Tolnai Népújság, 1998. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-24 / 20. szám

1998. január 24., szombat Gyermekvilág 11. oldal ösmadárlelet A legek ura Harminc millió év kellett ah­hoz, hogy kifejlődjék a "töké­letes" madár. Az evolúció va­lószínűleg gyorsabban ment végbe, mint a tudósok gondol­ták. Nemrég szenzációs le­letre bukkantak Spanyolor­szág középső részén, amely azt bizonyítja, hogy már 115 millió évvel ezelőtt is éltek olyan madarak, melyek tudtak repülni. "Ez a madár a legidősebb, mely mind csontozatát, mind tollazatát tekintve megfelel mai fajtatársainak" - közölte Luis Chiappe paleontológus, aki a nemrég feltárt leletet ismertette a "Nature" című fo­lyóiratban. A kis teremtű ős­madár valahogy beszorulha­tott két mészkőlap közé, és teste olyan tökéletesen kon­zerválódott ebben a csapdá­ban, hogy nemcsak csonto­zata, hanem tollazata is lát­ható. A mészkőlenyomat tanú­sága szerint végleg elvethető az a közkeletű nézet, misze­rint az első repülésképes ma­darak sokkal később jelentek meg a Földön. A legrégebbi ősmadár (Archeopterix) még nem tudott rendesen repülni. Hosszú nekifutás után fel- emelkedett ugyan a levegőbe, de hamarosan lehuppant. Va­dászni a levegőből nem tu­dott, táplálékát a földön futva szerezte meg. A hoyasi ősmadárnak elke­resztelt spanyolországi ősma­dár viszont tökéletes "szerke­zet". Szárnya elülső részén már megtalálható az a tollpe- rem, amely lehetővé teszi, hogy szüksége esetén egész lassan is vitorlázhasson a le­vegőben. Egyébként ugyan­ezen az elven működik a mai utasszállítógépek szárnyának első peremén található vezér­sík, amelyet leszálláskor a pi­lóta előretol. A hoyasi ősma­dár tehát már nem pottyant le a földre, ha lassítania kellett. Ez pedig azt jelenti, hogy a levegőből vadászott. Gyermekvilág-divat Fazekas Enikő (Szekszárd) ruhaterve Híres indiánok Ishi, az utolsó yana bennszülött Különös látványra ébredtek 1911. augusztus 29-én egy kalifor­niai vágóhíd henteslegényei. A hajnali szürkületben egy rongydarabbal takarózó, csont és bőr szerzet kuporgott riad­tan a palánk oldalánál. Ellenállás nélkül hagyta, hogy a sheriff a közeli Oroville börtönébe zárja. Mint később kiderült, a le­tartóztatott személy Ishi, az utolsó yana indián volt. Az Egyesült Államok Kalifor­nia államában a múlt század közepére-végére lezárultak az indiánháborúk. Az egyedüli, je­lentősebb ellenállást tanúsító modokokat - ahogy arról soro­zatunk egyik korábbi fejezeté­ben beszámoltunk - megsem­misítették, a többi törzset pedig a lassú pusztulást jelentő rezer­vátumokba kényszerítették. Miután ezen erőszakos mód­szerek révén Kaliforniában megoldódott az „indiánkérdés”, egy magányos „vadember” fel­tűnése - majd fél évszázaddal az utolsó összecsapások után - már inkább szenzációt, mint fé­lelmet váltott ki a fehérek köré­ben. Ishit - nagy szerencséjére - néprajztudósok és antropoló­gusok vették pártfogásba, sőt, fogadták barátságukba. Hosszú idő telt el, míg a kőkorszakból a modem civilizációba kerülő in­dián előadta különös és meg­döbbentő történetét. Ishi - még kisgyerekként - egyike volt azon yana indiá­noknak, akik túlélték az 1868- as nagy mészárlást. A megme­nekült bennszülöttek évtizede­kig rejtőzködtek az óriási kiter­jedésű, sziklás-erdős vidéken, ahogy múltak az évek, úgy fo­gyott számuk. A felnőtt Ishi 1908-ban temeti el anyját, s ek­kor három éven keresztül ma­gányosan bolyong a vadonban. Ahogy a bevezetőben említet­tük, 1911-ben adja fel magát. Ishi - miután valamelyest be­illeszkedett a fehérek társadal­mába - öltönyt vett magára és nyakkendőt kötött, ám a cipőtől hosszú ideig idegenkedett. „A félénkség és a tartózkodás mö­gött megőrizte