Tolnai Népújság, 1998. március (9. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-16 / 63. szám
A forrásokért való tülekedés nagy vesztese a falu volt A vidék optimista tudósa Dr. Ertyedi György (68) a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a települések fejlődése közötti egyenlőtlenségek okait, szereplőit, következményeit kutatja. A tudománynak erre a területére hosszú ideig kevés figyelem vetődött, újabban azonban felismerték munkája fontosságát és aktualitását. Már az első pillanatban romba döntötte mindazt, amit jó előre elképzeltem egy nemzetközi hírű tudós kutatóról. Közvetlensége, előcsillanó humora, no meg az a mondat, hogy neki édes mindegy, minek titulálom, megteremtette beszélgetésünk oldott alaphangját. Nem állhattam, hogy meg ne kérdezzem:-Hogyan lehet valaki ilyen közvetlen természettel komoly, elmélyült tudós ember?- Szerintem, aki elefántcsont toronyba zárkózik, akinek nincs humorérzéke, annak nem elég mozgékony a szelleme sem. A kutató a „furcsát” keresi, és közben gyakran groteszk dolgokat is talál, amiken jót mulat. Ha pedig kudarcok érik, az önirónia sebgyógyító hatású.- Tekintsen bár újszülöttnek, de nem egészen értem, mit fed a szakterülete. Mit takar a társadalomföldrajz?- Megszoktam, hogy mindig magyarázkodásra kényszerülök, hiszen a szakterületem annyira összetett, hogy nem szorítható bele egyetlen hagyományos tudományág keretébe sem. Az egész életem ilyen sokrétű! Tősgyökeres budapesti létemre szinte mindig a vidék sarát dagonyáztam és vicsorgó kutyákat kerülgettem. Megelevenedni láttam Tömörkény István novelláit. Eredetileg közgazdászdiplomám van, tudományos minősítéseimet a földrajz területén szereztem. Nyolc évig a Nemzetközi Földrajzi Unió alelnöke voltam, jelenleg az ELTE szociológiaprofesszora vagyok, a Magyar Tudományos Akadémia jog- és közgazdaság-tudományi osztályán dolgozom. A településfejlődési kutatásokba negyvenöt éve vágtam bele, mert mindig izgattak a földrajzi-területi egyenlőtlenségek. u A falu és a város ellentétéről van szó?- Igen is, meg nem is. Pályám elején ezzel kezdtem, de az utóbbi másfél évtizedben a városrendszereken belüli egyenlőtlenség foglalkoztat. Mindig foglalkoztatta a tudósokat, mi a következménye annak, hogy az egyik falunak termékeny a földje, a másiknak sovány, az egyik város virágzik, a másik pedig hanyatlik. Bár a Föld minden pontján fellelhető az egyenlőtlenség, a dolog mégsem intézhető el ilyen egyszerűen. Régebben elvándorlással, új technikák bevezetésével, öntözéssel, hasonlókkal próbáltak segíteni, de csakis a gazdaságot tartották szem előtt, ami ugyan fontos, de önmagában nem elég. Gazdasági földrajzból így szélesedett ez a tudományág társadalmi földrajzzá.- Itt nem igaz a tétel, hogy mindenhez három dolog kell: pénz, pénz és pénz?- Csak részben! Magyarországon is sokáig minden attól függött, hogy egy-egy település milyen közel tudott férkőzni a költségvetés „pénztárcájához”. A tülekedés nagy vesztese a magyar falu volt. Az 1970-es évek végén az összes településfejlesztési forrásból tíz százalék jutott csak a falvaknak, közben a lakosság negyvenöt százaléka ott élt. Falvaink sorsa című könyvemben megírtam ezt. Ami azt illeti, nem csupán szakmai körökben keltett zajos feltűnést.- Jó, de mi van a jelenben?