Tolnai Népújság, 1997. november (8. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-01-02 / 255. szám
14. oldal Gyermekvilág 1997. november 1., szombat Egy kis tudomány A fényképezőgép A fényképezőgéppel maradandó kép készíthető személyről, tárgyról, vagy egy tájról. Az első fényképezőgépet a francia Joseph Niepce készítette 1826-ban. Egy fadoboz nyílásában lencse volt, a rögzíthető kép egy vegyszerrel kezelt fémlapon jött létre, amit nyolc órán keresztül kellett megvilágítani. A szerkezetet a szintén francia Louis Daguerre és az angol Villiam Henry Fox Talbot tökéletesítette. Daguerre alkotta meg a lencsés fényképezőgépet, Talbot pedig a fényérzékeny papírt állította elő. Ez a papír negatív képet adott, amiből már könnyű volt a valóságnak megfelelő pozitív kép előállítása. Manapság is ezt az eljárást használják. A magyar Petzval József az 1840-es évek elején alkotta meg az első olyan lencséket, amiknél igen kicsi volt a lencsehiba, s lényegében azóta készülnek jó fényképezőgépek. A mai modem gépek már automatikusan élesre állítják a tárgyat, s a gépbe csak a szükséges fénymennyiséget engedik be. A film annyira érzékeny, hogy mozgó tárgyakról nagyon rövid megvilágítás után is képes éles képet adni. A fényképezés manapság bizonyos szempontból művészet is. A kész felvételekkel, negatívokkal és pozitívokkal nagyon sokféle hatás érhető el. Régi módszer a re- tusálás, vagyis a kész képre színek felvitele. (A színes filmek kora előtt így „színezték” a fotókat.) A kezdetekkor a fényképezés csak egyesek kiváltsága volt, ma már a legtöbb családnak van fényképezőgépe, amivel megörökíti a családi eseményeket, sőt, egyre terjed a még fejlettebb technika: a videokamera. Gyermekvilág-divat Honti Bettina (Szekszárdi) ruhaterve Híres indiánok • t Ülő Bika, a préri Washingtonja Mint a legutóbbi részben olvashattuk, Vörös Felhő, bár kezdetben komoly sikereket ért el a Nyugatra - a mai Wyoming, Montana és Észak-Dakota államok felé - özönlő fehérekkel szemben, élete derekán a küzdelem helyett a visszavonulást választotta, így próbálta menteni népét. A harci zászlót egy másik neves főnök, a hunkpapa dakota Ülő Bika, azaz Sitting Bull, népe nyelvén Tatanka Yotanka vette át tőle. Egy amerikai történész szerint Ülő Bika (1834-1890. december 19.) joggal viselhette volna a préri George Washingtonja nevet. S valóban, Sitting Bull nemcsak hadvezérként, hanem szónokként is felülmúlta indián kortársait, bölcs szavaira valamennyi - korábban egymással szemben ellenséges - törzs hallgatott. Államférfiakkal vetekedő képességeire nagy szükség is volt az 1870-es évek közepén, hiszen az Egyesült Államok kormánya ekkor határozta el, hogy egyszer s mindenkorra megoldja az indiánkérdést, azaz az őslakókat szerencsésebb esetben a lassú pusztulást jelentő rezervátumokba kényszeríti, rosszabbik esetben pedig harcokban semmisíti meg őket. Egy olyan kiváló vezető, mint Ülő Bika - illetve néhány kiemelkedően tehetséges főnöktársa, mint például őrült Ló - kellett ahhoz, hogy ez a terv, legalábbis első nekifutásra, csúfos kudarcba, egészen pontosan katasztrofális vereségbe fulladjon. Mint mindig, ez alkalommal is a föld átadásának követelésével kezdődött minden. Ám az Egyesült Államok kormányának hivatalos küldöttsége ez alkalommal - azaz 1875 nyarán - nem járt eredménnyel. Ülő Bika két ujjával felcsippentett egy szemernyi port, s ezt mondta a futárnak: — Még ennyi földről sem vagyok hajlandó lemondani. A következő év, azaz 1876 tavaszán soha nem látott tömegű fehér katona vonult az indián földek felé. A Bighorn folyó mentén ugyanakkor közel 20 ezer indián táborozott: a titon dakoták, a hunkpapák, az oglalák, az ara- pahók, a brulék, a minekonjuk, a feketelábúak és a csejennek felkészültek az elkerülhetetlen harcra. Az első csata a Rosebud pataknál, június 17-én zajlott le, amikor is őrült Ló kiválóan