Tolnai Népújság, 1998. január (9. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-21 / 44. szám
A Locomotív és „Pici” nem akar önmagának emlékművet állítani A 424-es irányt változtatott Új dalokat írunk, de fölcsendülnek majd bennük részletek azokból a régi előadásokból, amelyek a hetvenes évek Vígszínházát idézik. Nem kis feszültség, szorongás előzi meg a munkát, hisz akárhogy is, ez a darab a mi életünkről szól. ...azért van titkolt tervem, de még nem akarok beszélni róla...- 1992. május 17-ét ínunk, amikor a Locomotív GT Búcsúkoncertjének befejeztével a zenekar tagjai egymás után fölszálltak a Nyugati pályaudvaron várakozó nosztalgiavonatra, hogy az nagy pö- fögés és integetés közepette kifaroljon a pályaudvarról. El, valahová, ki a zene világából. Oda, ahol csak a hangok emlékei élnek. Aztán mégiscsak valami más történt. Meggondolták magukat? Visszafordult a 424-es?- Mi akkor, lehet, hogy tényleg azt hittük, és komolyan is gondoltuk, ez volt a Búcsúkoncert. Valami lezárult, véget ért. Azután egyre-másra kaptuk a leveleket, üzeneteket, hogy hiányzunk, hiányzik az a zene, amit mi csináltunk. Jöttek a hívások gimnáziumokból, kollégiumokból, kisebbektől, nagyobbaktól. Nemcsak a mi generációnktól, azoktól, akikkel együtt nőttünk föl, akiknek eredetileg zenéltünk, hanem fiatalabbaktól is, mai gyerekektől. Sajnálkoztak, meg „vádaskodtak” is, hogy az LGT cserbenhagyta azokat, akik szeretik a dalaikat. Elküldték iskolai lapokat, belső újságokat, amelyekben tizenhárom-tizennégy éves srácok írtak a Locomotívról. Szóval ezek az üzenetek, hívások adták meg a döntő lökést, talán mégiscsak folytatni kellene azt a „hülyéskedést”, amit elkezdtünk. A Magyar Televízió épületének aulájában beszélgetünk, s Presser azt magyarázza, azért vagyunk most itt, mert behívták a Repeta adásába. Ez a műsor az iskoláskorúakról az iskoláskorúaknak szól, olyanokról és olyanoknak, akik nagyjából akkor, vagy jóval később születtek, amikor a Locomotív alakult.- Mégiscsak visszafordult a 424-es?-Azt hiszem, igen. Illetve, mégsem. Nem fordult vissza, nem nézdegél, nem pillantgat hátra. Mi valami újat akarunk létrehozni. Semmiképpen nem akarunk önmagunknak emlékművet állítani, nem akarjuk, hogy a régi dalokat adják ki visszaemlékezve arra, ami elmúlt, ami véget ért. Új alapokat akarunk ásni. Azért álltunk megint össze, hogy új dalokat írjunk, hogy megszülessen a legújabb LGT lemez, hogy ismét játsszon a Locomotív mozdonyszínház.- Játszik a mozdonyszínház, együtt a csapat, de azért közben megjelent szólólemez is. Mostanában melyik Presser az igazi? A Locomotív-tag vagy a szólista? Mit szeret jobban, az együttesben játszani vagy egyedül maradni a zongorával?- Mindig azt, amelyiket épp csinálom, amelyikben éppen benne vagyok. Nemcsak az egyéni vagy a közös munkában, hanem a zenében is mindig szerettem az eklektikus dolgokat. A saját lemezemen, a Kis történetekben is tíz teljesen különböző szám szerepel. Úgy gondoltam, legyen ballada is, rock is, meg talán valamiféle vegyes, meghatározhatatlan is. Nem tudok dönteni. Nem is akarok. Én már csak ilyen vagyok. Nem tudok leragadni sehová.- Legföljebb a Vígszínházba. Az a Képzelt riport óta csit más.- A Vígszínház... Erről nehéz röviden beszélni. Az kicsit más. Már első pillanattól kezdve az volt, amikor Nem szerethet mindenki... Emlékszünk még rá, nem is olyan régen volt, amikor először fölcsendült a dal. Tényleg nem szereti mindenki? Presser Gábor, közkedvelt becenevén „Pici” tényleg így gondolja. Dehát miért is ne? Van olyan ember, akit mindenki szeret? Presser Gábort és a Locomotívot nagyon sokan szeretik. azért egy ki- hívtak. Akkor egy kicsit meglepődtem, mit keresek én ott, mit akarnak tőlem, és én mit akarok egy ilyen komoly, nagy színháztól? Az- tényleg egy tán azon is meglepődtem, milyen gyorsan befogadtak. Azóta a Víg- először oda- színház a második otthonom.