Tolnai Népújság, 1997. november (8. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-08-09 / 261. szám

12. oldal Hétvégi Magazin 1997. november 8., szombat Postagalamb-flotta Ma is legyőzik a technikát a világ leggyorsabb madarai között számon tartott colora­dói postagalambok. Ez a ma­gyarázata annak, hogy digitá­lis fényképezőgépek és mo­demek helyett ezek a csodála­tos madarak gondoskodnak arról, hogy a rafting (vadeve­zős) versenyek szervezői a lehető legrövidebb idő alatt megkaphassák a helyszínen készült fényképfelvételeket. Az amerikai állam vadre­gényes folyóján, a Poudre Ri- veren hónapok óta tartó, gya­korta veszélyes, igen nagy ta­pasztalatot, bátorságot köve­telő evezést megörökítő fotók filmtekercseit postagalambok viszik a rendezőségnek pará­nyi zsákocskában. A galam­bok olyan gyorsak, hogy a Rocky Mountain Adventures cégnek nem okoz gondot a mindig friss felvételek árusí­tása a túra végén csónakjaik­ból holtfáradtan kikászálódó kalandkedvelőknek. A ga­lambos kalandkromka Tony Costlownak, a Sziklás-hegy­ség folyóin evezősversenye­ket rendező cég tulajdonosá­nak az ötlete volt: a szükség­ből csinált erényt. A fotósokat a leglátványosabb szaka­szokra telepítették, helyüket el nem hagyhatják, a képek­nek viszont határidőre el kell készülniük. A vadevezősver- seny rendezői persze a leg­korszerűbb technikával kezd­ték, de kiderült, hogy hiába a számítógépes fényképezőgép meg a rádiótelefonra kapcsolt képtovábbító, a felvételek minősége meg sem közelíti a hagyományos fotóeljárást. Costlow akkor tervezte meg a filmtekercs szállítására azt a parányi zsákocskát, amelyet a mellükön repítenek a dúcuk­hoz, gondozójukhoz a gyors galambok. A zsákocska nem zavarja az okos madarakat a repülésben. Costlownak 16 szárnyasból álló flottája van. Ferenczy Europress Gyermekvilág-divat Illés Réka (Bonyhád) ruhaterve Híres indiánok Őrült Ló, a legbátrabb harcos Ha a híres indiánokat bemutató sorozatunk legutóbbi részében Ülő Bikát a préri Washingtonjának neveztük, úgy Őrült Ló - angolul Crazy Horse, dakota nyelven Ta-Sunko-Witko - talán a préri Napóleonja nevet érdemelné meg. Kiváló taktikai ér­zéke, elszántsága és rettenthetetlen bátorsága is kellett ahhoz, hogy az USA hadereje az 1870-es évek közepén sorozatos vere­ségeket szenvedjen a síksági törzsek egyesített csapataitól. Crazy Horse (1842-1877. szep­tember 5.) szó szerinti - és ha­gyományos - magyar fordítás­ban ugyan Őrült Lovat jelent, ám az őrült jelző ebben az eset­ben nem elmebeli állapotra, ha­nem féktelen hevességre utal. Crazy Horse tehát lehetne Fé- keveszett, avagy Kötőfékétől Megszabadulva Vágtázó Ló is, ám a hagyományokat figye­lembe véve maradunk a meg­szokott forma mellett. Az og- lala dakota Ta-Sunko-Witko már fiatalon, 24 éves korában kitünteti magát Vörös Felhő háborújában. Az indiánok ek­kor - 1866. december 21-én - Fort Phil Kearny erődből kicsa­logatják majd éppen őrült Ló tervét megvalósítva kelepcébe csalják William J. Fettermann kapitány lovasszázadát. A mé­szárlást egyetlen katona sem éli túl. Az ifjú főnök az ezt követő években alaposan tanulmá­nyozta az amerikai hadsereg harcmodorát, s szinte égett a vágytól, hogy hadvezéri ráter­mettségét bizonyítsa a fehérek ellen. A nagy alkalom Ülő Bika- Sitting Bull - 1876-os hábo­rújában érkezik el. Az amerikai hadvezetés az ellenségeskedések kitörésekor több alegységet is bevetett az indiánok ellen. Az első csatát 1876. június 17-én éppen Őrült Ló vívta meg Crook dandártá­bornokkal. A Rosebud-patak- nál 1500 dakota és csejenn har­cos - betartva Crazy Horse ha­ditervét - visszaszorítja s ezzel a döntő fontosságú későbbi üt­közetekből kikapcsolja Crook zászlóalját. Őrült Ló június 25- én - Pizi főnök oglala lovasai­val együtt - Reno őrnagy meg­tépázott két századát űzi fel egy dombtetőre. S ugyancsak ezen a napon, de már a délután fo­lyamán valamennyi indián csa­pat a főerő, Custer