Tolnai Népújság, 1997. augusztus (8. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-02-03 / 179. szám
16. oldal Hétvégi Magazin 1997. augusztus 2., szombat A Naprendszer bolygói Az indiánok története (2.) A gyerekek egyik kedvenc csoportos játéka az indiánosdi. Amit ezekről az emberekről tudnak, legtöbbször a kahmdfilmekből merítik, amelyek nem mindig adnak hiteles képet az indiánok életéről. Ezt a hiányt pótoljuk most. A síkságok és prérik lakói A Mars és a Jupiter között sok ezer apró kődarab kering a Nap körül, ezek az úgynevezett kisbolygók, vagy más néven aszteroidák. Közöttük a Ceres nevű a legnagyobb, az átmérője körülbelül 900 kilométer. A kisbolygók általában szabálytalan alakúak, a csillagászok szerint a Naprendszer kialakulásakor keletkezett törmelékekből alakultak ki. A Naprendszer óriása nevet a Jupiter bolygó érdemelte ki. A Jupiter több mint ezerszer nagyobb a Földnél, s több anyag található benne, mint a rendszer összes többi bolygójában együttvéve. A Jupiter igen fényes bolygó, csak a Vénusz múlja felül ebben. Mintegy 10 óránként fordul meg a tengelye körül ez a hatalmas égitest, ennek következtében a nagy sebesség miatt színes felhősávok kaval- kádja látható a felszínén. A bolygót gázok alkotják, legnagyobb arányban hidrogén. A csillagászok úgy vélik, felszíne sem szilárd, bár egyes vélemények szerint elképzelhető, hogy magját a nagy nyomás miatt fémes állapotú anyag alkotja. Felszínén egy ovális alakú, örvénylő képződmény látható, amit Nagy Vörös Foltnak neveztek el, ez körülbelül 140 éve jelent meg a Jupiteren. Egyes vélemények szerint ez külqnös képződmény nem más, mint gigászi méretű és elképzelhetetlen erejű tornádó. A Jupiter nevezetes holdjait Galilei fedezte fel. Elhelyezkedésük állandóan változik, mivel mindegyiknek saját keringési ideje van. A holdak közül általában az Io nevűvel foglalkoznak sokat, ezen a holdon jó néhány működő vulkán található. A másik érdekes Jupiter-hold az Európa, aminek jeges-havas felszínét titokzatos fekete sávok szabdalják. A prérinek nevezett fűtenger az észak-amerikai kontinens hatalmas területét bontotta, egészen a Sziklás-hegységig. Az indiánok főképpen a folyók - például a Missouri és a Mississippi termékeny völgyeiben telepedtek meg, ahol alkalmas volt a talaj a növénytermesztésre, s dús erdők is tenyésztek. A préri füve változó magasságú volt, egyes részein, például a „Hullámzó préri”-nek nevezett területen a fű egy méternél is magasabbra nőtt. Vadászni szarvasra, őzre, antilopra és bölényre lehetett, valamint az erdőkben élő kisebb állatokra, például nyúlra. A Sziklás-hegység előtti préri igen kopár vidék volt, ahol szinte háborítatlanul éltek a hatalmas bölénycsordák az itt fellelhető sovány táplálékot legelve. Az indiánok kizárólag vadászni jártak ide, nem telepedtek le a vigasztalan tájon. A préri indiánjai félig-med- dig letelepedett életet éltek, amit nagyban megváltoztatott a lovak megismerése. A spanyol hódítók lovainak leszármazottai kerültek elsőként az északamerikai indiánok földjére, akik eleinte szörnyen féltek a „hatalmas kutyáktól”. Ám igen hamar rájöttek a lovak hasznosságára. Az apacsok és a ko- mancsok kezdték az indián „lókultúrát”, lopott lovakkal, majd befogott és megszelídített vad musztángokkal. A vadászat egycsapásra megváltozott, a ló segítségével sokkal hatékonyabb lett, a vadászok nagyobb sikerrel követhették a csordák nyomát és több állatot ejthettek el, mind eddig bármikor. A törzsek közötti cserekereskedelemnek köszönhetőién a ló lassan mind északabbra „vándorolt” a kontinensen, s a préri indiánjai jobb lovasokká váltak, mint a az állatokat ide származtató hódítók. Az első fehér utazók döbbenten számoltak be az indián nők nehéz munkájáról: ők hordják a vizet, a tűzifát, főznek, gyereket nevelnek, kikészítik a bőröket, hímeznek, táborbontáskor ők szedik le a bőrből készült sátrat a sátortartó rudakról, ők málházzák fel a lovakat, vezetik azokat az úton, a táborveréskor az ő dolguk a tipi felállítása, berendezése is, aztán kezdődik minden elölről. Arról