- Mert kell egy hely... ahogy A padlásban éneklik a mesés meseszellemek.- Össze vagyunk nőve, és én nagyon szerencsésnek érzem magam ezzel a kapcsolattal. Bevallom, most is ezért vagyok egy kicsit zaklatott. Nemsokára el kellene kezdődnie egy új darab próbáinak a Vígszínházban, amely a teátrum hetvenes éveiről szól.- Tehát a „nagy időről", amikor Várkonyi Zoltán - legszebb álmai szerint - létrehozta azt a klasszikus hagyományokra épülő polgári színházat, amelyben természetesen helyük volt a legmodernebb prózai vállalkozásoknak éppúgy, mint a kor szelleme és igénye szerint, a zenés színházi kísérleteknek. Amikor megszületett a Képzelt riport, a Harmincéves vagyok, a Jó estét nyár, jó estét szerelem.- Kern András írja a darabot, aki a hetvenes évek közepén maga is tagja volt annak a Vígszínháznak, s természetesen Marton László rendezi majd. Dusán írja a dalszövegeket. Együtt dolgozunk végig, dehát a dalokra csak akkor kerülhet sor, ha áll a mű. Erre várok, nem kis feszültséggel és szorongással, hisz akárhogy is, a mi életünkről is szól majd ez az előadás.- És ez jelent némi plusz szorongást?- Hát hogyne. Engem mindig izgat, hogy vajon jót csinálok-e?-Ezaz idővel nem szűnik, nem oldódik?- Nem. Alkat dolga. Van, akit sohasem érdekel, van, akit élete végéig nyomaszt.- Hadd kíváncsiskodjak, a dalok fölidézik a vígszínházi éveket és a vígszínházi előadásokat?- Valahogy úgy. Új dalokat írunk, de fölcsendülnek majd bennük vígszínházi idézetek. Már régen voltam egyszerre ennyi jó dolog között. Még csak most jelent meg a 424-es, még szinte benne vagyunk, tervezzük, hogy talán koncertkörútra kellene indulni vele. Ezen tipródunk mostanában. Volt némi szerepem Zorán lemezében is.- Akkor arról nem is kérdezem, hogy van-e valami újabb lemezelképzelés...- Ez azért még nagyon korai lenne. Hisz’ alig vagyunk túl a legutóbbin, ilyenkor még nem tud az ember elszakadni. Még benne van az életünkben. Már csak azért is, mert nem várt sikert hozott. Kicsit túl is szaladt azon, ahogy gondoltuk - mondom némi álszerénységgel. Igaz, ennél jobb nem történhetett. Azért van titkolt tervem, össze kell, hogy jöjjön, de arról még nem beszélek... Hát persze, hogy minden a pénzről szól, hogy lesz-e támogató, de nincs nyafogás.- Tényleg nem tartozik a nyafogok közé, még olyankor sem, amikor azt énekli, hogy nem szeretheti mindenki, ahogy egyszer valahol mondta, ezzel „jól elvan” De azért mégiscsak jól esik, ha szeretik. Kinek nem? És most amikor a Locomotív átvehette a Valentin-napi csokrot? Ez csakis a szeretet jele.- Hát persze, hogy az. Vagy azért képzelték a csokor mögé a Locomotívot, hogy ne legyen túl szép a kép? Vagy szebbnek lássék a virág? Elég az iróniából. Nem akarom, hogy frázisnak tűnjék, amit mondok, mert tényleg nem akarok túlságosan nagy szavakat használni, de meg vagyunk tisztelve, meg vagyunk hatva. Különösen attól, hogy megtudtuk, kik kapták előttünk: Tolnay Klári, Göncz Árpád, a szívsebész Szabó Zoltán... Most meg mi.- A Valentin-nap a szerelmesek, kedvesek, barátok ünnepe. Presser Pici kinek küldött ajándékot?- Talán tíz esztendeje, vagy még annyi sincs, hogy először hallottam a Valentin-napi szokásokról. Azóta én is „beletörődtem”. Hogy én küldtem-e ajándékot? Hadd maradjon az én titkom.- És kitől kapott?- Ez a másik titkom. Róna Katalin „A mi életünkről szól majd ez az előadás...
