Tolnai Népújság, 1997. július (8. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-19-20 / 167. szám

Mire tanítanak a vadludak?

Beszélgetés Paluska Zoltánnal, a DEDASZ személyügyi igazgatójával

— Július elsejétől dolgozik új beosztásában, előtte a szekszárdi üzletigazgatóság vezetője volt. Ez azt jelenti, hogy elköltözik?

— Egy ilyen nagy cégnél, mint a DEDASZ, az embernek sokféle lehetősége adódik. Ha valaki ezekkel élni akar, akkor az utazást, vagy a költözést is vállalni kell. Az is egyértelmű, hogy nem kell az embernek a lakhelyét egyúttal az otthonának tekintenie. Családi, baráti kapcsolataim ide kötnek. Nem szeretnék és nem is fogok innen végleg elszakadni.

— Hogyan lett a villamosmérnökből, ahogy ma mondják, humán maganger?

— Eredetileg azt gondoltam, hogy villamosmérnökként hosszú, és kizárólag műszaki pályát futok majd be. Az iskolában mindig műszaki beállítottságú voltam, nem igazán kötődtem a humán tárgyakhoz. Már 10-11 éve hozzátartozik a munkámhoz, hogy emberi dolgokkal is foglalkoznom kell. Egy idő után el kellett gondolkodnom arról, mi kell ahhoz, hogy a gazdálkodó szervezetek eredményesek legyenek, és az emberek is jól érezzék magukat a munkahelyükön. Száz szónak is egy a vége úgy gondoltam, hogy csak akkor lehetek jó vezető, ha elméletileg is felkészülök. Tanultam közben sok mindent, szociálpszichológiát, vezetéselméletet, személyiségfejlesztési elméleteket és technikákat. Ennek során 5-6 éve találkoztam a CONCORDIA nevű vezetőképző társasággal, akik az országban a legjobbak közé tartoznak. Rajtuk keresztül úgy formálódott a személyiségem és az érdeklődési köröm is, hogy egyre többet foglalkoztam a vezetés emberi oldalával. Idővel egy kicsit a hobbymmá is lett, hogy a tárgyhoz tartozó szakirodalmat olvasgassam. De a legfontosabb dolog mégis az volt, hogy olyan munkatársak vettek körül, akik partnerek voltak az elméletben, tanultak alkalmazásában. És ahogy manapság mondani szokták: a dolog „működni” kezdett. Jöttek az eredmények, és úgy gondolom, az emberek is jól érezték magukat a munkahelyüköm Ez lehet az oka, hogy a DÉDÁSZ vezetője és a társaság tulajdonosai úgy gondolták, alkalmas lehetek az emberi forrásokkal való gazdálkodás, a személyügyi feladatok ellátásra.

— Az emberek hány százalékából lehet jó vezető?

— Régebben erre a kérdésre azt válaszoltam volna, hogy a vezetés tanulható, tehát bárkiből jó vezető válhat. Ma már kénytelen vagyok elfogadni, hogy ez nem is kis mértékben szubjektív, adottságtól, beállítottságtól függ. Láttam is, hogy amikor tréningeket, vezetőképzéseket csináltunk, volt akire nagyon, másokra meg kevésbé hatott a program. Mindenki tudott belőle profitálni, de nem egyformán. Tehát azt kell mondanom, hogy az emberek körülbelül 30-40 százalékából lehet jó vezető. Az eredmények is ezt mutatják. Ha csak úgy általában nevezünk ki vezetőket, akkor a tízből 3-4 esetben érnénk el jó, a többiben pedig gyengébb eredményt. A legnagyobb baj akkor van, amikor a munkahelyi légkör is rosszul alakul. Vannak helyzetek, amikor a természetes szerveződésekből jobb eredmény jönne ki, mintha valaki összekuszálja a szálakat.

— Ennyire szubjektív tényezőktől ßggenek a gazdasági eredmények?

— A szubjektivitásnak van még egy másik oldala is. Nálunk fejlettebb országokban alakult ki az a gondolkodás, miszerint ma három tényező foglalkoztatja a vezetőket. Az egyik a teljesítmény, a másik, hogy erre hogyan lehet jobban motiválni az embereket, a harmadik pedig, hogy miként lehet jobban kommunikálni. E három tényezőn alapszik a sikeres vállalat. Ebből kettő is az emberhez kötődik: a motiváció és kommunikáció. Ez az oka annak, hogy ma a vállalatoknál külön szervezetek foglalkoznak a emberi tényezővel.

— Kiből lesz jó vezető?