természetes, temperamentumos és romlatlan jellemét” - olvasható az egyik, róla készült krónikában. San Franciscóban, ebben az emberi Bábelben járva módfelett megmozgatta fantáziáját a vil­lamos - érdekes módon a sze­mélygépkocsi kevéssé érde­kelte. Az akkor szenzációnak számító repülőgép sem igazán Ishi, fülbevalóval hozta lázba, ilyesmire képesek a madarak is: véleménye sze­rint a fehér ember a legnagyobb tették akkor hajtotta végre, amikor „a fém ösvényekhez láncolta a Gonosz Szellemet.” Ishi legszebb éve 1914-ben érkezett el, amikor is részese, sőt kalauza lehetett annak a tu­dós barátai által szervezett ex­pedíciónak, mely gyermek-és felnőttkorának színtereit derí­tette fel. A tervek között szere­pelt az expedíció megismétlése, ám ezt Ishi már nem érhette meg: 1914 decemberében kö­högés vett rajta erőt, s gyengél­kedni kezdett. 1916. március 25-én vitte el a tüdőbaj. -szá­Egy disc jockey és együttesei A Red 5, azaz a Vörös ötös A műszaki végzettségű Thomas Kukula előbb szerelőként he­lyezkedett el egy diszkóban, majd egyre inkább mint disc jockey vették számításba. Ha­marosan igen nagy nevet szer­zett magának német klubkö­rökben, s ekkor elkezdett saját maga is komolyabban a zenével foglalkozni. A diszkózás mel­lett több csapatot is létrehozott, ezek közül Magyarországon is jól csenghet a General Base, a THK vagy a Candy Beat neve. Thomas - aki mára elismert, anyagilag és erkölcsileg egy­aránt sikeres zenész lett - úgy gondolta, hogy mostanra elér­kezett az idő house-muzsika poposítására: így valósította meg nagy álmát a Red 5 (Vörös ötös) nevű formációval, mely csapat - Anthony „Lemar” Woods, Nadja Ayari és Va­nessa Garcia - fülbemászó dal­lamokkal lépett a közönség elé, meghódítva a slágerlistákat. Szójátékok Ennek a játéknak sok válto­zata van. A lényeg az, hogy mindenkinek egy-egy szót kell mondania, amiben egy meghatározott betű, vagy szótag előfordul. Legfeljebb fél percig szabad gondol­kozni, aki ezalatt nem mond semmit, vagy rossz szót mond, esetleg olyan szót, ami már elhangzott, az zá­logot ad. 1. Választanak egy betűt, és mindenkinek sorban kell egy-egy olyan szót monda­nia, ami a kiválasztott betű­vel kezdődik. Ez olyan könnyű, hogy inkább új játsszák, hogy például csak híres emberek nevét, vagy földrajzi fogalmakat, stb. lehet mondái. Például „b”- vel: Bach, Bonaparte, Ba- hama-szigetek, Belgium, stb. 2. Minden szónak a kivá­lasztott betűvel kell vég­ződnie. Ha tehát a bé betű­nél maradunk akkor: rab, láb, bab, szab, veréb, stb. 3. Minden szóban kétszer - esetleg háromszor - kell a kiválasztott betűnek előfor­dulnia. (Pl: baba, babrál, re­barbara, legjobb, stb.) 4. Az első mond egy szót, a második egy olyan szót kell mondani ami az első szó utolsó betűjével kezdődik. Például: baba-agár-rét-tét­túró-óra-alom-malom-ma- lac-cicus-só-orsó-ólom-ma- jom, stb. Játsszunk Tűz és víz! A társaság egyik tagja ki­megy, a többiek elrejtenek a szobában valami kisebb tár­gyat, aztán behívják a kere­sőt. Ennek az a feladata, hogy az eldugott tárgyat megtalálja. A társaság segíti őt munkájában. Ha egészen rossz irány­ban keresgél, akkor azt kia­bálják: víz!. Ha jobb irányba tér: hideg! Ha még közelebb megy: meleg! Azután: forró! Ha már egészen a rej­tekhelynél jár: tűz! Ha zongora van a szobá­ban, és van valaki, aki tud játszani rajta, akkor a kiabá­lás elmaradhat. Helyette a zongorázó segít úgy, hogy ha rossz helyen jár a kereső, akkor halkan játszik, minél közelebb ér a rejtekhelyhez, akkor annál hangosabban. Zongora helyett persze más hangszer is alkalmazható! Ha a kereső megtalálta az eldugott tárgyat, ő választ­hat ki valakit a társaságból, aki kimegy, amíg a többiek elrejtenek valamit. Hogyan