tábornok 7. lovasezrede ellen fordul. Az og- lalák, a hunkpapák, a csejennek és a feketelábúak két oldalról rohantak a 600 főnyi kékkabá­tosra, miközben Őrült Ló a leg­veszélyesebb szakaszon, közé­pen támadott, kettévágva a Cus­ter hadrendjét. A kisebbik cso­port néhány perc alatt felmor­Crazy Horse zsolódott, a nagyobbik Custer vezetésével egy magaslatra vo­nult, de nem tudott ellenállni a folyamatos rohamozásnak. Az indiánok nem ejtettek foglyot, a mészárlásból egyedül egy Ro­manes nevű ló menekült meg, hogy azután évekig főszerep­lője legyen a 7. lovasezred díszszemléinek... Őrült Ló azonban nem sok­kal éli túl legnagyobb győzel­mét. Az újabb -sa korábbiak­nál jóval nagyobb létszámú - fehér csapatok elől népével együtt a hegyekbe menekül, ám 1877. április 28-án az éhség és a hideg megadásra bírja. Régi ellenfele, Crook előtt teszi le a fegyvert. Később menekülni próbál, de egy indián áruló szu­ronnyal halálra sebzi. -szá­Felemelkedőben a Red 5 A könnyűzene világa állandó változásban van. Minden új ge­neráció új sztárokat kíván, s banda legyen a talpán, amelyik hosszabb távon meg tud felelni a kihívásoknak. Az sem ritka, hogy ugyanaz a „frontember” tűnik fel újabb és újabb formá­cióban. Tíz évvel ezelőtt Tho­mas Kukula még diszkózott kü­lönböző klubokban, de a szak­képzett szerelő ráunt arra, hogy mások lemezeit játssza. Meg­alakította a General Base cso­portot, s már az első kislemez, a Base Of Love több mint 150 ezer példányban fogyott el. A General Base-t azután újabb formációk követték, úgy mint a T. H. K és a Candy Beat. A legújabb csapat a Red 5. Tagjai: a billentyűs hangszeren játszó Thomas Kukula, Lemar, a New York-i rapper, Nadja, az éne­kesnő, valamint Vanessa, aki az élő fellépéseken - ezekből már volt bőven Németországban, Ausztriában és Svájcban - tán­cával segíti a csapatot. A Red 5 a Lift Me Up (Emelj fel!) című dalával mutatkozott be a kö­zelmúltban, s fergeteges sikert aratva biztosította helyét a slá­gerlistákon. „Beszélgető” szárnyasok Amerikában vadon élő ka­kasok nyakába mikrofono­kat és apró adóberendezése­ket szereltek és megállapí­tották, hogy más hangjelzést adnak, ha sólymot pillanta­nak meg a magasban és me­gint mást, ha mosómedvét látnak. Ezek vészjelzések, hiszen mindkét ragadozó kedvenc tápláléka a vad­tyúk. Vadtyúknyelven a só­lyom vagy más ragadozó madár jele "ti táá", a mosó­medvéé ellenben "ti titititi". A jelzés önmagában még nem elég ahhoz, hogy a kommunikáció létrejöjjön, az adást vennie és értelmez­nie is kell egy másik lény­nek. Ez meg is történik, a vadtyúkok "társadalma" el­fogadta, hogy a "ti tá" jel annyit tesz, mint sólyom vagy légi ellenség, míg a "ti titititi" mosómedve vagy földi ellenség. Kísérletkép­pen ketrecbe zárt kakasok feje fölé a közelítő sólyom képét vetítették, mire az ál­lat azonnal hangos "ti táá" jelzést adott, a tőle hallótá­volságban lévő másik ket­recben lévő tyúk pedig riad­tan az ég felé fordította a fe­jét és iszkolt a ketrec sar­kába. A mosómedve jelzést is fogta, ekkor azonban nem felfelé tekingetett, hanem jobbra-balra, keresve a föl­dön közelítő ellenséget, mi több, bevált tyúk módra holtnak is tette magát, biz­tos, ami biztos. A ketrecbe zárt vadkakas feje fölé a va­dászsólyom képét nem hir­telen vetítették ki, hanem elektronikus trükkel, foko­zatosanjelenítették meg. Az állat reakciója ilyenkor sok­kal bizonytalanabb volt. Akkor pedig, amikor a mo­sómedvét vetítették a leve­gőbe és a sólymot a talajra, a kísérleti alany nem sok ügyet vetett az egyébként veszélyes ellenségre. A vad­tyúkokon végzett harmadik kísérlet éppen azt kívánta tisztázni, másképp reagál-e egy állat akkor, ha egyedül van, mint ha fajtársai is a közelében tartózkodnak? Másképp! A többi tyúktól elzárt kakas is leadta a "ti táá" jelzést, de sokkal hal­kabban, egyszer-kétszer, mintegy magát bátorítva. Ha azonban tyúkok is kapirgál- tak a közelben, éktelen ria­dót