— Sokféle személyiségű emberből lehet jó vezető. Különböző helyzetek különböző embereket kívánnak. Ma talán azok a legsikeresebbek, akik el tudnak fogadtatni a munkatársaikkal egy jövőképet, amelyért mindenki hajlandó tudása legjavát adni. Az ilyen vezetőket nevezi team-építőknek a szak- irodalom. A már említett vezetőképző cégnél dolgozó barátaim, tudván, hogy hobbym a vadászat, kaptam egy példabeszédet ajándékba. Szerzője, Angeles Arrien nyomán a történet arról szól, mire tanítanak bennünket a vadludak. Azt hiszem, a benne foglaltak jól kifejezik az én jövőképemet is új beosztásomban.

Tény 1. Minden egyes madár számycsapása a következő madár számára olyan légmozgást teremt, amely emelő hatású. A „V” alakban való repülés az egyedül való repüléshez képest a csapat repülési kapacitását 71 %-kal növeli.

Tanulság: azok az emberek, akik egy irányba haladnak és az együttlét érzését osztják meg egymással, gyorsabban és könnyebben jutnak el céljaikhoz, mivel egymás „emelő” hatását használják.

Tény 2. Ha egy vadlúd kiesik a csapatból, azonnal megérzi a légellenállást és gyorsan visszatér a helyére, hogy újra támaszkodhasson a többiek szárny- csapásának erejére.

Tanulság: ha csak annyira vagyunk értelmesek, mint a vadludak, együtt maradunk a csapattal, azokkal, akik tudják merre megyünk, elfogadjuk a segítségüket és magunk is segítséget adunk másoknak.

Tény 3. Ha a vezérlúd elfárad, hátramegy és egy másik lúd veszi át a helyét az élen.

Tanulság: kifizetődő a nehéz feladatokban váltani és megosztani a vezetést. Az emberek, akár a ludak, erősen függnek egymás készségeitől és képességeitől és külön-külön birtokosai tehetségnek, erőnek, amit a bennszülött kultúrák úgy neveznek: jó,igaz és szép.

Tény 4. A vadludak a csapatban hangos gágogással bátorítják az elől haladókat a sebesség fenntartására.

Tanulság: biztosnak kell lennünk abban, hogy a gágogás ott hátul bátorítás és nem valami más. Ahol a különleges teljesítményt jutalmazzák, a produkció sokkal magasabb. A gágogás minősége adja a bátrak erejét, hogy szívvel-lélekkel kiáltanak valami mellett.

Tény 5. Ha egy ludat lelőnek vagy beteg vagy sebesült, ketten kiválnak a csapatból, hogy kövessék és segítsenek, ha lehet. Addig maradnak mellette, amíg újra repülni képes vagy elpusztul. Azután visszatérnek a csapatukhoz vagy egy másikhoz.

Tanulság: ha legalább annyi jóérzés van bennünk, mint a lu- dakban, kitartunk egymás mellett, nemcsak akkor, amikor erősek vagyunk, hanem a nehéz időkben is. Ihárosi Ibolya

„A működőtőke hiányát rövid távon nem tudjuk kigazdálkodni”

Kisüt-e még a nap a konzervgyárra?

Csütörtökön késő estig vártak a konzervgyári dolgozók a fizetésükre, pénteken dél körül újra a portánál gyülekeztek, legalább százan a száznegyvenötből - hiába, mert pénzt nem kaptak, sőt használható tanácsot sem, pedig nagyon várták, hogy a tulajdonos, Gombos László valami biztatót mond.

A kör közepén

A hangulat ideges pénteken délben a konzervgyáriak között. Előző napra ígérték a fizetésüket, késő estig hiába vártak, pénteken úgyszint. A változás mindössze annyi, hogy itt van a tulajdonos, Gombos László és az ügyvezető igazgató, Bán Gábor. Gombos úr kilép az irodából, a munkások a kör közepére invitálják. - Várjuk mikor süt ránk a nap? - kezdi Gombos László, a poén nem ül, nem fogadja nevetés. Szó szót követ, a tulajdonos magyarázza, a bank a felelős a fizetés elmaradásáért, de hétfőn biztosan megkapják - állítja, az emberek pedig inkább csak remélik mint hiszik ezt. - Egyértelmű választ semmire nem kapunk- mondja, vagy inkább morogja mellettem egy karbantartó. Egy kardos menyecske, szemtől-szembe Gombos Lászlónak szegezi a kérdést: - Kérjük a kamatokat is? - Az jár! - szögezi le Gombos úr, zavar nélkül, majd visszakérdez: - Dolgoztak a múlt hónapban? Moraj a válasz, hiszen a dolgozók kényszerszabadságon vannak immár három hete, nincs villany, nincs víz, telefon, nincs termelés. A tulajdonos pedig tovább magyarázza, mindenről a bank tehet, nem ad hitelt. — Éhes hassal, hogy értsünk meg valakit? - mondja egy ötvenes, vékony férfi. - Ha nem veszem meg két éve a gyárat, most nem beszélnénk itt - érvel újra Gombos úr, és már szól is a kórus: - Jobb lenne! - Beszéljünk a kiútról, arról mi mit tehetünk! - javasolja a kardos menyecske, a tulajdonos kap az alkalmon (neki most kiút ez a beszélgetés fordulatában) és azt ajánlja, amíg nincs a gyárban termelés, vállaljanak alkalmi munkát. - Feketén? - zúdulnak fel többen - törvénytelenségre biztat? - Ülnek és várnak, közben arról panaszkodnak, nincs miből kifizetni a villanyszámlát- folytatja Gombos László, mintha bizony a gyár kifizette volna! Majd újabb fordulatot

