Tolnai Népújság, 1997. november (8. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-29-30 / 279. szám
1997. november 29., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal Titkámőjelölt a felvételi irodán Megfejtésként beküldendő a vicc poénja a Tolnai Népújság szerkesztőségének címére 7100. Szekszárd, Liszt Ferenc tér 3. Pf: 71. A borítékra, levelezőlapra kérjük, írják rá: Rejtvény! Beküldési határidő: december 12. A november 15-i rejtvény helyes megfejtése a következő: „Sajnálom főorvos úr, de nekem se sikerülhet minden műtétem ”. A helyes megfejtést beküldők közül könyvet nyertek: Huba Jánosné 7100. Szekszárd, Arany J. u. 18., Garai Anna 7150. Bonyhád, József u. 8., Szegedi Béláné 7030. Paks, Kisfaludy u. 14., Bachmann Krisztina 7100. Szekszárd, Kecskés F. 6/A., Szurdoki Lászlóné 8600. Siófok, Wesselényi u. 66. December 7-től MÁR VASÁRNAP IS! PVASÁRNAPI .. T olnai Népújság Valamikor vasárnap is megjelentek az újságok és természetes volt, hogy a heti pihenőnap reggelén az érdeklődők már várták és kapták a lapot. Most - mondhatnánk közkívánatra már megkezdődött a visszaszámlálás: 8. ..7... és december 7-től hetente megjelenik a VASÁRNAPI TOLNÁL NÉPÚJSÁG amely sok-sok információt, olvasnivalót ’ tartalmaz megyénkről, a települések és az itt élő emberek életéről, sportjáról, arról ami foglalkoztatja Önt, barátait, szomszédait és bennünket. A Vasárnapi Tolnai Népújságot - néhány település kivételével - a megye szinte valamennyi helységébe elvisszük. Egyelőre nem tervezzük a lap előfizetéses terjesztését, viszont 374 helyen árusítják- közel az ön lakásához is azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elérhető közelségbe vigyük a VASÁRNAPI TOLNAI NÉPÚJSÁGOT. VASÁRNAPI TOLNAI NÉPÚJSÁG... AZ ÉRDEKLŐDŐKNEK! Keresse az újságárusoknál, a boltokban, a benzinkutaknál, a vendéglőkben és... mindenhol! MÉG VALAMI: decemberben minden vasárnap - nyeremény - játék - ÉS HATALMAS MEGLEPETÉS...! Mit tegyünk, hogy a férj segítsen otthon? Ne bántsuk, bíztassuk! Az örökbefogadásról ezúttal úgy, ahogy olvasóink látják Anya csak egy van, vagy lehet belőle több is?! Pár héttel ezelőtt egy örökbefogadás történetéről írtunk. Egy fiatalasszonyról, aki huszonöt éves fejjel keresi az édesanyját. Orsolya ma már szintén édesanya, hét éves a kislánya. Ő maga 16 éves volt amikor egy családi veszekedés közben szüleitől megtudta, hogy pici korában úgy fogadták örökbe. Vér szerinti anyja egy fiatal, alig 15 éves kislány volt, aki gyermekéről közvetlenül a szülés után le is mondott. A nők tömeges munkába állásával különösen élesen vetődik fel a kérdés: meddig tartható, hogy minden teher a nő vállát nyomja? Mert sok családban ma is ez jellemző. A férfi hazatér a munka után, kényelembe helyezi magát, j olvas, esetleg leül a tévé vagy a" számítógép elé, miközben a ' nő vásárol, rendet tesz, vacsorát készít, mosogat. Előfordul az is, hogy a férfi megpróbál segíteni, de mert túl lassú, esetleg mosogatás közben elúsztatja a konyhát, netán nem mossa el alaposan az edényeket, a nő kiveszi a kezéből a porszívót, a mosogatóron- ! gyot. Ez bántja a férfit, és megerősíti őt abban a hitében, hogy jobb, ha visszavonul. Az is előfordul, hogy a nő belenyugszik a helyzetbe, nem szól egy szót sem, miközben forr a méregtől. Dúl- fúl a konyhában, rosszkedvűién ül asztalhoz, megjegyzéseket tesz, de nem böki ki, mi a baja. így aztán minden marad a régiben. Igaz, az se jobb, amikor az asszony folyton morog, kritizál. Ilyenkor a férfinak aligha támad kedve ahhoz, hogy máskor is elvégezze, amiben éppen segíteni akart. Azt se kell várni a férjtől, hogy lelkesen segítsen. Az a fontos, hogy egyáltalán hajlandó legyen csökkenteni a nő otthoni terheit. Sok helyen a háztartás a nemek közötti harc színhelyévé válik. Ez pedig a legbiztosabb módja az egymástól való eltávolodásnak, majd annak, hogy a házastársak végleg elhidegüljenek egymástól, majd elváljanak. Hogy ez ne következzék be, érdemes időben átgondolni a taktikát:- Üljenek le nyugodtan, amikor nincs semmi tennivalójuk, s beszéljék meg, kinek mi legyen otthon a feladata! Ezután pedig a férje által vállalt munkákat valóban hagyja rá - függetlenül attól, hogy ön szerint elég gyorsan és jól csinálja-e azt, amit vállalt!- A dicsérő szó aranyat ér. Akkor is, ha természetes a férfi segítsége. A férfiakat általában nem a kritika, hanem az elismerés serkenti.- Kérje meg a párját, hogy segítsen önnek! A nőket általában úgy nevelik, hogy segítőkészekké válnak - ez a tulajdonság azonban nem föltétlenül jellemző a férfiakra. Tehát ha szeretnénk kérni tőle valamit, adjuk ezt kedvesen a tudtára, de soha ne követe- lőddzünk! Az ugyanis ellenkezést vált ki.- Válassza ki a megfelelő időpontot! Mindegy, hogy szívességet szeretne kérni a férjétől, vagy fontos beszélgetésről van szó: az időpont megválasztása lényeges. Ha ugyanis bármelyikük fáradt, esetleg ingerült, akkor biztosan rosszul sül el az egész. Figyelem: az ágy sem alkalmas helyszín az ilyesmire!- Mondja el neki, mi hasznuk származik abból, ha közösen végeznek el számos feladatot! Éreztesse vele, hogy ha önnek kevesebbet kell otthon dolgoznia, akkor több idő marad az együttlétre, a kikapcsolódásra, a kirándulásra, a gyerekekkel való közös játékra, spontán tevékenységekre, s ez harmóniát teremt a családban. Ennyi volt röviden a történet. Pár hete arra kértük olvasóinkat, hogy írják le a véleményüket az eset kapcsán. Mit tettek volna Önök, Orsolya, vagy a nevelőszülők helyében!? Mikor kell, de kell-e egyáltalán megmondani, ha a gyermeket örökbe fogadták?! Olvasóink véleményének adtunk ezúttal helyet. „Négy reményteli terhesség, sok-sok fájdalmas kínlódás, átsírt éjszakák, majd kétségbe esés után döntöttünk úgy a férjemmel, hogy örökbe fogadunk egy pici gyereket. Nem kötöttük ki előre, hogy kisfiú vagy kislány legyen. A legfontosabb az volt, hogy minél kisebb korban kerüljön hozzánk,- írta levelében egy paksi olvasónk. Szerencsénk volt, mert még egy éves kora előtt került hozzánk Imike. Ennek ma már több mint tizennégy éve. Mi is sokat beszélgettünk a férjemmel arról, hogy mikor mondjuk meg neki, hogy mi „csak” a szülei vagyunk, de nem a vérszerinti apja-anyja. Az, hogy meg kell mondanunk, az nem is volt kérdéses, hiszen a környezetünk, a rokonok, tehát mindenki tudta, hogy nem én szültem Imikét. Arra emlékszem, hogy először egy mesén keresztül mondtam el neki a történetünket, ekkor öt éves lehetett. Mintha megérezte volna, rákérdezett, „engem is úgy választottatok anáv*l’”> Igen, feleltem, mintha ez lett volna a világon a legtermészetesebb. Erről később is beszélgettünk, de soha nem volt belőle nagy dráma, nem volt sírás, sőt még nagyon nem is érdeklődött arról, hogy vajon ki lehetett az ő édesanyja. Tudja, hogy nagyon szeretjük, hiszen mi őt választottuk, tehát őt akartuk magunknak. Most kamaszkorban van a mi Imikénk, de igazán nincs okom panaszra, nem jobb és nem is rosszabb, mint bármelyik gyerek az ő korában. Vele teljes a mi családunk.” Bonyhádról egy középkorú hölgy írt: „Nagyon elgondolkoztatott Orsolya története és úgy érzem egy kicsit