kiképzett és betanított harcosai Crook tábornok déli hadseregcsoportját szorították vissza. Június 25-én a Little Bighorn folyóhoz közeli dombnál Reno őrnagy súlyos veszteségeket szenvedő lovasszázadai kerestek menedéket a visszvonulás- ban. Ülő Bika oglala lovasokat küldött elűzésükre, miközben a főerőket George Armstrong Custer tábornok félelmetes hírű, 7. lovasezrede ellen vezényelte. Mintegy ötezer indián harcos vonult a hatszáz fős elitalakulat ellen. A Little Bighorn partján vívott ütközet a fehérek véres, eddigi legnagyobb vereségét hozta: a legyőzhetetlen- nek hitt lovasezredből senki sem menekült meg élve. Ülő Bika Ám alig telt el néhány nap, máris tengernyi katonaság vonult Ülő Bika tábora felé: s miután az indiánok is komoly vérveszteséget szenvedtek, nem vállalhatták az újabb csatát. Ülő Bika nagy megpróbáltatások közepette népét a határon túli Kanadába vezette, s onnan csak 1881. július 19-én tért vissza, miután büntetlenséget ígértek számára. Mint győztes hadvezér és államférfi, óriási tekintéllyel rendelkezett, s még az sem ártott neki, hogy 1885-ben - úgy hitte, népe ügyét szolgálva - csatlakozott Buffalo Bill híres-neves vándorcirkuszához. A legnevesebb indián főnök 1890. december 19-én, halt meg, értelmetlen halállal: egy rendőrségi csetepatéban pont fejen találta egy eltévedt golyó. -száSasha, a szintetizátor-király Sasha, a most 26 éves szinteti- zátoros a King's nevű németországi diszkóban dolgozott világosítóként, három évvel ezelőtt azonban átlépett a DJ-k (disc jockey-k) táborába. Az itt szerzett tapasztalatai, no meg zenei neveltetése alapján hamarosan elkezdett saját felvételeken dolgozni. Első kiadványa az Indian Rave című szám volt. Tavalyelőtt Sasha két kollégájával, Thomas Lüdkével és Ralf Kappmeiereel együtt elkészítette az It's My Life című kislemezt, ami 1996 első hónapjában egész Európában megjelent, s Anglia kivételével mindenhol felkerült a DJ-listákra. Ám hamarosan Nagy-Britannia is megadta magát, miután a következő lemez, az Encore Une Fois 1997. februárjában a szigetország könnyűzenei listájának 2. helyén landolt. Mára ez a lemez több mint 500 ezer példányban kelt el csak Angliában, s több mint 1 millió példányban Európa többi országában. Sasha - aki ma már a színpad frontembere - röpke pár év alatt az egyik legsikeresebb, legismertebb előadó lett a vén kontinensen. Barkácsoljunk! Szobatücsök Vegyünk egy nagy, egészséges diót, és törjük fel úgy, hogy a fél héja egészben maradjon. Ennek a végét vágjuk le. Aztán éles késsel a héj két oldalán vágjunk egy-egy kjs részt, és ezekbe fektetve csavarjunk prős cérnát négy-ötször a dióra, végül pedig a cérna két végét kössük jól össze. Ezután egy keményfa pálcikát faragunk (gyufa nem jó, köny- nyen eltörik). Húzzuk át a cérna közt keresztben, és csavarjuk meg vele néhányszor a cérnát, míg egészen meg nem feszül. A pálcika hosszabb része most már hozzá fog feszülni a dió széléhez, a rövid vége szabadon kiáll. Ha a pálcikát az ujjunkkal pengetjük, a dió egészen olyan hangot fog adni, mint a tücsökciripelés. Szobai játékok Csak trükkösen! Mágneses fal Egy támla nélküli széket tégy a falhoz, és mérd ki a szék szélességének kétszeresét. Erre a távolságra állj összetett lábbal, majd kinyújtott karral fogd meg a szék két szélét, és derékban meghajolva támaszd fejed a falnak. A feladat az: tessék nyugodtan (térdhajlítás nélkül) a széket felemelni, majd a székkel együtt felegyenesedni, azaz rendes függőleges helyzetbe állni. Nyugodtan fogadhatsz bármibe barátaiddal, hogy ez sem neked, sem nekik nem fog sikerülni. Szédítés Akit el akarunk szédíteni, az fogja meg jobb kezével a saját orrát és bal kezével a jobb könyökét. Hajoljon meg úgy, hogy teste derékszöget képezzen, és forduljon meg gyorsan három- szor-négyszer a saját tengelye körül. Egyenesedjen fel. Két sarkát csapja össze és