Tolnai Népújság, 1998. január (9. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-24 / 20. szám
Nem a gesztusok sikeressége, hanem a valóságossága a fontos A színházat a polgárok éltetik Az eltelt harminc év alatt kaposvári lett úgy, hogy nem adta föl pesti otthonát. Amikor a somogyi megyeszékhelyen tartózkodik, tulajdonképpen a színházban él, vagy felpattan a 21 sebességes mountain bike-ra és bekerekezi a város környékét, a Zselicet vagy a Deseda-tó vidékét. Azt mondja: ez üdíti igazán.- Tudja, mi jár a díszpolgársággal?- Igazából nem. Csak azt, hogy kevesen vagyunk díszpolgárok, és a címhez egy aranyláncot is mellékeltek.- És még valami: az aranylánc mellé díszsírhely is jár.- Nem tudtam, de akkor ez megoldja a családi gondokat. Nem Kaposváron születettem: a családom egy része Tiszanánáról húzódott Budapest felé, aztán Pécelen élt. Édesanyám és édesapám is ott van eltemetve. Nekem azonban semmi kifogásom, hogy itt temessenek majd el, mert már 30 évet éltem a városban. Először 1967-ben jöttem Kaposvárra. Zsámbéki Gábor barátom hívott le, hogy nézzek meg egy előadást. Az jó volt, de a színház és a színház vezetése rettentő. Amikor kikeveredtem innen, megfogadtam, hogy többet az életben nem jövök Kaposvárra. Ehhez képest itt töltöttem el az életemet.- A családja Pesten maradt. Hogyan tolerálja ezt a különélést?- A két gyerek és az asszony muszájból maradt Pesten, mert ott voltak a nagymamák, és a feleségemnek, a Központi Statisztikai Hivatalban fontos állása volt. Utaztunk. Egy idő után én rászoktam erre. Nem feltétlenül hátrány, ha máshol van az ember munkahelye, mint ahol a családja él.- Gyakran jár haza?- Rapszodikusan. A munkámtól függ. Amikor az első lányom született, emlékszem, aludtam az ablak mellett az asztalra könyökölve a Pest felé tartó vonaton, és kívülről tudtam már az útvonalat, még csak Százhalombatta fényeinél jártam félálomban, amikor megrázott a kalauz, hogy szálljak le, mert ez már a Déli pályaudvar. A gyerekeim időközben felnőttek. Van már két unokám is. Tisztelik, elfogadták ezt az életet. A feleségem pedig végigcsinálta velem, támogatott, mert tudta, hogy nekem ez szakmailag fontos.- A színház vezetőfogyasztó intézmény. Főleg a vidéki színházakban elég gyakori a váltás. Soha nem gondolta, hogy mást, vagy máshol kellene csinálni?- Ezt a színházat négyszer választottam, más és sokkal kecsegtetőbbnek tűnő ajánlattal szemben. Mindannyian cserélődtünk. Csak a színház lelke, a szellemisége maradt, és ez a fontos. Ez ma ugyanaz a színház, mint ami a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején volt. S erre, azt hiszem, hogy nincs példa a magyar színházak történetében. Engem nagyon izgat a feladat, hogy életben tartsuk és továbbvigyük ezt a szellemet.- Az igazgató meghatározza egy színház szellemiségét. Ha változna a szék gazdája, változna a színház szellemisége is?- A filozófiám legfontosabb eleme, hogy együtt csináljuk a színházat. Ha én két év múlva kilépnék, a társulat meg tudná magát tartani. Mi úgy próbálunk hatékony és teátrális színházat csinálni, hogy a figyelmünk nem a gesztusok sikerességére összpontosul, hanem arra, hogy ezek a gesztusok valóságosak legyenek. Nem okoskodók, fontoskodók akarunk lenni, hanem - a legprimitívebb cirkuszi értelemben - hatásosak. Legfeljebb nem sikerül mindig. Ez a társulat alapvetően másként dolgozik, mint a színházak többségében szokás.- Miképpen másképpen?