már nem is szólva, hogy a bab, kukorica, napraforgó és dohány földek megművelése is az ő dolguk. Az indián férfi ezzel szemben nem tesz mást, csak pipázik, történeteket mesél a barátainak, szertartásoknál segédkezik, harcol, vadászik, vagyis a kedvteléseinek él. Csakhogy ez az okoskodás nem volt igaz. A harc és a vadászat nem szórakozás, hanem kötelesség, kimerítő munka, hiszen a család, sőt, a törzs sorsa függött attól, milyen szerencsével tudták a törzs vadászai becserkészni a bölényt, s a többi állatot. Gyakran egész nap követték a nyomot, míg sikerült valamit nyíl-, vagy puskavégre kapni. Aztán a zsákmányt meg is kellett nyúzni, feldarabolni, felrakni a lóra, s lehetőleg épségben hazatérni. Emellett állandó készenlétben kellett állniuk, hiszen bármikor támadás érhette a tábort. Ha mondjuk a harci lován nehéz csomagokat cipelt volna, amikor a falu költözik, nem tudott volna védekezni a hirtelen támadó ellenséggel szemben, s kiszolgáltatta volna a gyerekeket, asszonyokat az ellenségnek. A gyerekek sokszor előbb tanultak meg lovagolni, mint járni, hiszen megesett, hogy odakötözték őket egy szelíd, öreg málhás ló nyergéhez, s alig néhány hónaposán már szoktatták a lovaglás ritmusához, az állatot kötőféken vezetve. Mikor kicsit nagyobbak lettek, apjuktól lovat kaptak ajándékba, aminek hátán kedvükre száguldozhattak a tábor körül. Az indián gyerekek kedvenc játéka - ahogy mindenütt a világon - a felnőttek életének utánzása volt. A fiúk a harcosok, a lányok a feleségek életét utánozták, nem ritkán két „ellenséges” csapatot alakítottak ki, akik egymással háborúztak, hasonlóan az európai gyerekek számháborús játékaihoz. Ahogy a fiúk nagyobbak lettek, idősebb testvéreik el-elvitték őket vadászni kisebb állatokra, tanítgatták a nyomolvasás és nyomkövetés „mesterségére”. Voltak olyan törzsek, ahol a fiúkat ötesztendős korukban elszakították szüleiktől, s „kiképzőtáborba” vitték. Ott addig éltek, amíg meg nem tanulták a vadászat és a harc minden csín- ját-bínját. Érdekesség, hogy a fiúcsecsemőknek születésükkor nem adtak saját nevet, a kiképzőtábor végeztével kaptak saját nevet társaiktól és nevelőiktől. A kapott név valamilyen tulajdonságukról, vagy tettükről „beszélt”. Csak trükkösen! Mágneses tenyér Előkészületként állj kétlé- pésnyire a többiektől, és tedd a bal tenyered elé a ceruzát vagy fadarabot. A ceruzát a jobb kezed mutatóujja szorítja a bal tenyeredhez. A jobb kéz többi ujja a csuklót szorítja. Ezután szorítsd a bal kezedet ökölbe. (Benne lesz a ceruza és a jobb mutatóujjad.) Majd a bal kezedet a hátával, s nem az ökölbe szorított tenyérrel a nézők felé tartod, és kijelented, hogy te a ceruzát, sőt, a kezedet is meg tudod mágnesezni. Ezután lassan kinyitod a bal kezed ujjait és a ceruza, ami az öklödben van, nem fog leesni, hanem a tenyeredhez tapadva marad. A többiek közül senki sem veszi észre, hogy a jobb kezed mutatóujja hiányzik, hiszen az fogja a ceruzát. Mindenki azt fogja gondolni, hogy a ceruzát valahogy a tenyeredhez ragasztottad. Erre csukd be újra az öklödet, húzd ki belőle a ceruzát és nyújtsd át a közönségnek annak bizonyságául, hogy sem ragasztva, sem másképpen nem volt odaerősítve. A kezedet is megvizsgáltathatod, «hogy azon sincs ragasztószer. Az alapos vizsgálat után megismételheted a mutatványt. Vicces! Kovács életében először látja a tengert. Éppen dagály idején tesz sétát a spanyol tengerparton. Látja ám, hogy egy helybéli ember két nagy hordót telemer tengervízzel. Kovács megszólítja a hordós embert: — Hova viszi azt a vizet? — Fel a szállodába, azoknak a vendégeknek, akik nem jönnek le ide, hanem inkább a kádban fürde- nek. — És hogy adja a tengervizet? — Száz pezeta egy hordóval. Másnap megint lemegy Kovács a partra, de éppen apály idején. Ámulva nézi az alaposan „megcsappant” vizet, majd kifakad: — Nahát, mekkora üzletet csinált tegnap az a hordós ember! A Keleti-pályaudvar érkezési oldalán találkozik Kovács és Szabó. — Nicsak, Kovács! Te is az anyósodat várod? — Nem várom. Jön!!! Gyermekvilág-divat Sziget Ildikó (Tolna) ruhaterve A préri indiánok kiváló lovasok voltak Éva tündér elindul barátot keresni ✓ É va, az icurka-picurka tündérlány nagyon magányosnak érezte magát, ezért elhatározta, hogy barátokat keres. Virágról-virágra röppent a Kerek erdőben, s egyszercsak összetalálkozott a mókussal. Azonnal elé is pördült és megkérdezte tőle, akar-e a barátja lenni. A mókus kicsit csodálkozva pillantott rá, de aztán rábólintott a dologra, bár maga se, tudta igazán, hogyan kell barátnak lenni. Azért beszédbe elegyedtek. A tündér magyarázott neki az idő lyukas varázsdobozáról, meg az ösz- szekevert mesékről, de a mó-. kus nem nagyon értette a dolgot. Hogy témát váltsanak, megkérdezte a tündértől, szerinte mikor érik az idén a dió, meg a mogyoró. Erre meg ő nem tudta választ, és valljuk be nem is nagyon érdekelte. Ezért aztán a mókus úgy döntött, hogy mégsem lesz barátja a tündérkének, s fürgén felszaladt egy fa törzsén. T ele lett a szeme könnyel Éva tündérnek , de nem hagyott fel a tervével, hogy barátot találjon. Addig ment, mendegélt, mígnem szembe találkozott három méhecskével. Nekik is elmondta, hogy barátokat keres. A méhecskéknek is tetszett az ötlet, de rögvest hozzátették, hogy sietniük kell a meggyfához, nektárt kémek tőle, cserébe a beporzásért. Különben nem lesz az embereknek mézük, a meggyfának meg gyümölcse, és akkor miből készítenek a gyerekeknek szörpöt - magyarázták a méhecskék. Javasolták a tündérnek, hogy segítsen nektárt gyűjteni, s majd ha végeztek, utána barátkoznak. De a munkához Éva tündérnek nem fűlött a foga, inkább továbbindult, hogy barátokra találjon. A ddig ment mendegélt, aztán meg röpdösött, hogy elérkezett az Óperenciás tenger partjára. Éppen kidugta a fejét a vízből az aranyhalacska, aki biztosította Éva tündért, hogy szívesen lesz a barátja, csak jöjjön be hozzá a vízbe a kislány. Ez persze nem volt lehetséges, mert a tündér nem tudott úszni. Úgy látszik nekem már sosem lesz barátom, gondolta, s ettől a gondolattól nagyon nehéz lett a szíve. Nem is tudta mit csináljon, hiszen már nagyon elfáradt, s még magányosabbnak érezte magát, mint amikor útnak indult. Csak ült az Óperenciás tenger partját és hullatta könnyeit az amúgy is sós vízbe. A nagy bánattól észre sem vette, hogy hatalmas fekete felhő kerekedett. Már csak arra eszmélt, hogy felkapta a forgószél, és hatalmas esőcseppek áztatták ruháját. A szél a nyílt tenger felé sodorta, majd beleejtette a vízbe. Kapálózott Éva tündér ahogy csak tudott, és egyszerre azt vette észre, hogy éppen ettől marad fent a víz felszínén. Ha akart, ha nem, megtanult úszni. Már éppen elfáradt, amikor felbukkant mellette az Arany halacska. A hátára vette a tündért éíykiúszott vele a vízpartra. É ppen abban a pillanatban ért oda a Mókus, s bevitte a tündérlányt egy óriási fenyőfa odvába, ahol lakott. Megszárították ruháit, majd megkérdezte a mókuska, hogy nem éhes-e a kislány. De bizony, nagyon éhes volt. A mókus feltört neki egy nagy tavalyi diót, amikor zümmögésre lettek figyelmesek. Hát a három méhecske hozott egy hatalmas darab lépesmézet. Jutott mézes dió mindenkinek. A méhek elmesélték, hogy amint megtudták társaiktól, hogy a tenger felett látták a kis tündért, azonnal útnak indultak, hogy valamiképpen segítsenek rajta. Nagyon megörültek, amikor megtudták, hogy az aranyhal kitette a partra, a mókus meg befogadta a hatalmas fenyőfán lévő odújába. Közben kisütött a nap, a szivárvány minden színében pompáztak a vízcseppek a fenyőtűkön. Ekkor elhatározták, hogy kimennek a tengerpartra és megköszönik az aranyhalnak, amit Éva tündérért tett. Csak egyet kiáltottak és a halacska máris fickándozni kezdett a víz színén, majd a farkával inte- gçjve eltűnt a vízben. É va tündér, a mókuska és a három méhecske elhatározták, hogy a következő napon megint találkoznak a tenger partján. A tündér megígérte, hogy segít a méheknek a nektár összegyűjtésében, s a méhek is odafigyelnek, hol találhat finom falatokra a mókus. A tündérlány fáradtan, de boldogan tért haza Tündérországba, hiszen már voltak barátai. Ihárosi Ibolya
