Tolnai Népújság, 1997. október (8. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-04-05 / 232. szám
1997. október 4., szombat Gyermekvilág 11. oldal A víz energiája A víz mindig a magasabban fekvő helyekről folyik az alacsonyabban fekvők irányába. Ez a lefelé törekvő mozgás energiaforrásként hasznosítható, legyen az akár egy szelíden ballagó folyó, vagy egy magas vízesés, netán egy gát mögött felgyülemlett víz. A tengerek soha nem szűnő hullámzása és az állandó árapály mozgás ugyancsak kiaknázható energiaforrás. Sok más energiaforrással ellentétben a víz soha nem fogy el, ezért az áramló víz olcsó és kimeríthetetlen energiaforrás. A vízerőművekben úgy állítanak elő elektromos áramot, hogy a víz erejével turbinát forgatnak, amit összekötnek egy generátorral. A turbinák alakját olyanra tervezik hogy az áramló víz energiájából minél többet hasznosítsanak. A vízerőműveket rendszerint hegyvidéken építik, ahol sok az eső és ezért bővizűek a folyók. Az áramfejlesztő telep fölött nagy magasságban található természetes vagy mesterséges tó jelenti az erőmű víztartalé- kát. Egyes folyókon az erőművek vízlépcső-rendszert alkotnak. Ilyenkor a speciálisan kialakított gát belsejében helyezik el az áramfejlesztő generátorokat. Az árapály energiáját az állandóan mozgó tengervíz adja. A folyók torkolatába gátat építenek, dagálykor a gát aljába épített csatornákon keresztül befolyik a víz, apálykor pedig kifolyik onnan. Mindkét esetben a víz áramlása hajtja a turbinákat, amihez generátorok kapcsolódnak. A vízkerék az ókori görgők találmánya, i. e. 100 körül találták fel. A kereket vízszintesen helyezték az áramló vízbe. A rómaiak függőleges vízikerekeket használtak a termény megőrlésére. A függőleges vízikeréknek két típusa létezett. A felülcsapott vízikerék attól forgott, hogy felülről víz folyt a lapátjára. Ezzel szemben az alulcsapott vízikeréknek az alját merítették bele a gyorsan áramló folyóba vagy patakba. Az ipari forradalom korában a hatalmas vízikerekek egész gyárakat láttak el mechanikus energiával. Gyermekvilág-divat Bakó Zsófia (Szekszárd) ruhaterve Tekumszeh: a Hulló Csillag fénye Híres indiánok „A világot soha nem osztották fel, az mindenkié. Hacsak minden nemzet össze nem fog, hogy meghiúsítsa a kapzsi fehér ember törekvését, nagyon hamar leigáznak bennünket és eltűnünk mindannyian szülőföldünkről, s szétszórnak, mint a lehulló falevelet a szél.” Látnoki szavak, melyek az utolsó nagy indián reménységtől, Tekumszeh-től, a sóni törzs főnökétől (1768 - 1813. október 5.) származnak. Akárcsak az előző részben bemutatott Pontiac, a fejedelmi megjelenésű Tekumszeh is az indián törzsek egységét próbálta megteremteni, hogy közös erővel állják útját a fehérek előrenyomulásának és földrablásának. Neves elődjéhez hasonlóan ugyancsak óriási tekintélynek és tiszteletnek örvendett az indián törzsek körében. Még legnagyobb ellenfele, William Henry Harrison tábornok (1773-1841), Indiana tartomány kormányzója - később, 1841-ben az Egyesült Államok elnöke - is elismerte: „A feltétlen engedelmesség és tisztelet, mellyel övezik, elképesztő. Ha nem az Egyesült Államokkal állna szemben, egy olyan birodalom megalapítója lehetne, mely versenyezhetne az egykori mexikói vagy perui birodalmakkal.” Tekumszeh születésekor édesanyja, Methotasza, azaz Susogó Fű egy fényes meteort pillantott meg az égen. Ezért adta fiának a Tekumszeh, azaz Hulló Csillag nevet. A sónik leendő főnöke már gyermekkorában elveszti apját, később, ifjúkorában, 1794-ben, Fort Recovery sikertelen ostrománál bátyját. Itt, ennél az erődnél találkozik első alkalommal William Henry Harrisonnal, aki fiatal tisztként az amerikai csapatoknál szolgál. Tizenkét évvel később, 1806-ban, amikor már Tekumszeh az indián törzsek egyesítésén fáradozik, Harrison követek által üzen a sóni törzsfőnöknek: „Forduljatok vissza, téljetek az egyenes útra, amelyen eddig is jártatok! Minden görbe út csak a legnagyobb szerencsétlenségbe vezet benneteket.” Ám Tekumszeh hajthatatlan, töretlenül igyekszik népét felkészíteni a harcra. Segítségére van fivére, Tenszkvatawa - Nyitott Ajtó - , akit sokan csak Prófétának neveznek magával ragadó szónoki képességei miatt. Ám éppen Tenszkvatawa az, aki elhamarkodott lépésével a