- Mára megváltoztak az egyenlőtlenség okai és mások a szereplők. Elsőrendű lett a települések versenyképessége. Most is tülekszenek a költség- vetési pénzekért, de ezek csak fillérek ahhoz képest, amit egy „ringbe szálló” település a maga erejéből és akarásából elérhet. Gondoljon bele: mikor jutott volna például Székesfehérvár annyi központi pénzhez, mint amennyit az odatelepülő tőkétől kapott?- Mitől függ egy település versenyképessége?- Ez nagy mértékben a helyi társadalom minőségén múlik! Kik élnek ott, milyen az iskolázottságuk, milyenek a helyi hagyományaik, felhalmozzák, összegyűjtik és befektetik-e a jövedelmüket, vagy az egészet megeszik, elszórakozzák. Az ott élők magatartásának különbözőségétől sok függ. Például Nyugat-Dunántúl sikere sem egyszerűen annak köszönhető, hogy Ausztria közel van! Ahol a város polgárságának hagyományosan fontos a gyarapodás, a család jövője, és igényli azt, hogy a főtér tiszta és virágos legyen, ott nagyobb az alkalmazkodóképesség, és ezáltal a fejlődés üteme is. Ez hosszú és többgenerációs folyamat, amit nem lehet felpörgetni. Nem mond igazat, aki gyors változást és gyors kiegyenlítődést ígér. Tudatosság és türelem kell, hiszen csak a munkaerő minősége vonzhat erőt és pénzt akár a városokba, akár a falvakba.- Hogy érzi magát a mai Magyarországon?- Mindig jól éreztem magam itthon, minden utamról hazatértem. Nem könnyű, de érdekes ország a mienk, én pedig mindig optimista voltam. Változások között élünk, ezért rendkívül kíváncsi vagyok fejlődésünk irányára. Ez az út nem ázsiai vagy balkáni, kifejezetten nyugat-európai lehet. Két dolog viszont aggaszt. Az egyik: a sikeres városok társadalmi válságokkal küszködnek, növekszik lakóik között a szegény emberek száma. A kisebb falvakban még működnek a családi vagy baráti, segítő kapcsolatok, a nagyvárosokban ilyen sajnos, sehol a világon nincsen. A siker nem jár együtt a gondtalansággal. A másik: minél jobban szalad egy város szekere, annál nagyobb benne a környezetszennyezés. De ha valahol megnő a teherforgalom, a lakók dühödten és joggal tiltakoznak, majd szétszélednek, és elpöfögnek az autójukkal. A saját járgány soha nem büdös!- Sokat beszélnek az ország kettészakadásáról...- Ezt nem fogadom el, ez rossz szlogen! Az ország keleti és nyugati térségei közt vannak különbségek, de nem általánosíthatók. A nyugaton lévő Ormánság fejlett? Vagy a keleti nagyváros, Debrecen talán elmaradott? Biztató, hogy az országrészeket egyre több szállal fűzi össze a gazdaság, és mivel tizenkilencből tizennégy megye határos a szomszédainkkal, ezek hídfőállásokká válhatnak. Szerintem inkább a falu és a város egyfajta hasonulása mutatkozik...- A fürdőszobás, autós, emeletes falvakra, és a zöldbe kikívánkozó városokra céloz?- A falu, főként a fogyasztási cikkekben és szokásokban, valóban utánozza a várost, de már vannak helyi újságok, rádióadók, felelevenítik a búcsúkat. A városlakók „ki a zöldbe!” vágyódása azonban nem a falvak utánzásából fakad, hiszen ott a zöld területnek nincs akkora értéke, mint a betonrengeteg közepén. Minden élőlénynek elegendő mozgástér kell, a katicabogárnak, a vakondnak is, miért ne igényelnék a városiak? A saját termésű saláta, körte vagy paradicsom pedig azért becsesebb a piacinál, mert a kezünk munkája van benne.