- Ott áll a színész a színpadon és nem azon töri a fejét, hogy hogyan ismételjen meg valamilyen sikeres gesztust, hanem azon, hogy hogyan találjon ki újat. Ez azt jelenti, hogy állandóan friss forrásból táplálkozik a színház: itt már kiépültek azok a reflexek, amelyek megpróbálják elhárítani a rutinos megoldásokat.- On honnan meríti az újabb és újabb élményeit?- Kalandor vagyok: nagyon sok minden érdekel. Eredetileg műszaki pályára szántak a szüleim, ma is elég jó matematikus vagyok. Szakkönyveket most is olvasgatok néha. Igaz, már nehezemre esne egy bonyolult feladatot megoldani, de azért értem. Itt, a színházban, a srácok és a hölgyek többségének van valamilyen hobbija, a falakon túlmutató intellektuális érdeklődése. És nagyon szívesen hallgatjuk meg egymást a klubban vagy bárhol, társaságban, amikor beszámol valaki arról, hogy mi újat tudott meg. Például azt, hogy milyen dolog ejtőernyővel ugrani. Egy időben átjártunk Pécsre, a sportkörbe. Most éppen a kosárlabda a divatos.- Évekig a Színház- és Filmművészeti Főiskola rektora volt, most a rektor helyettese, és tanít is. Milyenek a mai fiatalok?- Nagyon sokfélék és bonyolultak. Intelligensebbek, mint mi voltunk. Azt jelenti ez, hogy jobb fejűek, gyorsabb felfogásúak, rugalmasabbak. Ugyanakkor a posztmodern relativizmusuk eléggé borzalmas. Minden mondatot úgy kezdenek, hogy szerintem. Ez olyan, amivel én mint pedagógus, harcolni szoktam. Babarczy László harminc éve ül a Kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatói székében. Direktorsága alatt a határokon túl is számon tartott színház lett a kaposvári. A munkát pénteken díszpolgársággal honorálta a város.- Van-e haszna a színháznak abból, hogy az igazgató tanít? Válogathat például a fiatalok között?- Első kézből van információm arról, hogy kik vannak a pályán. Ide Kaposvárra nem igen jönnek olyan színészek, akik már a főiskolán is sztárok voltak: nem azokat szoktam hívni. Akiket hívunk, azok viszont általában jönnek. Olyan tehetségek, akik nehezebben bontakoznak ki, de tapasztalom, ha kiforrják magukat, mélyebb tehetségek lesznek, mint, akik már a kezdet kezdetén csillogtak. Én ezt a fajta tehetséget keresem és hívom Kaposvárra.- Akik viszont elmennek, nem szakadnak el ettől a színháztól.- Innen nem lehet elszakadni. Azt, hogy elmennek, én teljesen természetes dolognak tartom. Nem is volna egészséges, ha nem mennének, mert lassacskán befulladnának. Van egy életkor, amikor az ember úgy gondolja, hogy valami nagyobb dolgot akar csinálni, mégpedig a saját felelősségére, és nem egy közösségére. Példa rá a Koltai Robi, akiből így lett filmrendező. Tökéletesen egyetértek azzal, hogy ilyen esetben menjen az ember a maga dolga után.- Küldi is őket?- Soha. De azért tudok úgy viselkedni, hogy abból kiderüljön, mit akarok.- Ez a megtartó erő viszont általában nem jellemző a vidéki színházakra. A színészek egy része úgy gondolja, hogy Budapesten sokkal nagyobbak a lehetőségek: elsősorban az anyagiak.- Ez természetesen igaz is, bár a kaposvári színház és a pesti helyzet között nem olyan nagy a különbség. A kaposvári színház folyamatosan divatban van, akik itt dolgoznak, azokat ismerik a média emberei, s azok, akik különböző kulturális programokat szerveznek. Innen úgyszólván folyamatosan mennek vendégszerepelni a legkülönbözőbb helyekre. A tévébe és filmbe is, de itt a lyi tévé és a rádió is meghökkentően sok em bért foglalkoztat a színház tagjai közül.- A vidékiség a színházi világban másodrendűt is jelentett. Kaposvár ma kivétel ez alól.