legnagyobb csapást méri a megszülető indián egységre. Tekumszeh 1811-ben is kedvelt vidékén, a Wabash folyó melletti területen, Tippecanoe településén állomásoztatta csapatainak egy részét. Ő maga délre utazott, megnyerni a szövetségnek a csoktó, a csikasszó és a krík néptörzseket. S közben távollétében, Tippecanoe- ban valami végzetes történik. Tenszkvatawa az ugyancsak a Wabash mellett tábort verő Harrison tábornokkal - Tekumszeh korábbi utasítása ellenére - nem hajlandó tárgyalni, ehelyett idő előtti rohamra vezényli a még nem teljes indián sereget. Bár Harrison csapatai óriási veszteségeket szenvednek, mégis kitartanak, majd véres haróban legyűrik az indiáHulló Csillag tábornoki uniformisban nokat. Amikor 1812 januárjában Tekumszeh megérkezik Tippecanoeba, ott már csak üszkös romokat talál. Hulló Csillag az indián sereg maradványaival az angolokhoz csatlakozik, akik éppen ekkor üzennek hadat az Egyesült Államoknak. Ott van - mint kinevezett dandártábornok (!) - Detroit bevételénél, majd Fort Meigs ostrománál, míg végül elérkezik 1813. október 5. napja. A Temze folyóhoz visz- szavonuló angolok ekkor vívják döntő csatájukat az amerikaiakkal, akiket - mondanunk sem kell - Harrison vezet. Tekumszeh előre látja saját végzetét, de nem tér ki előle. Angol uniformisát ősei ruhájára cseréli fel, így indul a csatába, ahol egy golyó végez vele. Halálával sírba száll a törzsi összefogásra épülő indián ellenállás is: az Ohio völgyében, a Középnyugaton és Délen már nincs szervezett erő, mely hosszú távra megállíthatná a fehér előrenyomulást. -száTi írtátok nekünk Kedvenc hörcsögöm Van egy hörcsögöm nekem is és a testvéremnek is. Mind a kettő lány. Szerintem nagyon hasznosak és aranyosak. Összesen 48 hörcsögöm volt, de vagy elpusztultak, vagy elajándékoztuk őket. Egy nap alatt egy maréknyi magot esznek, nem kell rájuk sokat költeni. A magon kívül esznek még almát, zöldséget és gyümölcsöt. Szeretik, ha sokat foglalkoznak velük. Király Anna, Szekszárd Az én állataim Sok-sok állatom van. Van kutyám, macskám, teknősöm, galambom, sok nyuszim és lesz egy pávám is. Ezek az állatok nagyon hasznosak. Mind közül a kutyust szeretem a legjobban. A macska lusta és kövér, a ku- tyus meg nagyon ugri-bugri. Persze ez a sok állat mind-mind hasonló tulajdonságokkal rendelkezik. A kutyát Aminak hívják, a macskákat Dodinak, Negrónak és Megginek, a tek- nőc neve Artúr. Nagyon szeretem ezeket az élőlényeket. Illés Adél Kincsó', Sióagárd A kóbor kiskutya Egyszer volt, hol nem volt, egy kiskutya az erdőben kóborolt. Egy kisfiú az erdőben rozsét szedett. Megpillantotta az eltévedt kiskutyát. Hívogatta, szó- lítgatta, adott neki a reggelijéből. A kiskutya egész napját kis barátjával töltötte. Este elfáradva indultak hazafelé. A kisfiú szülei, testvérei örültek a kiskutyának, csak az volt a baj, hogy nem tudták a nevét. Szólítgatták: Bogár, Tücsi, Leó, Frenki, Maszat, de egyiket sem találták jónak. Ekkor megszólalt a kis gazdi: ennek a kutyusnak Hűség lesz a neve, mert egész nap hűséges barátom volt. A mesém véget ért, megtaláltam a kiskutyámat, akit nagyon szeretek és a neve: Hűség. Hoffmann Edit, Pörböly Gomb-gondok A szalonban Prevlacsek úr a bőséges - ám tartalmatlan beszélgetéssel töltött - ebéd elköltése után, szokásához híven a szalonban szivarozott. A füstölgés olyan elégedetté és nyugodttá tette, hogy jobbját napóleoni tartással zakójába akasztva, pálinkáshordónyi hasát ölelte, így történhetett, hogy mellényének legfelső gombja és a mandzsettagombja suttogó beszélgetésbe kezdett. — Már megbocsásson kedves, de oly törődöttnek látszik - szólította meg a mandzsetta a rangban hozzá hasonló mellénygombot. — Bizony. Bár panaszkodni a világért sem szeretnék, önnek elárulhatom, hogy alig állok a lábamon. Prevlacsek hasán már nem olyan könnyű összetartani a mellényt, mint két éve, amikor Preimayer úri szabó először helyezett mostani őrposztomra. — Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy volt már száműzetésben is? — De igen, sajnos ez az igazság. — Mondiau! Kérem-ha csak nem túl mély sebeket tépek fel újra lelkében - mesélje el, hogyan történt. — Valóban nem szívesen emlékszem a történtekre, bár tudom, hogy ön diszkrétebb, mint a nadrággomb, aki éjszakánként hebehurgya