véve, arról beszél mennyit fektetett be Pakson, mióta övé a gyár, újabb indulatokat zúdítva maga felé. - Ide fektetett be? Csak vitt! Eladtak mindent. Tele volt a készáru-raktár két éve, most nézze meg! Jobb lett volna a felszámolás! - Tessék arra figyelni amit mondok! - tesz még egy kísérletet Gombos úr. - Lesünk mint a luki nyúl! - jön a válasz, ez most talál, nevetnek az emberek, ha idegesen vibrál is ez a nevetés. így megy tovább, még jó ideig, körbe körbe a párbeszéd.

Szolidaritás

Vendég érkezik a szakszervezeti titkárhoz, Theobald Mártához, az atomerőmű Műszakos Dolgozók Érdekvédelmi Szervezete, a MÉSZ elnöke, Haholt Miklós. Szolidaritási ajánlatot hozott: kezdeményezik, hogy a környék valamennyi szakszervezete foglaljon állást a konzervgyáriak mellett, továbbá gyorssegélyt is tudnak adni, néhány ezer forintot a leginkább rászorulóknak, akiknek a helyzet már a napi megélhetésüket veszélyezteti. Theobald Márta köszöni, de meg kell beszélnie a tagsággal a segélyt - úgy látszik elfogadni nehezebb, mint adni.

Ki a felelős?

Gombos Lászlót és a Sigma-Ex Kft. gazdasági igazgatóját, Mamrovits Artur- nét kérdezem a kialakult helyzetről, a közeljövő kilátásairól. Gombos úr többnyire csak figyel (az eddig megszokottól eltérően), Mamrovitsné válaszol.

— Csütörtökön azért nem kaptak fizetést a konzervgyáriak, mert a bank és az Önök cége között az összegen vita keletkezett?

— Nem volt vita az összegen, banki dokumentumokkal tudom bizonyítani, ez az ösz- szeg a bankhoz befolyt, az ügyet kezelő tisztviselőnek azt kellett eldöntenie, hogy a pénzt kifizetik-e a szabad rendelkezésű számláról (nem zárolt számla!), vagy az egészet

elviszik hiteltörlesztésre. Illett volna ezt előre közölniük. Kiállítottam a 5.784.000 forintról, hatvanhárom forinttal több volt a számlán. A kifizetést a bank megtagadta, arra hivatkozással, hogy csak annyi pénz áll rendelkezésre, amennyi a paksiak nettó bére, 4.677.435 forint.

— Mire kellett volna a többi pénz?

— A Sigma-Ex dolgozóinak bérére. Telefonon közölték, hogy készítsek egy másik csekket, a paksi fizetések ösz- szegével, most az egyszer eltekintenek a szabályszerű aláírástól. Én erre nem voltam hajlandó, ezzel szemben írtam egy levelet a banknak, amit el- faxoltam a gyár szakszervezetének.

— Ez szabálytalan, de talán ebben az esetben célszerű megoldás lett volna.

— Lehet, de én az állásomat veszítettem volna el!

(Itt Gombos László is bekapcsolódott a beszélgetésbe):

— Olyat követeltek tőlem, hogy differenciáljak a munkatársaim között - a Sigma és a paksi dolgozók között - ezt én soha nem fogom megtenni!-— Miután Önök tartoznak a banknak, nem kevéssel (3.191.000 német márkával) nyilvánvaló, hogy ők diktálják a feltételeket.

— Az már többször előfordult a világban, hogy egy vállalkozás időben nem tudott törleszteni. Erre nem az kellene legyen a válasz, hogy felmondom a hiteleket, keresni kellene a lehetőségeket, hogy lehet az egészet életben tartani. Számtalan javaslatot tettünk írásban, legtöbbjére választ sem kaptunk.

— Most mi a megoldás?

— Hétfőn meg fogják kapni a munkabért az emberek.

— A gyár sorsára kérdeztem!

— A Sigma-Ex Kft. utolsó három évi mérlege jó trendet mutat. Ezt a céget tovább kellett volna hitelezni, felismerve azt, hogy a működőtőke hiányt rövid távon nem tudja kigazdálkodni.

— Miért nem fordultak más bankhoz?

— Körbejártuk. Nem találtunk olyat, amelyik hajlandó lett volna átvenni az adósságot. így nem látunk kiutat.

Rákosi Gusztáv

A medinai postamester

Medina történetében volt két postamester, akik több évtizeden át a hivatalt vezették. Az egyik család gyermekei itt nevelődtek fel (Kutasiék), a másik pedig falubeliként tanulta ki a mesterséget (Götz Imre). Mindkettőjükre jellemző volt, hogy szerették a falu népét, s azok is őket!

— Kedves ez a „gyerek”, mondják a lakók.

— Ha az ember távlatokban egy jövőt akar kiépíteni magának, akkor maga körül kell először rendet teremtenie - mondta Harsányi Imre, postamester. - Ez a szakma, ez a hivatás feltételezi az emberekkel való kapcsolatteremtés tudományát. S aki itt ül az ablak másik oldalán, az nagyon

gyorsan maga is rájön, hogy ez másként nem is lehet. S ha én. örökké mosolytalan lennék, amolyan „fapofa” vagy revizor típus, s nem fogadom és nem válaszolok a kérdéseikre, akkor előbb-utóbb kiutálnak még a faluból is.

— Ezek a mondatok felérnek a munkádról való hitvallással. Időben ez mennyi?

— Addig maradok, ameddig a helybeliek elfogadják, megfelelek nekik és szeretik, amit és ahogy csinálom. Ha ez tíz év lesz, vagy húsz, vagy még több, akkor annyi!

— Hogyan találtál rá erre a falura ?

— Dombóváron végeztem 1993-ban. Helyettesként dolgoztam Szekszárd körzetében. Szép volt ez a munkakör, mert

változatosságát adta, hogy sok új arcot ismerhettem meg, de mélyebb emberi kapcsolatokat teremteni nem lehetett. Az utazást meg egyáltalán nem kedveltem. S amikor főnökeim e lehetőséget felajánlották, azonnal beadtam a pályázatomat. így történt, hogy 1996 április vége óta vagyok Medinán. A falut úgy ismertem, hogy horgászni jártam a Sióra, de a településen belül csak akkor voltam először, amikor a hivatalba jöttem. Egy csütörtöki napon, s ezen a napon már dolgoztam is. Ilyenkor mondják, hogy egyenesen bele a mélyvízbe. A kézbesítőket is ekkor láttam először. A feladatot ismertem, de az emberek, a helyi szokások ismeretlenek voltak.

— Már eltelt 14 hónap.

— Egészen más állandóan dolgozni, mint helyettesként. A kis közösség, a kis falu jobban összetart. Nagyon jól esik, ha jövet-menet megismernek, rám köszönnek. Az idősebbek komolyan mondják, hogy „postamester úr”. A közép- korosztálynál kis éle, tréfálkozás hallható, a velem egyidősekkel egyértelműen tegezzük

egymást. Ha rövidebb időt töltött el az ember valahol, akkor mondhatja az ügyfélnek, hogy kérem türelmét, várjon. De ha állandó helye van, akkor a megkezdett munkát félreteszi, mert az ügyfél az első. Amíg segítek kitölteni egy nyomtatványt, sokan elmondják mindennapi gondjaikat. Lehet, hogy segíteni nem tudok, de még csak tanácsot adni sem, de látom az elégedett arcon, hogy jó, ha meghallgatom. Ilyenkor még a pénzügyi gondok, sőt a családi események is terítékre kerülnek. Úgy gondolom, hogy aki ide bejön, elégedetten távozik. Ekkor én is jól érzem magam. Az oda-vissza kölcsönösség alapján mondhatom, hogy megszerettem Medinát, a falut, a lakóit.

— A hivatalodról még nem is beszéltél.

— „Egyedül kezelő posta”- ez az elnevezése - az enyém, ahol 8-15 óra között van a munkaidő. Napilapokért, női magazinokért, tv-műsorokért jönnek a leggyakrabban. A levél, a pénz, a csomagforgalom változó, s havi rendszerességgel ismétlődik. Számítógépem van a nyugta és számlaadási kötelezettség miatt, amit még jobban ki lehet használni, s elektromos írógépem az ügyiratok, táviratok részére. Helyben lakom, mert a lakhatás gondját a polgármesteri hivatallal sikerült megoldani.

— Ahogy visszaolvasom az elmondottakat, sokszor előfordul a „ha”, a feltételes mód.

— Az életünk is egy nagy „ha”. Ezt kell konkretizálni és ahogy röppennek az évek, úgy fogynak a feltételek. S mire elfogynak, az ember leéli az életét... És nincs többé „ha”...!

Konrád László