- Játsszunk el a gondolattal: mi történne, ha egy napon kicserélnénk a keleti és nyugati országrészek lakóit?- Ez érdekes kérdés, de valóban csak a fantázia játéka lehet. Szerintem új lakóhelyén mindenki igyekezne úgy élni, ahogyan addig megszokta, de a környezetéhez alkalmazkodnia kellene. Ha például nem tudna átruccanni a bécsi operába, megpróbálna barátkozni a debreceniek színitársulatával. Vagy megelégedne velük, vagy nem menne színházba, vagy igyekezne megtámogatni a debrecenieket, hogy felzárkózzanak a bécsiekhez.- Miért példálózik mindig Debrecennel? Talán a kedvenc városa?- Hét évig tanszékvezető voltam ott. Nem csupán én szeretem a várost, számtalan jelét kaptam, hogy Debrecen is szeret és elismer engem. Ott dolgoznak a régi tanítványaim! A másik „szívem csücske” Pécs, ahol 1983-ban megalapítottam az MTA Regionális Kutatások Központját. Nyolc évig éltem a városban, onnan nyújtottam ki csápjaimat, hogy létrehozzuk a regionális kutatóhálózatot, amely már az ország kilenc városában működik: Budapesten kívül Miskolcon, Győrben, Szombathelyen, Kecskeméten, Békéscsabán, Pécsett és Szolnokon.- Csavarintsunk a beszélgetésen: milyen érzés az, ha valaki a „Ki kicsoda?” lapjain a lánya mellett szerepel?- Nagyon jó érzés, bár azt röstellem, hogy az övé a rövidebb szöveg. Biztos lusta volt kitölteni a kérdőívet... Ma már nem ő az akadémikus Enyedi György lánya, én lettem Enyedi Ildikó filmrendező papája!- „Az én XX. századom” rendezőnője milyen családi indíttatást kapott az édesapjától? Milyen XX. századi képet?- Nem tőlem tanulta, amit a filmjeiben megfogalmaz. Ildikó nagyon önálló ember. Amit anyjától, apjától láthatott: az az a naivitás, hogy ha az ember keményen dolgozik, akkor sikert ér el; a szerencse is ahhoz szegődik, aki megdolgozik érte; és soha nem kell panaszkodni, mert az sehová sem vezet. Ildikó alig tízéves volt, amikor megtanítottam sakkozni, de „kegyetlen apaként” nem engedtem nyerni. Vásárolt egy sakk-könyvet, és nyitáselméleteket tanult, hogy megverhessen.- Unoka?- Kettő! Juli nyolcéves, II. György pedig három. Az íróasztalom tabu, egyébként felforgathatják a lakást, és rámászhatnak a nyakamra. Azt hiszem, nálam szentimentálisabb nagypapa nincs a világon, hiszen minden ésszerűtlen dologra rávehető vagyok. Múltkor például azt követelték, hogy repüljek! Mit volt mit tenni: megpróbáltam, de valahogy még nem volt az igazi. Hát nem borzasztó? Lelki szemeim előtt láttam: a tudós professzor, az akadémia rendes tagja, a nemzetközi szaktekintély, számos hazai kitüntetés tulajdonosa imádott unokái egyetlen szavára Ikaroszt játszik, és a dolgozószobájában repdesni próbál. Búcsúzóul megkockáztattam még egy kérdést, arra a fekete, fényes bőrű, láthatóan új, mégis régiesen „csatos” aktatáskára sandítva, amit lezseren a székre dobott:- Vajon a hagyományok tisztelete, hogy ilyet hord, nem pedig divatos, modem diplomatatáskát?-Arra céloz, hogy öreges? Megnyugtathatom: Ferenc Jóskát már nem láttam! - nevetett fel jóízűen. - Minek nekem egy merev doboz, amit nem lehet megpakolni! Látná, hogy ez milyen tekintélyes, amikor beletömködöm egész tudományomat! Somos Ágnes Enyedi professzor (középen, szemüvegben) haidani debreceni szobájában tanítványai és azok tanítványai között felhalmozzák, befektetik, vagy az egészet megeszik... ” 99 • • •