barátainak fennhangon meséli viszontagságaimat. — Kérem! Bennem maximálisan megbízhat. — Bízom önben. Egy éve, még az ön érkezése előtt - Prevlacsek úr ebéd után a lóversenyt választotta szórakozásul. A verseny izgalmában egy oly heves mozdulatot tett, hogy elszakadtam őrhelyemről, s egyre csúszva már végzetemre gondoltam. A csodával határos módon azonban sikerült megkapaszkodnom az óraláncban, s bemásznom az órazsebbe. Csak estig gubbasztottam ott, de nagyon féltem, hogy nem kerülök vissza soha őrhelyemre. — Ez rémes. Mégis, hogyan sikerült észre vétetnie magát? Bár bizonyára erre a kérdésre is válaszolt volna az eseményeket teljes átéléssel felelevenítő mellénygomb, már nem tehette. Prevlacsek addig nyugvó keze, s ezzel a hálás hallgatóságnak bizonyuló mandzsettagomb távolodni kezdett. Még elköszönni sem volt idejük egymástól. A kelták nyomában: friss kutatások Úgy tűnik, valóban léteztek a Grál-lovagok Fejlett technika és barbárság egymás mellett Vicces! A kopasz bemegy a fodrászüzletbe és felháborodottan fordul a figaróhoz: — Látja, ennyit ér a maga hajnövesztőszere ! — Valószínű, hogy tovább kell folytatni a kúrát, uram! — Szó sem lehet róla, nem vagyok hajlandó többet meginni abból a förtelemből! Az elefánt és az egér elmennek fürdeni a tengerpartra. Az elefánt már javában lubickol, mikor az egér rákiált: — Azonnal gyere ki! — De miért? — Majd megmondom, ha kijöttél. Kicammog az elefánt és megkérdi: — Na, mit akarsz? — Semmi, csak azt akartam megnézni, nem az én fürdőnadrágomat vetted-e fel! Néhány kilométerre Salzburgtól nemrég feltártak egy 2500 éves, 220 méter mély kelta sóbányát. Az eddig napvilágra került leletek csak megerősítik azoknak az álláspontját, akik szerint a kelták magas kultúrával és igen figyelemre méltó műszaki ismeretekkel rendelkeztek. Korántsem a fantázia szüleményei tehát azok a mondák, amelyeket a VIII. században ír barátok jegyeztek fel. Valóban léteztek Grál-lovagok, talán Parsifal és Lancelot is. A salzburgi sóbányában számos olyan tárgy maradt épen, amely magas technikai kultúráról tanúskodik: falapátok, vasdárdák, szőrmesapkák, még egy gyapjúpulóver is. A só ugyanis lassítja a szerves anyag lebomlását. Ebben a bányában kb. 200 ember dolgozhatott. A sótömböket nedves farönkön csúszó szánokon juttatták a felszínre sok emberöltőn keresztül. Az idők folyamán 5,5 km hosszú járatrendszert vájtak a mélybe. Ezek már nagyipari méretek. Az elmúlt évszázadok során is találtak olyan tárgyakat, amelyek a kelták kifinomult művészetét bizonyították, csakhogy az objektív megítélést mindig elhomályosította a barbár kelták mítosza, aminek persze van alapja. A kelták babonásan rettegtek a halottak visszatérésétől, és ezért megcsonkították az elhunytakat. A biztonság kedvéért gyakran nem is várták meg a halál beálltát. Találtak olyan eltemetett holttestet, amelynek közvetlenül egymás mellett feküdt a feje, a csípőcsontja és a lába. A karóba húzott ellenséges katonákat egy pódiumon tették közszemlére. A< leletek szerint addig foszladoztak ott a tetemek, amíg az emelvény elkorhadva össze nem rogyott. Ez a barbárság éles ellentétben áll a kelta technika fejlettségével. Olyan ellentmondás, amelyhez hasonlót csak az aztékoknál láthatunk. A kelták az antik világban már képesek voltak a megolvasztott üvegből varrat nélküli karkötőket készíteni. Nagy mélységből hozták felszínre a rezet, az ólmot, a cinket és a higanyt. A kocsiépítés nagymesterei voltak. Vaskardokat, sisakokat és páncélokat készítettek. Kohóikban, amint azt egy rekonstrukciós kísérlettel sikerült bizonyítani, 1400 fokon olvasztották a vasat. Ügyes módszerrel tonnaszámra mosták ki az aranyat a folyókból. Frankfurttól 30 kilométernyire tavaly előkerült egy 230 kiló súlyú kelta homokkőszobor. Ez is csak azt bizonyítja, hogy korántsem tudatlan, barbár pusztítók voltak. A kelták végzete az lehetett, hogy bár birodalmuk legnagyobb kiterjedésekor egymillió négyzetkilométer lehetett, a törzsi széttagoltságot soha sem tudták legyőzni, népüket egységes vezetés alatt egyesíteni s ezzel megerősíteni. így aztán a fegyelmezetten pusztító római légiók és a szeszélyesen öldöklő germán törzsek kettős szorításában végleg eltűntek arról a kontinensről, amely valaha jórészt az övék volt.