egyenesen állva mondja: egy, kettő, három. Az illető szédülni fog. Állja a falhoz! Falnál állok. Oldalt, profilban. Fal felőli lábamat s testemet szorosan a falhoz préselem. Most fel kellene emelni a külső lábamat. Nem tudom. Nem megy. Nem lehet. A kis herceg története - másképpen Vicces! Megtámadja a lovat a farkas. A ló így szól: — Farkas koma, most az egyszer ne bánts, fontos üzenetet viszek az önkormányzathoz. Nagyon hasznos lesz az egész erdőnek. — Hol az az üzenet? — Ide van írva, a jobb hátsó patámra. A farkas hátra megy, hogy megnézze, mire a ló felemeli a hátsó patáját és jól fejbe rúgja a farkast, majd elvágtat. Néhány óra múlva magához tér az ordas és morogva tapogatja a fejét: — Hogy minek is játszom én az eszem, mikor nem is tudok olvasni! A nyuszi a patak tükrében nézegeti a képét, ami tele van piros foltokkal. Arra megy a róka és vigyorogva kérdi: — ! i az nvuszi, pattanás? : i. ! Sörét! Saint-Exupery Kis herceg meséjének példájára Nübl Évi, a dombóvári Molnár György Általános Iskola ötödikes tanulója írta az alábbi történetet. A pilóta szomorú volt. Minden este a csillagokat nézte és egyre többet gondolt arra az aranyhajú kisfiúra, aki sivatagi magányát enyhítette. Elhatározta, hogy bármi áron, de megkeresi a kis herceget. Keményen dolgozott addig, amíg kiváló űrhajós nem vált belőle. Nem sokkal később eljutott a csillagok közé. Soha nem gondolta, hogy ilyen csodálatosan szép ott fenn. Sokáig bolyongott egyedül az űrben. Találkozott a királlyal, a hiúval az iszákossal, az üzletemberrel, a lámpa- gyújtogatóval, a geográfussal. Ismét arra gondolt, amire gyerekkorában oly sokszor, hogy a felnőttek felettébb furcsák. A legnagyobb bánata azonban az volt, hogy egyik sem tudta megmondani, merre találja azt a parányi bolygót, ahol a kis herceg él. Még azt sem tudták, hogy a B-612-es kisbolygónak is nevezik. Bánatosan bolyongott tovább, amikor hirtelen eszébe jutott a kígyó. Űrhajóját visszairányította a Földre, egyenesen a sivatagba. Barátai azt hitték, örökre eltűnt. Ő azonban megkereste a kígyót és megkérte, hogy repítse őt a kis herceghez. Az halkan sziszegett egyet, majd teljesítette kérését, és a pilóta rövid időn belül a B-612-es kisbolygóra érkezett. A kis herceg megdörzsölte a szemét, majd megkérdezte a rózsáját, hogy nem álmodik-e? Amikor megbizonyosodott róla, hogy ébren van, boldogan ugrott földi barátja nyakába. — Nagyon hiányoztál! — Te is nekem, azért vagyok itt. — Hogy jöttél? — A kígyó segített. — Tudod, én nem tudtalak megkeresni, nem hagyhattam magára a virágomat és a bárányt. Emlékszel? A szájkosárról lefelejtetted a bőrszíjat, ezért nagyon ébernek kellett lennem mindig. Amikor hazaérkeztem, nagyon szomorú kép fogadott. A májomkenyérfák majdnem tönkretették a bolygómat, egyetlen virágom pedig majdnem meghalt. Tüstént munkához láttam, napokig gyomláltam, tűzhányót tisztogattam. Amikor magához tért egy szál rózsám nagyon boldog volt, hogy visszatértem. Bárányomnak nem örült. Attól félt, hogy egyszer lelegeli. Akkor elmeséltem neki, hogyan lett barátom a róka, megnyugodott és lassanként megszelídítette a bárányt. Különben is annyi majomkenyérfa palánta terem itt, hogy azt sem győzi lelegelni. — Aggódtam én is a bárány miatt. Látod, az emberek között majdnem elfelejtettem, hogy mindenki csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít, de most már soha nem felejtem. — Mit szólsz a virágomhoz? — Valóban különleges. — Talán amíg mi itt beszélgettünk, engem is megszelídített. — Gyere, nézzük meg a naplementét. — Szomorú vagy? — Nem. Most nem azért szeretném látni. Tettünk néhány lépést és a bolygó túlsó oldalán voltunk. — Elfáradtam. — Pihenj egy kicsit. Leültünk a földre. — Ugye szép? — Gyönyörű. Csöpp fejét az ölembe hajtotta. Áranyos fürtjeit simogattam, amíg álomba nem szende- rült. Aludj csak kis barátom. Én veled maradok!