fújt. Vicces! Két almafa beszélget: — Birs? — Sőt, seretlek... A magányos sárkány és a szárnyas őzike Hol volt, hol nem volt, valahol régen, a tengeren túl, még az Üveghegyeken egy kicsivel in­nen, volt egy sziget, ahol egy sárkány lakott. Ennek a sár­kánynak volt palotája, mint a mesékben. A sziget tele volt gyönyörű fákkal és virágokkal. Amikor megéhezett a sárkány, csak kiment a tenger partjára és a fejével biccentett egyet. Erre a halak mind megsülve repültek ki a partra, ott aztán a sárkány jól belakmározott. így éldegélt a sárkány, aki­nek csak egy feje volt. Ám egyik reggel, mikor kiment a tengerpartra, s jól belakmáro­zott, úgy gondolta, egy kis ka­land nem ártana. Elindult hát az erdőbe. Ment-mendegélt, mikor elfáradt, le akart telepedni egy fa alá, de látja ám, hogy egy őzike fekszik alatta és a szár­nyait nyalogatja. Mert ennek az őzikének szárnya is volt, kü­lönben hogyan került volna a szigetre? A sárkány nagy félve megszólította: — Hát te mit keresel itt, ezen a magányos szigeten? — Én csak azért kerültem ide, mert már nem bírtam to­vább repülni. Elfáradtak a szár­nyaim! látod, oda szeretnék el­jutni, az Üveghegyekhez, ahol majd megtalálom az elveszett testvéremet. — Jaj, őzike, oda nem menj, hiszen ott lakik a Gonosz Fe­kete Szörnyeteg, aki mindenkit elvarázsol. — Nem bánom én, akkor is megpróbálom, mert az én drága szüleim nagyon búsulnak a testvérem miatt! — Na jól van, de akkor én segítek neked, úgyis ráérek. Ülj csak fel a hátamra, elviszlek egy darabig, de nagyon vigyáz­zunk, nehogy meglásson a szörnyeteg ! Úgy is tettek, az őzike felült a sárkány hátára, s repültek az Üveghegyek felé. Majdnem odaértek, mikor meglátták a Gonosz Fekete Szörnyeteget, amint éppen a hegy aljában le­gelészett, s közben számolgatta az elvarázsolt állatokat, hogy mind megvannak-e. A sárkány figyelmeztette az őzikét: — Ott a szörnyeteg! Most gyorsan leszállók és feküdjünk mind a ketten a földre, mozdu­latlanul! Úgy is történet. Feküdtek moz­dulatlanul, mikor a szörnyeteg odaért hozzájuk. Nézegette, bökdöste őket, de meg sem moccantak. A szörny odébbállt, azt hitte, ők is el vannak vará­zsolva. Csak azon furcsállko- dott egy kicsit, hogy létszámon fölüli áldozatai is vannak. Mi­kor már jó messzire elment a szörny, a sárkány és az őzike feltápászkodott. — Gyere sárkány, keressük meg a testvéremet! - mondta az őzike. — Te csak keresgéld nyu­godtan, én legelészek addig egy kis füvet, mert nagyon éhes va­gyok. Azzal a sárkány ropogtatni kezdte a füvet, az őziek pedig a testvérét keresgélte. Ide-oda szaladgált az elvarázsolt állatok között, de sehogy sem találta. Szomorúan oldalgott vissza a sárkányhoz, aki éppen jóllakott az édes fűvel. Élpanaszolta, hogy nem leli a testvérét, a sár­kány pedig gondolkodni kez­dett. Észébe jutott, hogy még nagyon régen, úgy kétszáz éve, a vajákos dédapjától kapott egy varázskavicsot. Az most is a zsebében volt, azzal szokta do­bálni azokat a sült halakat, amik nagyon magasról akarnak a szájába repülni. No, elővette a varázskavicsot, s azt kívánta, hogy minden állat keljen életre, akit a szörny elvarázsolt. Uram teremtő! Egyszerre megeleve­nedtek az állatok, futott ki merre látott! Észrevette ezt a Gonosz Fekete Szörnyeteg is, inait vissza, hogy újra elvará­zsolja őket, de nem bírt a kavics erejével. Áz őzike megpillantotta a testvérét, ahogy fenn szárnyal a levegőben. Szólt a sárkánynak, s mindketten felemelkedtek a nyomában. Gyorsan repültek, meg sem álltak a sárkány szige­téig. Leszálltak és boldogan ölelkeztek össze. Oda menekült a többi állat is, s nem győztek a sárkánynak hálálkodni. A Go­nosz Fekete Szörnyeteg meg olyan mérges lett, hogy dühé­ben szétpukkadt! A sárkány mindenkit meghí­vott ebédre, könnyen tehette, hiszen csak a fejét kellett meg­biccentenie, s csak úgy szálltak a sült halak! Antalné Bíró Jolán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents