Tolnai Népújság, 1997. augusztus (8. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-16-17 / 191. szám
10. oldal Gyermekvilág 1997. augusztus 16., szombat Jó nyár jár ránk! _7“®*^ ' ■1............... ^ É lvezzétek a nyarat, mert hamarosan más dolgotok lesz! FOTÓ: ÓTÓS RÉKA Egy kis tudomány Éltető csillagunk, a Nap A mi Napunk egy átlagos méretű csillag, ami alig különbözik attól a sok ezer naptól, amit derült éjszakákon megfigyelhetünk. Számunkra és minden más földi élőlény számára azonban kitüntetett szerepe van. A Nap által kisugárzott hőenergia és fény nélkül nem létezhetne élet a Földön. A szén, a földgáz és a kőolaj egykor régen élt növények és állatok maradványai, amik szintén a nap sugárzásának köszönhetően fejlődtek, úgy is mondhatnánk, hogy eltárolták számunkra a Nap energiáját. Napunk a Földtől csaknem 150 millió kilométeres távolságra van, egyenlítője közel 1,4 millió kilométer átmérőjű, tengelye körül 27 és egynegyed nap alatt fordul meg. Tömege a földének több mint 300 ezerszerese. Felszínén a hőmérséklet 6 ezer Cel- sius-fok, a magjában pedig 16 millió fok. A Nap mintegy 5 milliárd éves, fénye 8,3 perc alatt ér el a Földre. A Nap nem más, mint egy óriási, forró gázgömb, aminek magja irdatlan mennyiségű energiát termel. Ez az energia a Nap felszínéről hő és fény formájában sugárzódik ki. A hőn és a fényen kívül az élőlényekre igen veszélyes ibolyántúli és röntgensugarakat is kibocsát, ezek egy részét elnyeli a Föld légköre, a mi szerencsénkre. A Nap fénye olyan intenzív, hogy nem tanácsos szabad szemmel nézni, távcsővel pedig egyenesen tilos, mert akár azonnal vakságot is okozhat. Közelről úgy néz ki, mint egy fortyogó katlan, amiben a forró gáz a felszínre bugyog. A Nap testéből időnként ha- talqias, esetenként akár 1 ipi^ lió kilométer magasságot is elérő lángnyelvek törnek elő. A napkitörések a Földön is megfigyelhetők szép fényjelenséget, úgynevezett sarki fényt okoznak az északi országokban. A tudósok azt jósolják, 5 milliárd év múlva a Nap olyan perzselően fog sütni, hogy a Földön semmiféle élet nem maradhat meg. Vigaszul azt mondják, addigra vagy más okból is eltűnik az élet a bolygóról, vagy ha mégsem, az ember olyan fejlett faj lesz már, hogy egyszerűen „átköltözik” egy másik, kellemesebb „klímájú” bolygóra, valahol a világűrben. Az indiánok története (4.) Az indiánok hétköznapjai A gyerekek egyik kedvenc csoportos játéka az indiánosdi. Amit ezekről az emberekről tudnak, legtöbbször a kalandfilmekből merítik, amik nem mindig adnak hiteles képet az indiánok életéről. Ezt a hiányt pótoljuk most. A sarkvidék közelében élő vadászok között felnövekvő gyerek számos rokona segítségére számíthatott. Nemcsak apai, hanem anyai ágon is számon tartották a rokoni kapcsolatokat: a nagybácsikat, nagynéniket. Ez különösen a nehezebb időkben volt fontos, hiszen ilyenkor sokkal többen siettek a nélkülözők segítségére. A Kalifornia déli részén élő és a szomszédos törzseknél a gyerek alig ismerte az anyai rokonait. A fiú amikor megnősült, akkor is az apja háztartásában maradt. A lánynak ezzel szemben el kellett hagynia saját családját és a férjéhez kellett költöznie. A közös őstől származó férfiak nemzetséget alkottak, feleségeikkel együtt pedig egy klánt. Gyakorta úgy gondolták, hogy az ősük közeli viszonyban állt egy állattal, vagy mama is állat volt - a csoport totem őse. Számos indián törzsben különösen a kukoricát termelő népeknél az anya származása határozta meg a rokonságot. Az irokézeknél a gyermekek az anya nemzetségébe tartoztak. Az apának nem volt túl nagy befolyása a fia nevelésére, a gyerek növekedéséért az anya fivére volt felelős. A hosszúházban akár húsz család is élt - a nagyanya, az ő felnőtt lányai és családjaik, valamint nagyanya vővérei és az őr rokonságuk. Több hosszúházban élő család alkotott egy klánt, aminek élén nő állott. A klánokat a hagyományaiban legfontosabb szerepet játszó állatról, például a teknősről, a farkasról, vagy a medvéről nevezték el. A föld, a ház és a termés is a nők felségterülete volt. Rájuk hárult az aratás, a betakarítás és az élelmiszerek tárolásának felelőssége. Ha a családnak új termőföldre volt szüksége, a férfiak elindultak a sűrűbe erdőt irtani. Nekik ez a feladat jutott: a háború idején embereket öltek, békében fákat irtottak. A klán élén egy női főnök és egy törzsfőnök asszony állt, akiket a nők választottak meg. Ők ketten gondoskodtak a vitás kérdések orvoslásáról és együtt szervezték a fontosabb ünnepségeket is. A klánok főnökei alkották a törzsi tanácsot, amiben a legtekintélyesebb harcosok is helyet kaptak. Őket békefőnököknek nevezték. Kívülről úgy látszott, mintha a férfiak irányították volna a törsz életét, valójában azonban a nőnknek tartoztak felelősséggel. Az anyák és a nővérek engedélye nélkül a férfiak még hadat sem viselhettek. Egy anya még azt is megtilthatta fiának, hogy hadiösvényre lépjen. A klánokból álló indián törzsekben a fiatal férfiak csupán a velük azonos klánbeli lányokat nem vehették fel, egyébként szabadon választhattak párt. A sziú harcos a lánykérés alkalmával lovat ajándékozott szíve választottjának. Ha a lány elvitte itatni a lovat, azt jelezte, hogy beleegyezett a házasságba. A fiúk általában 17 évesen a lányok két évvel fiatalab- ban házasodtak. Az esküvőt hatalmas lakomával ünnepelték meg, aztán a fiatal pár új tipibe költözött. Az indián gyerekeknek jó dolguk volt, mivel szüleik sosem szidták őket, hanem inkább rábeszéléssel irányítgatták. Már egészen kicsi koruktól arra nevelték őket, hogy segítsenek a felnőtteknek és utánozzák őket. Amikor a kislány elkészítette élete első mokasszinját és a fiú életében először próbálta ki az íjat és a nyilat, a család nagy ünnepet rendezett. A szülők nagyvonalúságra és bőkezűségre nevelték gyermekeiket, például élelmiszert küldtek velük szegény vagy beteg szomszédaiknak. így tanulták meg, hogy a dolgokat meg kell osztaniuk a többiekkel. Néhány síkvidéki törzsnél szokás volt a fiúkat fenyőgallyakkal verni. Ez nem büntetésnek számított, erre csak nagyon ritkán került sor. A verést azért kapták, hogy megtanulják tűrni a fájdalmat. . Télen minden nap megfüröd- tek a folyó jéghideg vizében. Aki tekintélyes harcos akart lenni, annak már egészen kicsi korától hozzá kellett szoknia, hogy elviselje a rettenetes éhséget, a pokoli szomjúságot, a farkasordító hideget és az iszonyú hőséget. Az indián gyermekek játékos formában sajátították el mindazt, amire az életben később szükségük lehetett. A sziúk már ifjú korukban megtanulták, hogy hajszálpontosan lőjenek célba a nyíllal. Alig tanultak meg lovagolni, máris vad játékba kezdtek és megpróbálták egymást lelökni a lóról. Amikor vadászosdit játszottak az egyik fiú vállalta a bölény szerepét, őt kellett megfogni, vagy játékból leteríteni. Kedvelt játék volt a versenyfutás is. A lányokat is hozzászoktatták a gyors futáshoz, mert ha ellenség tört a táborra, csak a futás menthette meg őket. Természetesen az indián lányok is babáztak, játékaikat szalmából, fából vagy bőrből készítették. Versenyezzetek! Ki bírja szusszal? Tanuljátok meg ezt az egy mondatos szöveget egy szuszra elmondani: „Valamint a kalucsnira tapadó agyag ölelő karjaiból kibontakozó kocsikerék csikorgása által megriasztott tanyai kuvaszkutya bundájába kapaszkodó kullancsbogár szemeiből kicsorduló könnycseppekben visszatükröződő régi rabló lovagvár fölvonó hídjából kiálló rozsdás vasszögek összetartják annak alkotó részeit, azonképpen tartson össze benneteket a barátság és szeretet, és valamiképpen a kandúrmacska hosszú bajuszától megcsiklandozott katicabogár szárnyáról visszatükröző napsugár heve által egy ócska kalapon megolvasztott tündöklő zsírfoltok erősítik annak matériáját, azonképpen erősítsen a sors testileg, lelkileg a jövőre, és valamint a kegyetlenül hamis zene utolsó akkordjainál elájuló leányka lármás sóhajától megreszketett gyertyaláng fényénél silabi- záló diákok mandzsettájáért lamentáló háziasszony ölében csipegő kis csirkék csi- ripelésére kotkodácsoló tyúk által szertekapált vakondtúrásra hulla mindeneket megtermékenyítő eső, azonképpen hulljon a te fejedre is mennyei áldás!” Kedvelt szórakozás volt az indiánok között a lóverseny A ügyes és jószívű kissárkány története Vicces! — Képzeld, barátom, tegnap este hazafelé tartottam és verekedésbe keveredtem. Nem ijedtem meg, mind a két támadó csibészt elintéztem! — Ne beszélj! Hogy csináltad? — Az egyiket az állammal öklön vágtam, a másiknak pedig belevertem a térdébe az orromat! — Pincér! Kérek két főtt tojást, az egyik kőkemény legyen, a másik nyers, aztán két szénné égett pirítóst avas vajjal és egy zavaros, hideg, ihatatlan teát! — Na de uram! A mi éttermünk híres-nevezetes konyhája nem tud ilyen rémséget elkészíteni! — Dehogynem! Tegnap is sikerült nekik! Wéhman Zoltán gyűjtése Egyszer volt, hol nem volt, egy sárkány. Egy szép erdő mellett élt, sziklába vájt barlangban, aminek a bejáratát zuhogó vízesés rejtette. Egy napon ennek a sárkánynak igen megfájdult a lába, annyira hogy mozdulni sem tudott. Volt ennek a sárkánynak egy testvére is, de az még nagyon kicsi volt, az öreg sárkánynak kellett felnevelnie, etetni, vigyázni rá, megtanítani a sárkány-mesterségre. Igen ám, csakhogy most a sárkánynak fáj a lába, nem tudott ennivaló után járni. Ahogy ott búslakodott, tanakodott magában, előállt a kistestvér, s nagy bátran azt mondta, majd ő szerez ennivalót. Büszke volt az öreg sárkány, hogy milyen bátor az ő kis öccse, de igen féltette a picit. Ám nem volt mit tenni, enni csak kellett, mert már mindkettőjüknek nagyon kor- gott a gyomra. Reggel felkerekedett a kissárkány, az öreg meg lelkére kötötte, hogy délre kerüljön haza. Elindult a kicsi sárkány az erdőbe. Alig tett néhány lépést, amikor a bokrok között megpillantott egy őzet, aki belegabalyodott egy vadrózsa bokorba. A kissárkány könnyűszerrel megfogta, de az őzike könyörögni kezdett: — Ne bánts engem, kissárkány, ha elengedsz, meghálálom. A sárkányka megsajnálta az őzet, meg túl szőrösnek is találta ebédre, hát nagylelkűen szabadon engedte. Ballagott tovább, s egyszer csak elébe bicékéi egy sánta nyúl. Azt is könnyűszerrel elkapta, de a tapsifüles is könyörgőre fogta a dolgot. A sárkányka töprengett egy sort, aztán úgy találta, túl kis falat ez a bicegő nyuszi kettejüknek, hát azt is szabadon engedte. így járt a törött számyű madárral, meg a csonkafarkú mókussal is. Az idő már nagyon délre járt, s a kissárkány még egy falat élelmet sem szerzett. Egyre inkább búnak eresztette a fejét, meg rös- tellte is, hogy üres kézzel kell majd a beteg testvére elé oda- állnia. Ahogy ott kóricált az erdőben, eljutott a forrásig. Ott leült egy kőre, s nagyokat sóhajtozott, akkorákat, hogy a fák ágai a földig hajoltak tőle. Hát ahogy üldögél, egyszer csak megzörren a bokor. Az őzike jött, s nagy halom édes gyökeret, cipelt a hátán. Hamarosan a sánta nyuszi is előkerült, egy csomó répát meg káposztát cipelt, csak úgy lihegett tőle. A törött szárnyú madár fiókái magokat hoztak, a csonkafarkú mókus meg diót, mogyorót és makkot. Annyi finomságot összehordtak a kis- sárkánynak, hogy annak még a szája is tátva maradt. — Ezt azért kapod, mert jó szívvel voltál irántunk - mondták az állatok, azzal elmentek, ki-ki a maga útjára. A kissárkány alig tudta hazacipelni a sok finomságot, s még az öreg sárkány is meglepődött, amikor pont délben terített asztal várta a barlang előtt. A két sárkány jól belakmározott, a finom édesgyökértől még az öreg sárkány lába is meggyógyult. Nem győzte dicsérni a kistestvérét, milyen ügyes volt az élelemszerzésben. Később aztán sokáig tanakodtak a történteken, s végül felkeresték az erdei állatokat. Megegyeztek, hogy az állatok ellátják őket élelemmel, cserébe pedig a két sárkány őrködik az erdő állatainak biztonságán. Úgy is tettek, nem is merte az erdőbe a lábát betenni egyetlen vadász, vagy rabló sem. Az állatok - közöttük a két sárkány is - ezután boldogan, biztonságban élhettek.