engem igazolt az ő élete is. Ötvenöt éves vagyok és több mint harminc éve élek a férjemmel jó házasságban. Amíg fiatalok voltunk bennünket is nagyon bántott, hogy nem jön a gyerek. (Kezdetben jött volna, de akkor még nem volt házunk, a szüleimnél amúgy is szűkösen laktunk. Két abortuszom volt. Majd amikor felépült a családi házunk, vártuk, vártuk a gyermekáldást, de elmaradt. Később az orvosok is megerősítették, hogy nem lehet gyermekem.) Megpróbáltam a szakmámban kiélni a kicsik utáni vágyamat, hiszen óvónő voltam, amíg nyugdíjba nem mentem. Többször megfordult a fejemben, örökbe kellene fogadnunk egy kisfiút, ha már így alakult az életünk. De soha nem volt elég erőnk hozzá. Hogy mitől féltünk? Attól, amiről Orsolya is beszélt, mi lesz, ha ránk neheztel amiért ő „csak egy örökbefogadott gyermek”? Bevallom őszintén, még arra is gondoltam, mi lesz ha nem tudom eléggé szeretni ahhoz, hogy elnézzem neki azt, ha olyan tulajdonságokat fedezek fel benne, ami nem jellemző a mi családunkra? És mi lesz ha mi nagyon megszeretjük őt, de ennek ellenére, ő a vérszerinti anyját akarja megismerni, megkeresni, felvenni vele a kapcsolatot? Akkor minden belé fektetett reményünk kárba vész. Mára már nem kérdés az életünkben a gyerek, hiszen kiöregedtünk ebből a korból. Az élet sok mindenért kárpótolt bennünket. Sokat utaztunk a párommal, több idő jutott egymásra. Ünnepek körül pedig bevezettük azt a szokást, hogy a húgom unokái (két fiú és egy kislány) bennünket is meglátogatnak.” Ferenc, telefonon hívott fel a szerkesztőségben. Csak annyit kívánt elmondani, hogy öt éves volt, amikor örökbefogadták. Elég nagy volt már ahhoz, hogy felfogja mi történik körülötte. Bár nem mondhat semmi rosz- szat a szüleire, mégis szomorú az élete, állította. Ha megszidták, ha összevesztek vele a szülei, mindig úgy érezte, ez azért van, mert ő nem az igazi gyerekük. Ma Ferenc 28 éves, önálló fiatalember, bár még nem nősült meg, azért rendezett az élete. Szakmája van, jól keres, a szüleivel is tartja a kapcsolatot. „Én, ha úgy alakulna az életem, soha nem fogadnék örökbe gyereket, mert az érzést, hogy „én nem az ő vérükből vagyok”, soha nem tudnám kitörölni belőle és ez megkeserítené az egész életét.” Végül egy négy unokás nagypapa levele Orsolyához: Kedves Orsolya Nem lehet könnyű a helyzete, szeretné látni azt az asszonyt aki szülte. De higgye el, anyának lenni nehezebb, mint gyermeket szülni. Az, hogy valaki milyen anya lesz, az nem a szüléssel, hanem a gyermek gondozásával dől majd el. Ön szerencsés ember, hiszen kapott egy nevelőanyát, aki gyermekhez csak így juthatott. Becsülettel felnevelte, mindennapra felvállalta. Igazi anya lett ezáltal. Mellette volt egy férfi, aki apává nőtte ki magát. A nevelő anya és apa érdeme nagyobb mint a vérszerinti kapcsolat. Ön várja a találkozást az „igazi” anyjával, de higgye el, ha ez létre is jönne, nem lenne olyan érdekes, mint amiről most ábrándozik. Nincs közös múlt, melybe a valódi érzelmek beágyazódhatnának. Saját magát, de azt az asszonyt is felesleges izgalmaknak tenné ki. Az anyaság nem a vérszerinti kapcsolat révén alakul ki, hanem a közös élmények teremtik azzá. Mint minden gyermeknek, Önnek is voltak és vannak problémái a szüleivel, ez együtt jár a felnőtté válással, a szülői háztól való elszakadással. Eltelik egy idő a harc elcsitul és az unokával együtt a volt gyermek újból közelebb kerül a szüleihez. Közben persze van szenvedés is, de éppen ezek az érzések érlelik az egyént érett felnőtté. Kívánom, hogy ez Önnek is sikerüljön.” Mauthner