- Azt hiszem, általában is megszűnt ennek az igazsága. Nekünk, a kecskeméti és a szolnoki színháznak köszönhető, hogy kiderült: a vidéki színhá zakban megfelelő taktikával és szívóssággal el lehet érni, hogy ne vidéki, hanem érdekes, sokszínű színházak legyenek. A negyven évvel ezelőtti vidéki színházak utánjátszó színházak voltak, rengeteg zenés vígjátékkal, operettel. Olyan darabokkal, amelyek körbefutottak gépiesen az or szág különböző színházain. Ma szinte minden vidéki színháznak eredeti a repertoárja, különleges bemutatói vannak. Van stúdiószínháza, és nagy zenés bemutatói is. Csinálni akarnak valami olyat, ami másutt még nem volt. A vidéki repertoár érdekesebb, a vidéki közönség ragaszkodóbb, jobban együtt van a színházával. Nincs olyan megye, vagy megyei jogú város, amelyik hagyta volna tönkre menni a színházát. A polgárság ezeken a helyeken sokkal határozottabban állt oda a színháza mellé, mint budapesten.- A színházhoz is három dolog kell: pénz, pénz, pénz?- Nem. Polgárok kellenek, akik szeretik és akarják a színházat.- Vannak kézzelfogható jelei annak, hogy a polgár szereti a színházát?- Tavaly nekünk százezer nézőnk volt ebben a hetvenezer lakosú városban. Ez azt jelenti, hogy a polgárok jelentős része egy évben kétszer-három- szor eljön. De más is bizonyítja: például az adók egy százaléka. Mi az ország színházai között is az élbolyban vagyunk az így megszerzett pénz tekintetében.- A polgár nemcsak pénzt ad, igényt is támaszt. De milyen a polgár igénye, hogyan lehet azt megismerni?- Tanulmányoztam az előttünk lévő kaposvári színházi ciklusokat. Négy igazgató volt az alapítástól. Pontosabban öt, de az elsőt nem számítom, mert csak egy évig igazgatta a színházat. A másik négyre fejenként három év jutott. Első évben mindig jött egy igényes kultúrprogram, kiegészítve zenés programmal. Ez többnyire elég jól sikerült, de növelni akarták a látogatottságot, méghozzá úgy, hogy több operett, zenés vígjáték és kevesebb Bánk bán, klasszikus kerüljön színpadra. A következmény: csökkent a nézőszám. A következő évben már csak operett, zenés vígjáték, vagyis őrületesen sikeresnek gondolt műsor került színpadra, és megbuktak. Azért volt ez így, mert a színháznak rétegízléseket kell kielégíteni, és a bázisa egy olyan polgárság, amelyik sok mindenre nyitott. Azoknak az embereknek, akik mondjuk a „Piros bugyellárisra” mennek a színházba, olyan a kulturális beállítottsága, hogy évente egyszer vagy kétszer veszi föl a színházi ruhát, de háromszor vagy négyszer semmiképpen sem. Nincs tehát értelme három vagy négy kommersz produkciót kiállítani, mert az bukás, és közben elveszítjük azt a közönséget is, amelyik igényesebb. Mi így nyertünk a ’70-es évek közepe táján. Rájöttünk, hogy ezt kell csinálni. Soha nem mondtuk, hogy mi nem játszunk operettet: játszottunk, de csak egyet vagy kettőt. Közben pedig a bonyolultabb és igényesebb darabok mentek. Egy idő után kiderült: ez a jó politika.- De a politika akkor nem igazán jó szemmel nézte ezt a jó színházi politikát.- Ez nem annyira fontos. Mi csináltuk azt, amit jónak gondoltuk, s ennek akkor néha volt politikai visszhangja. Néha botrányosan nagy és kellemetlen. Mi pedig megpróbáltuk, hogy ne zökkenjünk ki a saját folyamatainkból. Emlékszem, a rendszerváltás idején sokan kérdezték meg, hogy most mi lesz velünk? Mi lett? Ugyanaz lett.- Ascher Tamással társak, együtt vannak mindenben, szinte mindenütt. Ascher a közelmúltban mégis megpályázta a Nemzeti Színház igazgatói székét. Nem nyert. Hogyan vélekedik ön erről?- Egy fél év múlva nagyon szívesen beszélek erről. Most nem. Kercza Imre A vidéki közönség ragaszkodóbb... ■r