tanult a kiskacsa repülni? Vicces! Kovács Szabónak: — Mondhatok egy talá­lós kérdést? — Hát persze! — Az apám fia, de nem én vagyok! Ki az? — Nem tudom... — Hát az öcsém! Szabó hamarosan talál­kozik Kissel, gondolja, el­süti a tréfát. — Na, ki az: az apám fia, de nem én vagyok? — Nem tudom... — De buta vagy, hát a Kovács öccse! — Hol töltik a nyarat? — A lányom Svájcban, a fiam Párizsban, a feleségem Indiában. — És maga? — Én? Lehet, hogy a börtönben... Egyszer egy liba beleesett egy földbe ásott gödörbe. Alig tu­dott kimászni belőle, úgy meg­ütötte magát. Odaszaladt egy kiskacsa, kérdi tőle: — Liba bácsi, hogy érzed magad? Tudsz repülni? — Repülni azt tudok, de na­gyon megütöttem a lábam. Mi­ért kérded? — Csak azért, mert én még nem tudok repülni. A nagyob­bik testvérem megígérte, hogy megtanít, de most nem ér rá. Pedig meg szeretném nézni azt a szép kerek tavat felülről. A liba végighallgatta a kis­kacsa kívánságát és így szólt: — Várj egy kicsit, amíg összeszedem magam. Éppen arra repült egy le- gyecske. A kiskacsa meg akarta fogni, s addig-addig toporgott utána, míg maga is beleesett a gödörbe. Nem is ijedt meg na­gyon, izgatottan hápogott, csak kimászni nem tudott. A liba odasántikált a gödör pereméhez, beleeresztette az egyik szárnyát, a kiskacsa abba megkapaszkodott és kimászott a gödörből. — Be kell temetni ezt a göd­röt! - füstölgött a liba - már ketten is beleestünk! Éppen arra jött egy kutyuska. A liba és a kiskacsa mindjárt neki is elmondták, hogy be kel­lene temetni ezt a veszedelmes lyukat. A kutyus sem volt rest, azonnal elkezdett a két mellső lábával lázasan kaparni, a liba és a kiskacsa is segített neki. Már majdnem elkészültek, mi­kor arra döcögött a pulyka és felháborodottan kiabálni kez­dett: — Mit csináltok az én szép gödrömmel, alig tudtam kiásni. Most hová rakjam a tojásaimat? A liba és a kiskacsa elmond­ták, hogy jártak a gödörrel, de a pulyka akkor is vigasztalhatat­lan volt. Erre a többiek meg­ígérték neki, hogy készítenek egy másik fészket a számára. A kiskacsa volt a „ceremóniames­ter”, odavezette a kis csapatot a szénakazalhoz, abból válogat­tak, de hordtak kis gallyakat, is A kiskacsa nagyon büszke volt a fészeképítő tudományára, de még boldogabb volt, amikor a liba közölte, hogy most már nem fáj a lába, akár repülni is megtaníthatja. Mindjárt bemu­tatót is tartott, nekifutott a gye­pen, kitárta a szárnyait, s huss! már repült is. A kiskacsa na­gyon figyelt, aztán buzgón utá­nozni kezdte, s egyszer csak azt vette észre, hogy a talaj fölé emelkedett, kitárt szárnyai alá kapott a szél, s már repült is, akár egy hattyú. Nagyon bol­dog volt, azt sem tudta a sok új élmény hatására, mit csodáljon, figyeljen. Hamarosan megérkeztek a tó fölé, s ott a liba arra is megtanította, ho­gyan kell vízre szállni. A tóban jót lubickoltak, ebihalat, boga­rakat kapkodtak, megpihentek és felüdültek. Kiúsztak a partra egy kis napfürdőre, mikor hal­ják ám, hogy valami zörög a bokor irányából. A liba nagy bátran a kiskacsa elé állt, ki­nyújtotta a nyakát, kifeszítette a szárnyát és sziszegni kezdett. De szerencsére kár volt meg­ijedni, mert nem más csörtetett elő vidám lihegéssel a bokor mögül, mint a kiskutya! Meg­szerette új barátait s utánuk jött, hogy egy jót játsszanak. Úgy is történt, fogócskáztak, bújócs- káztak, úsztak, napoztak. Nap- szállatra elunták a mókát, s meg sem álltak hazáig. Ott a gazda- asszony jó vacsorát adott nekik, s aztán ki-ki ment a maga kuc­kójába, éjszakai nyuga­lomra. Antalné Bíró Jolán oda, amivel szépen körűiken'- hová tették a fészket. A pulyka na­gyon boldog volt, már eszébe sem jutott az a balszerencsés gödör.

Next

/
Thumbnails
Contents