejelentése nyomán intézkedett. Azt vélelmezték, hogy a 13 éves lány előbb meg akarta tartani a gyermeket, majd anyja nyomásának engedve döntött az abortusz mellett. Egy magát megnevezni nem kívánó polgár a szövetségen keresztül le is tett százezer forintot a születendő baba támogatására. Az Alfa egyébként azzal a céllal jött létre, hogy segítsék a válsághelyzetben lévő terhes anyákat abban, hogy ők gyermeküket világra hozhassák. Azt tervezték, hogy egy egyházi intézményben megszülheti és ott is hagyhatja gyermekét a serdülő lány. — Talán rendelésre szüljem meg ezt a gyereket? - mondta ő erre az érvelésre a bírósági tárgyalás szünetében. A törvény egyébként kimondja, hogy a terhességet meg lehet szakítani abban az esetben, ha az anya válság- helyzetben van, akkor pedig különösen, ha a magzat bűncselekmény következtében fogant. Pénteken a bajai bíróságon dr. Molnár Éva tanácsa tárgyalta az ügyet. A tárgyalás a 13 éves lányhoz kirendelt ügygondnok kérésére zárt ajtók mögött zajlott. A gyermekkorú alperes testvéreinek is el kellett hagyniuk a termet, akik ezt zokon vették. — Ahhoz van joguk, hogy meghurcolják, de én, aki mindent tudok róla, nem lehetek mellette, amikor szüksége lenne rám? - mondta sírva a lány 23 esztendős bátyja, amikor kiküldték a teremből. A per tárgya egyébként az volt, hogy a bíróság hatályon kívül helyezi-e a gyermekkorú kismama anyjának nyilatkozatát, amelyben kérte a terhesség megszakítását. Az ítélet szerint ez megtörtént, Kati és édesanyja zokogva jött ki a tárgyalóteremből. Az ítélet megállapítja, hogy „a méhmagzati életkorát élő felperesnek az alkotmányban biztosított emberi élethez való jogát a másodrendű alperesen (a 13 éves lányon - a szerző) végrehajtani tervezett művi abortusz sérti, ezért az elsőrendű alperesnek (a lány anyjának - a szerző), mint a kiskorú másodrendű alperes törvényes képviselőjének a terhesség megszüntetése iránt előterjesztett kérelmét - mint jog- nyilatkozatot - hatálytalanítja.” A tárgyalóteremből származó információnk szerint fontos érvként szerepelt a tárgyalás során a gyermek javára letett százezer forint, így - úgymond - a megszületendő gyermeknek immár anyagi érdeke is fűződik ahhoz, hogy világra jöhessen. Boós Tibor ügyvéd, méhmagzati gondnok az ítélet megismerésekor lapunknak nyilatkozva elégedettségének adott hangot, miszerint a magzatnak az élethez való joga erősebb, mint az anya önrendelkezési joga. A terhes lánygyermek anyjának ügyvédje szerint az abortusz ennek ellenére elvégezhető, hiszen erre vonatkozóan Kati érvényes állami közjogi engedéllyel rendelkezik. (Ennek léte vagy nem léte nem volt a per tárgya.) Az ügyvéd szerint tehát nem követ el bűncselekményt az az orvos, aki a műtétet végrehajtja. Azt is hozzátette, hogy egy orvos számára e jogi probléma értelmezése olyan, mintha neki operálnia kellene. Ez jogi képtelenség - mondta búcsúzóul az ügyvéd, és megerősítette, fellebbezni fognak. Csakhogy Kati jelenleg 11 hetes terhes. Az abortusz pedig a terhesség 18. hetéig hajtható végre. A bíróságról távozó, magát meghurcoltnak érző család elszántnak látszott... Hangyái János Az esetről bizonyára megoszlanak a vélemények. Kérjük, hogy olvasóink írják meg, miként látják ezt a problémát, s gondolataikat - amelyeket másokkal is szívesen megosztanak - juttassák el lapunk címére: Székszárd, Liszt F. tér 3.
